Ahogy az elmúlt évek uraivá a képregény-adaptációk váltak, úgy árasztották el az ezredfordulót követően a mozikat a fantasy- és kalandregények elsősorban fiataloknak szánt filmváltozatai. Etalonnak A Gyűrűk Ura-, valamint a Harry Potter-szériák számítottak (még most, húsz esztendő elteltével is hivatkozási alapok), ám minthogy akkoriban nem volt olyan stúdió vagy producer, aki a divathullám meglovagolása érdekében ne tett volna meg bármit valamelyik bestseller kötet jogának megszerzéséért, évről évre tucatnyi hasonló film került bemutatásra. E törekvéseket sikerek éppúgy szegélyezték, ahogyan bukások vagy épp köztes állapotba kerülő vállalkozások, a C. S. Lewis kötetein alapuló Narnia Krónikái-széria pedig egyértelműen ez utóbbiba sorolható. Első része, Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény a fanyalgások ellenére szépen befutott, ám a második (Caspian herceg) és a harmadik felvonás (A Hajnalvándor útja) már egy folyamatos, rendkívül meredek lejtmenet egy-egy állomásává vált, így a hétrészes regényfolyam (melyet korábban rádiójáték formára, színpadra, valamint tévére egyaránt átültettek már) ily módon történő feldolgozása három etapot követően megfeneklett.


Peter Jackson bravúrosan álmodta vászonra Középföldét, s mivel Chris Columbus is ügyesen oldotta meg Harry debütálását, a mérce meglehetősen magasra került, ugyanakkor az sem mindegy, milyen alapanyagot karol fel egy-egy projekt, amire Az arany iránytű és az Eragon éppoly jó példa, mint a Narnia Krónikái – Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény. Ezen kijelentésemmel természetesen nem az írásom tárgyát képező alkotás rendezőjét, társproducerét, illetve társ-forgatókönyvíróját, Andrew Adamsont, a történet feldolgozásában vele közreműködő írókat (Ann Peacock, Christopher Markus, Stephen McFeely), valamint a látványvilágért felelős csapatot kívánom felmenteni, mindössze arra szerettem volna utalni, hogy bár minden esetben irodalmi alapműről beszélhetünk, azok más stílusban, korszakban íródtak, másként igyekeznek hatni a célközönségre, így megvalósíthatóságukban is mutatkozik eltérés. Lewis a kereszténység legfőbb alapjait tekintette története kiindulási pontjának, és egy gyermeki, meseszerű csomagolásba oltotta mondandóját, ezáltal pedig hiába van fontos szerepe a fantasyvonalnak, ez inkább mese – a Csillagporral jobban rokonítható, mint A Gyűrűk Urával. Mindezzel párosul az ilyen jellegű feldolgozások állandó veszélyforrása, azaz hogy minden olvasó képzeletében eltérően elevenednek meg a leírtak, ami a rendezőkkel is így van: lehet, hogy a Harry Potter-folyam sem lett volna olyan sikeres Jackson felügyelete alatt, s a Középfölde-történetek sem váltak volna ekkora filmélménnyé, ha Columbus bábáskodik felettük…

A Narnia-mozik közül az első vált a legjövedelmezőbbé, ugyanakkor számos esetben hozták fel vele kapcsolatban, hogy érződik rajta a direktor élő szereplős filmekkel kapcsolatos tapasztalatlansága, valamint hogy kivitelezés szempontjából a már említett Harry Potter- és A Gyűrűk Ura-filmek nyomába sem ér. Mivel nem tartozom a fantasyk célközönségébe, és viszonylag keveset láttam a műfaj darabjaiból, illetőleg Lewis műveit sem olvastam, így teljesen másként kezdtem el nézni Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrényt, mint a műfaj avatott rajongói: mindössze a baráti társaság kedvéért ültem le elé, előzetes elvárások nélkül. Végül kellően szórakoztatónak találtam, ráadásul zenéjét is felfedeztem magamnak, amely csodálatos főtémájával, végkifejletével olyannyira megfogott, hogy záros határidőn belül be is szereztem az albumot.


Adamson Shrek első két kalandjával robbant be Hollywoodba, melyeket az első két Narnia-mozi követett, s amikor a nyitány előkészületei megkezdődtek, felkereste az animációs moziknál vele dolgozó Harry Gregson-Williamst, hogy vállalja el a projektet. „Miután megegyezett a stúdióval, egyértelmű volt számára, hogy engem hívjon fel” – mesélte a szerző, majd hozzátette: „Nagyon örültem a megkeresésnek, ám ezt követően több hónapra eltűnt az új-zélandi forgatások miatt. A tényleges zeneszerzés folyamata 2005 májusában kezdődött, és november 2-án ért véget”. Mivel Adamson producerként is jelen volt, megoldotta, hogy komponista teljes mértékben szabad kezet kapjon, s csak akkor mutasson be demókat, ha azokkal már ő maga is elégedett. „Hat hónapot töltöttem Angliában, míg megírtam Ridley Scottnak a Mennyei királyság zenéjét, közben pedig Andrew felhívott Új-Zélandról azzal, hogy ’Ne süsd el az összes epikus témádat arra a filmre, tarts meg párat Narniának is!’ Ezen kívül semmi konkrétumot nem kért tőlem. Elérhetővé tette számomra a nyersvágásokat, részletesen megismerhettem a karaktereket, és különféle zenei megközelítéseket próbálhattam ki” – foglalta össze a munkafolyamat elejét Gregson-Williams.

A Walt Disney Records gondozásában megjelent score trackjei a film kronológiáját követik, aminek itt nemcsak azért van jelentősége, mert a fontosabb témák folyamatosan fejlődnek, közelednek egymáshoz annak érdekében, hogy a végső összecsapásnál és annak lezárásánál kiteljesedjenek, hanem azért is, mert a valódi világot bemutató jelenetek alátámasztása más megközelítéssel íródott, mint Narniáé, és nem lett volna jó, ha az album szerkesztői ezeket összekavarják. Az instrumentális rész után beszúrt dalok azonban kissé fura döntésnek tűnhetnek, hisz ezzel párhuzamosan Music inspired by alcímmel egy soundtrack is napvilágot látott. A kiadványok koncepciója az volt, hogy míg utóbbira olyan zenék kerültek, melyek csak a lemez címe által köthetőek a filmhez (ez tehát az alaptörténet ihlette dalokat tartalmazza), addig a score-t követő – Imogen Heap, Alanis Morissette, Tim Finn és Lisbeth Scott előadásában felcsendülő – négyes közül szinte mindegyik hallható a filmben. További kapcsolódási pont a score-hoz, hogy a Heap tolmácsolásában előadott „Can't Take It In”-ből Gregson-Williams is kivette a részét, hasonlóan a „Where”-hez, melyet a kíséret vokálját biztosító Lisbeth Scott ad elő – utóbbi az, melyet nem tartalmaz a mozi, ugyanakkor dallama a főhős gyerekek témájából táplálkozik.


A produkció rendkívül sötéten és félelmetesen mutatja be London bombázását, melynek következtében a Pevensie gyerekeknek (Lucynak, Edmundnak, Susannak és Peternek) el kell hagyniuk a várost, vidékre utaznak Kirke professzor (Jim Broadbent) házába. Gregson-Williams ezt kísérő „The Blitz, 1940”-ja erőteljes ütős- és rezesszekcióval igyekszik nyomatékosítani a veszélyt, és a művész olyan hangokat, megszólalásokat is alkalmazott, melyek a lehulló bombák, valamint a repülőgépek motorjainak hangját imitálják. A „Evacuating London”-nal még a való világban maradunk, és megismerjük a négy testvér témáját, amely zongorán vezetődik fel, klarinétra történő átültetésével pedig igazán szomorúvá válik, de egy frappáns váltást követően a letörtség helyét a közelgő kaland varázsa veszi át. A csodálatos váltáshoz Scott vokálja járul hozzá, aki mellett a komponista a száznegyven fős Bach Choirt is bevonta a munkálatokba, s e két énekmód között lavírozott annak függvényében, mit kívánt az adott jelenet. Utóbbival a Mennyei királyság apropójából hozta össze a sors a szerzőt, Scottot pedig már jól ismerte, hiszen a Shrek 2-be éppúgy bevonta, mint a Dominóba és a Szindbád – A hét tenger legendájába. „Felhívtam, és elmondtam neki, hogy egy egészen speciális előadásmódban gondolkodtam: sem teljes szavakra, sem teljes dallamokra nem lenne szükség. Ezután eljött a stúdióba, és elkezdtünk próbálni. Azonnal megértette, mit szeretnénk elérni általa a filmben” – nyilatkozta Gregson-Williams. E megközelítés az „Evacuating London” mellett az „A Narnia Lullaby”-ban, a „The Stone Table”-ben, valamint az „Evacuating London”-ban felbukkanó, az általam csak utazás-motívumnak nevezett témát új köntösbe bújtatva elénk táró  „From Western Woods to Beaversdam”-ban köszön vissza.

A komponista a sejtelmesen induló „The Wardrobe”-ban vezet át bennünket Narniába, melynek dallamsora itt tör először felszínre. A hófehérbe öltözött mesevilághoz remekül idomuló dallam a „Lucy Meets Mr. Tumnus”-ban folytatódik, ahol elektromos zongora és duduk hangja szimbolizálja a helyszínváltást. „Amint átlépünk Narniába, teljesen átalakul a hangszerelés. Nem vagyunk többé a valós világban. És bár egzotikus hangokat hallunk, nem lehet egy adott földrajzi helyhez kötni: se nem ázsiai, se nem kelta. Egyszerűen narniai” – kommentálta koncepcióját a szerző.


Lewis történetében a jó és a rossz jellemvonásai élesen elválnak egymástól, az egymással szemben álló Aslan (az oroszlán hangját Liam Neeson kölcsönözte) és a Fehér Boszorkány, Jadis (Tilda Swinton) követői hűek és eltökéltek vezetőik irányába, nem igazán van átmenet – bár Edmund (Skandar Keynes) elcsábul a boszorkány invitálására, és Tumnus úr (James McAvoy) is a gonosz pártját fogja, végül mindketten jót cselekednek. S mint a vásznon, úgy a score-ban sincs ez másként, az ellentétek határozott válaszvonalai itt is tetten érhetőek. Narnia misztikus dallamaival szemben a Fehér Boszorkány cselszövései („A Narnia Lullaby”) hasonlóan szembetűnnek, mint az általa teremtett ridegség, komorság zenei ábrázolása („The White Witch”). „A Narnia Lullaby” érdekessége, hogy dudukra íródott dallama jóval a score körvonalazódása előtt megszületett, Adamson ugyanis e jelenettel kapcsolatban azt kérte a szerzőtől, hogy a faun, Tumnus úr olyan igéző darabot játszhasson a kis Lucynak (Georgie Henley), mely képes lesz beleolvadni az ide vonatkozó aláfestésbe.

Gregson-Williams művének további része az eddig említett dallamokkal karöltve halad tovább, torkollik a végső csatajelenet aláfestésébe. A „To Aslan's Camp”-től kezdve terítékre kerül a hőstéma, a „The Stone Table”-ben pedig torokénekkel fokozza a hallottakat. A film közben már a „The Wardrobe”-bal felkeltette figyelmemet a muzsika, tetszett az a fajta varázs, mely átlengi a The Los Angeles Recording Arts Orchestra játékát, ám akkor határoztam el igazán, hogy az ebből összeállított album a gyűjteményem része lesz, amikor közeledett a lezárás, s felcsendült a „To Aslan's Camp”, a „The Stone Table”, valamint a „The Battle”. Utóbbi középső szakasza bármennyire is kiszámítható, nevezhető tipikus Remote Control-recepttel (azaz Hans Zimmer cégének gyakori stílusában) készített kompozíciónak, vagy akár a Mennyei királyság „The Battle of Kerak” tételének kiforrottabb átiratának, hasonlóan megunhatatlannak tartom, mint az „Only the Beginning of the Adventure”-t, ahol a gyerekek és Narnia témája egymással karöltve kísérik egymást fennkölten, bizakodóan, az újabb kalandok közös átvészelését előrevetítve.


Ugyan nem váltotta meg a világot az Adamson által a három évvel később érkező folytatásra is felkért Harry Gregson-Williams Narnia Krónikái – Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény ihlette munkája, mégis megvan a varázsa, ereje ahhoz, hogy emlékezetes művé emelkedjen. A Walt Disney Records pedig gondoskodott arról, hogy akiknek nagyon tetszenek a hallottak, azok a normál album helyett egy díszdobozos, limitált változatban tudhassák polcukon a muzsikát – igaz, utóbbi a trackek szempontjából semmi pluszt nem ad, mert ez a zene megszületésébe betekintést nyújtó kisfilmet és képgalériát tartalmazó DVD-vel, valamint a meglehetősen impozáns borítóval, egyedi tokkal nyújt többet.