A Dumb és Dumber – Dilibogyók folytatásának megjelenéséig, valamint a Sonic, a sündisznó-mozikig bezárólag az Ace Ventura-felvonások voltak az egyetlenek, amelyek révén Jim Carrey kétszer is ugyanabban a szerepben volt látható – ez a színész önmagával szemben hozott szabályának eredménye, mert évtizedekig konzekvensen törekedett arra, hogy lehetőleg mindig valami újban próbálja ki magát, s ezen elvét csupán az elmúlt pár évben kezdte el felrúgni. Ám míg a nem várt mértékű sikert arató Ace Ventura: Állati nyomozó felvételeit Tom Shadyac irányította, addig a sebtében tető alá hozott folytatást már Carrey barátja, Steve Oedekerk (Nekem 8) vitte vászonra úgy, hogy a rendezés mellett a forgatókönyvért is felelt.


A Hív a természet ugyanolyan nagy kedvencem, mint az Állati nyomozó: imádom minden percét, és annyiszor láttam, hogy szinte a teljes szövegkönyvet betéve tudom. Rajongásommal azonban nem feltétlenül tartozom a többséghez, hiszen bár anyagi szempontból a második etap is gyümölcsöző vállalkozásnak számít, a közönség és a kritikusok visszajelzései igencsak megosztóak voltak – James G. Robinson producert még Arany Málna-díjra is felterjesztették a legrosszabb remake vagy folytatás kategóriában. Mindez a kapkodással fűszerezett előkészületek, a finoman szólva sem zökkenőmentes munkálatok számlájára írandó, az Állati nyomozó diadalát látva ugyanis a Warner Bros. és a Morgan Creek Productions nem akart tétlenül ülni a babérokon, helyette inkább minél előbb szerette volna reprodukálni a dolgot, ezért meglehetősen szűk határidővel berendelte a folytatást. Már a következő évre moziban akarták tudni az újabb Ventura-kalandot, a sietség pedig igencsak rányomta bélyegét a gyártásra: forgatókönyv-módosításra éppúgy akadt példa, mint rendezőcserére (eredetileg a Farrelly fivéreket bízták volna meg, ám ők nem éltek a lehetőséggel, így Tom DeCerchiónál landolt a lehetőség, aki a forgatás kezdete után kiszállt, s ezután került képbe a sztorifelelős Oedekerk), és színészváltásra (Georgianna Robertson helyére Sophie Okonedo került). Mindezek tetejébe a munkálatok csúszását nem finanszírozták a stúdiók – ezt a Warner és a Morgan előre kikötötte a szerződésben –, aminek ténye tovább nyomasztotta az alkotógárdát. Egyes információk szerint Carrey kezdettől fogva vonakodott elvállalni a filmet, s gyakorlatilag az itt megélt negatívumok sorozata sarkallta arra, hogy a későbbiekben határozott nemet mondjon a folytatásokra…

Az Ace Ventura-filmekre is érvényes az a megállapítás, miszerint zenei szempontból a betétdalok képezik a fő csapásirányt: a vágószobában számos kulcsfontosságú jelenetnél döntöttek a dalok javára, igaz ugyanakkor az is, hogy a Hív a természet esetében már valamivel több teret engedtek a score-nak, mint az előző alkalommal. Olyan, elsősorban heavy metált és rockot játszó formációktól, előadóktól használtak fel számokat, mint például Pato Banton és Sting („Spirits in the Material World”), a Blues Traveler („Secret Agent Man”), a White Zombie („Blur the Technicolor”), a The Presidents of the United States of America („Boll Weevil”), ugyanakkor választottak be művet Mozarttól és Boccherinitől, valamint a világzenei téren elismert Angélique Kidjótól is. S amíg ezeket – az MCA Records gondozásában megjelent soundtracknek hála – a képsoroktól függetlenül is élvezhettük, addig a score-t több mint két évtizedig tartották számon kiadatlan muzsikaként.


„Gyerekkoromban rocker voltam, majd miután visszatértem szülővárosomba, New Yorkba, beiratkoztam a Julliardra, ahol lehetőségem nyílt megismerkedni a klasszikus és a kortárs komolyzenékkel. Ledoktoráltam, majd ottmaradtam tanítani, s közben a filmzenékkel is elkezdtem foglalkozni. Az egyik diákom apja filmes volt, és felkért egy munkához, a többi pedig már történelem” – nyilatkozott filmzeneszerzői karrierje beindulásával kapcsolatban Robert Folk, aki az előző részt jegyző Ira Newborntól vette át a stafétát. Az Ace Ventura: Hív a természet Folk és a rendező első közös munkája lett, s mivel együttműködésükkel mindkét fél elégedett volt, a következő években olyan alkotásokat jegyeztek közösen, mint a Nekem 8, a Ping-Pong: Az ököl színre lép, valamint a Star Wars ihlette félórás paródia, a Thumb Wars: The Phantom Cuticle.

Míg Newborn gitárokra és ütősökre támaszkodva egy keményebb, rockosabb score-t szállított a különc állatdetektív történetéhez, s ezzel gyakorlatilag belesimult a betétdalok hangulatába, addig Folk ezt a vonalat a nagyzenekar játékába, valamint az egyes helyszíneket visszaadó tradicionális megoldásokba ágyazta be. Színes, helyenként bohókás megoldásokkal tarkított munkájának végeredményéről a premierrel azonos időben megjelent soundtracken mindössze egyetlen track („Ace in Africa”) árulkodott, s míg 2017-ben hivatalosan, bakeliten meg nem jelent a score, addig mindössze a film alatt, illetőleg egy stúdióberkeken belül osztogatott promó révén élvezhettük a komponista művét. Holott háromnegyed órás munkája igencsak megérte volna azt, hogy rögtön reflektorfénybe kerüljön, ugyanis éppoly remekül követi a cselekményt, mint amennyire képes megidézni a varázslatos Himalája („Main Title: Ace Ventura – When the Nature Calls”), Tibet („Epic Stairwell / Ace Meditates”) vagy épp Namíbia („Welcome to Africa / Ace to Africa”) világát.


Míg Newborn műve csak a filmmel együtt köt le, addig Folk munkáját önmagában is megszerettem. Ehhez olyan tételek járultak hozzá, mint a „Main Title”, az „Ace in Africa” (mely az ütőhangszerek és az elektromos gitár révén utalást tesz az első rész score-jára), az abban hallottakat férfikórus és ütőhangszerek bevonásával Afrikára utaló színezettel kombináló „Welcome to Africa / Ace to Africa”, az „Epic Stairwell / Ace Meditates”, valamint a „Circle of Death”. Ezeket kiragadva a tracklistából máris megtapasztalható, milyen skálán igyekezett mozogni a komponista, hisz a tisztán nagyzenekari előadásmód, és a betétdalokhoz idomuló, könnyed rockos vonal éppúgy jelen van bennük, mint a tibeti és az afrikai kultúrára utaló hangszerelés, dallamvezetés.

A kíséret színességét Ventura témái igyekeznek összetartani, melyből kettőt készített a szerző: az egyik a hóbortos nyomozó lazaságát szimbolizálja, a másik pedig a gondolkodó, szemlélő nyomozói énjét tükrözi. Ám míg előbbi egyféleképpen tárul elénk (legtökéletesebb lenyomata ennek az „Ace in Africa”), utóbbival könnyedebb formában („Ace the Agent”) és tradicionálisabb átiratként („Stealth Ace / The Princess Makes Her Move on Ace”, „The Bat Cave”) egyaránt találkozhatunk. Ezek remek kohézióként szolgálnak, amire rendkívül nagy szükség van, mert míg Folktól a Rendőrakadémia és A terror iskolája – részemről egyaránt nagy kedvencként számon tartott – muzsikáinak trackjei rendkívül témaorientáltak és döntően azonos vonalon mozognak, addig a Hív a természet az adott jelenet igénye szerint ugrándozik a különböző hangvételek között (erre akár az egymást követő „Think! / Out of Body”, „Elephant Escape / Animals Raid Consulate / Cadby's Futile Escape” és „Ace the Agent” trió kellő bizonyíték), ezért a score-nak – no meg persze a lemeznek is – a főbb motívumok hosszabb-rövidebb időre történő felbukkanása nélkül válogatás szaga lenne.


Az Ace Ventura: Hív a természet aláfestése remek bizonyíték arra, hogy Robert Folk mennyire könnyedén képes ugrálni a stílusok között úgy, hogy közben a muzsika összetartó erejéről sem feledkezik meg, s gyakorlatilag ebben rejlik munkájának varázsa. Egyszer drámai zenekari játék csendül fel, máskor laza ütősökre és gitárra épülő dallamok szórakoztatnak bennünket, de van, hogy modern köntösbe bújtatott afrikai atmoszféra üti fel a fejét, időnként pedig még némi James Bond-os hangzásnak is fültanúi lehetünk. Színes, könnyed hallgatnivaló megannyi kikacsintással az egyes műfajokra – az Ace Ventura: Hív a természet score-ja nem tökéletes, ám számomra mégis megunhatatlan hallgatnivaló.