A Tim Burton–Danny Elfman páros nevét a Batman-franchise-ban nem homályosította el a másik páros: Joel Schumacher és Elliot Goldenthal. Az új rendező a
Mindörökké Batmanben még elődje felügyelete mellett támasztotta fel a denevérembert saját elképzelései szerint. Bár ez a film is sikeres lett anyagilag, alapvető hibát követett el azzal, hogy nem a képregényeket vette alapul, mert sokkal több köze volt az Adam West főszereplésével készült hatvanas évekbeli sorozathoz – színes, hangos... és körülbelül ennyi. Ebben a részben Batman (Val Kilmer) egyszerre két gonosszal küzd meg: Kétarc (Tommy Lee Jones) és Edward Nygma (Jim Carrey) az utóbbi gondolatolvasó találmányával szeretné Gothamet teljesen tönkretenni. A kettős veszéllyel Batman csak egy új társ, Robin (Chris O'Donnell) segítségével tud megküzdeni, ám eközben még egy pszichiáternő, Dr. Chase Melody (Nicole Kidman) is üldözi szerelmével.
Ami mindenképpen merész húzás volt Schumachertől, az a zeneszerző kiválasztása. A rendező már jóval a forgatás kezdete előtt felvette a kapcsolatot Goldenthallal, mivel már ötpercnyi zenéjének meghallgatása után meg volt győződve arról, hogy a komponista lenne a tökéletes választás a mozihoz. Arról nem szól a fáma, hogy vajon melyik zene győzte meg Schumachert: talán
A pusztítóé vagy
A végső megoldás: Halálé? Csak találgathatunk. Mindenesetre jó választás volt, így legalább a látványvilág mellett egyéb pozitívum is akad a filmben.

Van abban valami határozottan rokonszenves, amikor egy kreatív komponista annyira nem törődik az akcióműfaj korlátaival, mint azt Elliot Goldenthal is tette a
Mindörökké Batman esetében. Félreértés ne essék, a szó szoros értelmében ez nem akciózene. Ezek a darabok zenei stílusgyakorlatok Goldenthal módra. A széles skálát felölelő motívumrendszer a barokktól kezdve Richard Wagnerig idéz a zenetörténetből, ezzel is bizonyítva, hogy Goldenthal minden egyéb excentrikussága ellenére a komponisták táborának zenetörténetileg legképzettebb tagjai közé tartozik.
Az újonnan írt főtéma valamilyen szinten sikeresen tölti be az Elfman-főtéma által hagyott űrt. Bár a zeneszerző állítása szerint sosem hallgatta meg elődje munkáját (mondván, nehogy a hatása alá kerüljön), úgy tűnik, mégis egy rugóra jár az agyuk. Mindkét téma hasonló eszközökkel és zenekari váltásokkal működik, ezért az átlaghallgató első hallásra még több rokonságot fedez fel a két darab között, mint amennyi a valóságban van. A főtéma önállóan is megállja a helyét, de sajnos több ponton kénytelen kiszolgálni a főcímet; míg Elfman zenéje szabadon repül a sötét háttér fölött, Goldenthalénak illeszkednie kell a képhez. Ilyen például, amikor a főcím alatt a zene helyét fémes csörgés veszi át pár pillanatra, amíg a denevérember magához veszi halálos játékszereit. Szerencsére a tétel nagyon sokféleképpen alakítható és variálható, így Goldenthal szabadon alkothatott – elvégre ezért szeretjük.

A darabok sokszínűsége ellenére ebben a score-ban is megjelenik egy erős tematizáció. A Batman-főcímzenét leszámítva a legfeltűnőbb téma egy rusztikusan sötét szimfonikus motívum, amely egyszerre jeleníti meg Batman és Gotham sötét oldalát – egyben a gonoszpáros zenéje is. Ennek vannak fenyegető ("The Perils of Gotham"), bohókás ("Two-Face Three Step") és hátborzongatóan erőszakos ("Spank Me! Overture") változatai is. Emellett minden szereplőnek jut egy többé-kevésbé kiforrott motívum, amely a népes szereplőgárda miatt meglehetősen nagy kihívás. A leggyengébb valamiért megint az aktuális "Batman-lánynak", Chase Melodynak szánt romantikus darab, amely nem túlságosan emlékezetes, ráadásul teljesen elhalványul a többi, sokkal érdekesebb track mellett.
A soundtrack legfőbb értékei a más stílusokra történő különféle utalások, melyek következtében jóval többé válik az egész egy sima akciózenénél. A két fontos ihletforrás közül az egyik Wagner – a német géniusz műveiből Goldenthal szabadon idézget, és a mestert idéző nagyzenekari hangzással szeretné
Az istenek alkonya szintű küzdelemmé emelni Batman legújabb kalandját.

A score másik összetartója a tánczene, amelyből számtalan változat megtalálható az albumon. Ebből a szempontból a legnagyobb teljesítmény a "Mr. E's Dance Card (Rhumba, Foxtrot, Waltz & Tango)", mely ebben a négy stílusban dolgozza fel a főtémát. A táncok azonban az akciótételekben is megjelennek, például az autós üldözés alatt ("Gotham City Boogie") vagy Kétarc rablóakciói során is ("Two-Face Three Step"). Ezek mellett számos apróbb utalás található, az egyik legmegmosolyogtatóbb pillanat a John Barry korai James Bond-zenéit idéző "Chase Noir" című tétel.
Goldenthal számára ez a munka olyan, mint egy hatalmas játszótér, és minden szerzemény egy különböző menet, amit kipróbálhat az ember. De ahogy az minden vidámparkban is lenni szokott, van egy-két játék, amely kevésbé élvezetes, mint a többi. Pár középszerű tétel még nem lenne nagy gond, de a
Mindörökké Batman esetében túlságosan is nyilvánvaló, melyik tölti be a rosszullétet okozó hullámvasút szerepét. Az album első harmadánál elterülő, több mint hatperces "Nygma Variations (An Ode to Science)" ártatlanul indít rajzfilmzenés klisékkel, de hamarosan a totális káosz veszi át benne a hatalmat, kakofónia hatja át minden mennyiségben. A folyamatosan nyüstölt elektromos orgonára egyre rakódnak rá az újabb hangszerek, ami a második percnél már – Paul Shure tereminjátékát követően – egyszerűen túl sok lesz, Edward Nygma áldozataihoz hasonlóan a hallgató érzékei is túltöltődnek. Ez amolyan goldenthali sajátosság, amellyel a szerző képes akár pillanatokon belül a zseniálisról a hallgathatatlanra váltani.

Hála a film sikerének, a Warner a kötelező betétdalos album megjelenése után a score-t is kiadta. Goldenthal szerzeményeiből erős negyven perc került kiadásra, és itt van minden lényeges darab – ebből a zenéből több tényleg kevesebb lett volna. A trackek nagyjából sorrendben kerültek fel a CD-re, így a különféle témák fejlődéséről sem marad le a hallgató. Egyetlen darabot hiányolok: a záró "Batterdammerung" ugyan erős és katartikus mű, de a film végén szereplő Batman-fanfárt (vagy bármilyen más feldolgozást) szívesen hallgattam volna meg a lemez végén még egyszer.