Jim Abrahams olyan paródiák révén szerzett hírnevet, mint az Airport-szérián alapuló Airplane!, a háborús mozikból táplálkozó Top Secret, a krimiket sajátosan feldolgozó Nagyon különleges ügyosztály és az abból kinövő Csupasz pisztoly-trilógia, valamint a Top Gun sikerén felbuzdulva vászonra álmodott Nagy durranás. A hazai tévécsatornák programszerkesztői előszeretettel tűzik műsorra projektjeit (nagyjából annyiszor láthatjuk azokat, mint a Bud Spencer/Terence Hill-filmeket, az Ötvös Csöpi-kalandokat vagy a Louis De Funés-alkotásokat), melyek meglehetősen pihent humorral vannak felvértezve, és bár önállóan is képesek szórakoztatni, ahhoz, hogy minden apró mozzanatukat, fricskájukat megértsük, szükség van a táptalajul szolgáló filmek ismeretére.


A Nagy durranással gyerekként találkoztam, és a mai napig bármikor képes vagyok leragadni előtte. Lehet, hogy kissé eljárt felette az idő, de számomra azon korszak egyik remek darabja, amikor a humor nem korlátozódott az elmúlt két évtizedben valamilyen oknál fogva egyre nagyobb előszeretettel alkalmazott alpári jelenetekre, vagy arra, hogyan szúrjunk ki a másikkal kárörvendés céljából. Abrahams úgy igyekszik jókedvre deríteni bennünket, hogy a klasszikus vígjátéki elemeket vagy burleszkkel, vagy szójátékokkal, vagy félrehallásból kerekedő abszurd párbeszédekkel elegyíti. Ezek miatt harminc év távlatából is elmondható, hogy a Nagy durranás ma is éppoly remekül működik, ahogyan folytatása, a Nagy durranás 2. – A második pukk.

A manapság már inkább botrányairól ismert Charlie Sheen remekül hozza az önkéntes száműzetésből visszatérő, félelmet nem ismerő pilóta, Topper Harley karakterét, Valeria Golino (Esőember) tökéletes választás volt a dögös pszichológusnő szerepére, Lloyd Bridges minden egyes mozzanata önálló esttel ér fel, de Kevin Dunn (Transformers), Jon Cryer (Két pasi – meg egy kicsi) és Cary Elwes (A gyűjtő) is hozza a formáját. Hiányukkal minden bizonnyal más lenne a végeredmény összhatása, ám a mozi hazai sikere nemcsak a direktor, a forgatókönyv és a szereplőgárda érdeme, hanem a remekül összeállított szinkroncsapaté is: Sarodi Tibor felelt a magyar szövegért, a főbb karakterek hangját pedig Rátóti Zoltán, Szabó Sipos Barnabás, Szombathy Gyula, Schnell Ádám, Tóth Enikő, Pusztaszeri Kornél, Velenczey István és Csankó Zoltán kölcsönözte.


Abrahams nem az a fajta filmes, aki képes hosszasan lehorgonyozni egy-egy komponistánál. Ugyan sokat dolgozott Ira Newbornnal (Nagyon különleges ügyosztály, Csupasz pisztoly-mozik), ám őt leszámítva folyamatosan váltogatta a zeneszerzőket: Elmer Bernstein, Maurice Jarre, Lee Holdridge, Thomas Newman és Michel Colombier után a Nagy durranás esetében Sylvester Levay mellett döntött. „Az ügynököm eljuttatott Jim Abrahams rendezőnek egy kazettát, amelyen az Elit kommandó zenéje volt. Ezután Jim felhívott, és találkozót kért velem az irodájában, Santa Monicában. Amikor odaértem, köszöntem neki, ő pedig rögtön így kezdte: ’Nézze, Mr. Levay, én azt követően szoktam zeneszerzőt alkalmazni, miután beszéltem vele. Ám ezúttal kivételt teszek, aminek oka egyszerű: meghallgattam az Elit kommandó score-ját, közben pedig a saját filmemre gondoltam, és nem tudtam abbahagyni a nevetést. Ez a komoly hangvétel és a Top Gun kifigurázása tökéletes párosítás’” – emlékezett vissza a komponista egy interjú során a kollaborációjukhoz vezető első lépésekre.

A Szabadkán, Lévay Szilveszter néven született, Grammy-díjas zeneszerző Elton John oldalán éppúgy tevékenykedett, mint Giorgio Moroderén (Flashdance, Párducemberek), hírnevét pedig számos világsikerű musicallel is (Elisabeth, Mozart!, Rebbecca – A Manderley-ház asszonya, Marie Antoinette) öregbítette. Ám bármennyire is számított sikeresnek, elismertnek a zenés darabok terén, a filmiparban a folyamatos foglalkoztatottsága mellett sem tudott igazán kiugró lehetőségekhez jutni. Levay a nyolcvanas-kilencvenes évek folyamán sorra kapta a felkéréseket, ám az igazi rivaldafény elmaradt: olyan alkotások fűződnek hozzá, mint például az Airwolf tévéfilm, illetve sorozat, a Sylvester Stallone főszereplésével készült Kobra, a Betörő Whoopi Goldberggel, az Alfred Hitchcock bemutatja és a Mesék a kriptából egy-egy epizódja, valamint a Medicopter 117 – A légimentők. Megbízatásainak jellege miatt filmzenéiből többnyire csak a főtémák köszönnek vissza egy-egy válogatásalbumról, teljes egészében az ő munkájára támaszkodó kiadvánnyal pedig kizárólag a Nagy durranás, illetve az Elit kommandó kapcsán találkozhatunk – igaz, utóbbi megjelenése húsz évet váratott magára.


Levay amellett, hogy az Elit kommandóéhoz hasonló stílusban komponálta meg muzsikáját, nagyon ügyesen ötvözte saját elképzeléseit a Top Gun score-jának fontosabb mozzanataival, jellegzetességeivel. Az albumnyitó „Hot Shots! Main Title” remekül mutatja meg, hogy a szerző miként ragadta meg a mozi lényegét: e track alapjai kellő mértékben hasonlítanak Harold Faltermeyer dallamaira, és bár önmagában vizsgálva nem tartalmaz vicces szólamokat, játékos megközelítéseket, a hozzá tartozó képsorokkal egyetemben viszont kellően ironikus. Az itt hallható vezérmotívum csendül fel még a „This Is for You Dad”-ben is, Harley-hoz azonban nemcsak ezen dallamokkal történő ábrázolás köthető. A karakter heroikussága a „Sea Maneuvers”-ben, a „Topper Returns”-ben, illetve a „The Take Off”-ban csendül fel, Ramada (Golino) iránti érzései pedig a „Love Theme (The Fruit Seduction)”-ben, a „The Man I Love (Reprise)”-ban és a „The Kiss”-ben fordítódtak a zene nyelvére.

A szimfonikus zenekar mellett a komponista szintetizátorra is támaszkodott, a gitárszólókért pedig Duane Sciacqua felelt, akinek neve más Levay-muzsikáknál is felbukkan. Az eddig kiemeltek közül a „Hot Shots! Main Title”, a „This Is for You Dad” és a „Topper Returns” tetszik leginkább, a többi trackkel kapcsolatban viszont vegyesek az érzéseim. Nagyjából úgy vagyok vele, ahogyan az Ace Ventura: Állati nyomozó esetében: a filmmel együtt bőven elég a zene, önállóan nem ad számomra akkora élményt. Szimpatikusnak találom a megközelítést (hovatovább igazat adok Abrahamsnek abban, hogy passzol ez a fajta zenei komolyság a látottakhoz), a hangszerelést pedig a nyolcvanas évek lenyomatának tekintem, ám tőlem ez az irányzat némileg távol áll. Ennek folyományaként, az említett trió mellett, a dinamikus „Flash Back”-et és a Faltermeyer kézjegyeire épülő „Enemy Planes”-t érzem erősnek, a többi tételt csupán a filmmel együtt tudom élvezni.


A Nagy durranásban betétdalokkal is találkozhatunk, melyek közül a George és Ira Gershwin által írt, valamint Golino tolmácsolásában előadott „The Man I Love” (ezt a Top Gun bárjelenetének újragondolásához használták fel), és Dion DiMucci klasszikusa, a „Dream Lover” kapott helyet a Varése Sarabande kiadványán. Ha ezeket leszámítjuk, akkor azt kapjuk, hogy a korong score-játékideje alig haladja meg a húsz percet, ám ennyi nekem bőven elegendő Sylvester Levay elképzeléséből.

Írásunk a Varése Sarabande CD-albumáról készült, a Spotify-on azonban annak rövidebb változata érhető el.