A nyolcvanas évek vígjátékai közül nálam a máig megunhatatlan kedvencek táborába tartozik a Rendőrakadémia, mely ugyanúgy képes kikapcsolni most is, mint annak idején – folytatásaival ellentétben, azok ugyanis gyerekként még lekötöttek, napjainkra viszont sokat veszítettek fényükből. A Pat Proft és Neal Israel ötletét vászonra vivő Hugh Wilson (akinek többek között az Elvált nők klubját is köszönhetjük) olyanokkal dolgozott együtt, mint Steve Guttenberg, a Szex és New Yorkból is ismert Kim Kattrall, G. W. Bailey (aki kifogástalanul hozta Harris hadnagy karakterét), Michael Winslow, az egykori amerikaifoci-játékos, Bubba Smith vagy Leslie Easterbrook (aki Callahan őrmesterként a legtöbb serdülő álmát testesítette meg). A történet kiindulópontjaként az szolgál, hogy a polgármester a rendfenntartás érdekében kitolja a rendőrségre jelentkezők felé támasztott követelmények határait, aminek következtében a kisebb volumenű bűncselekményeket elkövetők éppúgy felvételt nyerhetnek az akadémiára, mint a túlsúlyosak, a közveszélyesen megszállott militaristák vagy a hétköznapi életben bátortalan alakok. Az ezekből adódó gubancok pedig szinte már óramű pontossággal követik egymást a patinás intézmény falai között...


Wilson komponistája Robert Folk volt, aki ekkoriban a filmzeneszerzők körében még igencsak zöldfülűnek számított: felkérésekor mindössze a Savage Harvest című oroszlános thrillert, a The Slayerre keresztelt horrort, egy dokumentumfilmet és néhány sorozatepizódot tudhatott a háta mögött. E projekt azonban rögvest ismertté tette őt, nem mellesleg pedig bérelt helyet kapott az idővel hétrészessé dagadó Rendőrakadémia-folyamban – és jelenleg úgy tűnik, hogy az előzőeket is producerelő Paul Maslansky által szorgalmazott reboothoz is ő készíthet majd aláfestést.

Bármennyire is kedvelt Folk ezen munkája, s vált idővel oly emblematikussá a nyitánya, hogy hallatán többen is megmondanák, mely filmhez köthető – hasonlóan a Kék Osztriga Bárban felcsendülő jellegzetes dalhoz, az "El Bimbo"-hoz, amely szintén a széria elválaszthatatlan alkotóeleme lett –, a score megjelenésére évtizedeket kellett várni. "A rajongók nagyon szerették volna, ha kiadásra kerül belőle egy album, s ennek érdekében jómagam is igyekeztem minden követ megmozgatni, ám valahányszor indítványoztam az illetékeseknél ennek megvalósítását, akadályokba ütköztem" – nyilatkozta a szerző néhány éve, kinek munkájából hivatalos formában mindössze a főtéma volt elérhető az 1993-ban megjelent Robert Folk: Selected Suites című albumnak köszönhetően, melyen további, máig kiadatlan Folk-muzsikák egyvelegeit is megtaláljuk. Mindez a mozipremier harmincadik évfordulója közeledtével változott meg: 2013 decemberében a La-La Land Records a teljes zenei anyagot felpakolta egy korongra, zárásként pedig mindezt megkoronázta az említett népszerű Claude Morgan-számmal.


A komponista igen erős vezértémával ("Police Academy March") járult hozzá a filmhez – egészen pontosan az akadémia nimbuszához –, amely nemcsak az elején és a végén van jelen, hanem a score egészét meghatározza (erre épül például a "Main Title / Night Rounds", a "Barbara", a "The Academy", az "Improvement", illetőleg a "Straighten Up" is). Ez a katonai zenékkel rokonítható, főként pergődobokra, trombitákra, furulyára és sípokra támaszkodó megközelítés abból eredt, hogy az alkotók projektjük vígjáték mivolta mellett olyan muzsikát rendeltek Folktól, amelyik nemcsak könnyed, hanem a helyszínből és a témából eredően militarista is. Ezen kívánalmuk demonstrálására – illetőleg annak érzékeltetésére, hogy mindez remekül illik majd a képsorokhoz – többek között Jerry Goldsmith A tábornok című háborús filmhez íródott főtémáját is felhasználták a tempelés során. Hasonlóan militarista dallamsorok hallhatóak a toborzáskor, továbbá az újoncok megzabolázására irányuló törekvések alatt, melyeket az albumon többek között a "Recruits"-ben, a "Pussycat / Uniforms"-ban, az "Obstacles"-ben, illetőleg a "Formation / Move Out"-ban figyelhetünk meg. Utóbbiakból némely helyen a tempóváltások eredményeként csipetnyi gúny is kitűnik, amivel készítője azt kívánta nyomatékosítani, hogy a kiképzés jelen esetben nem teljesen úgy zajlott, ahogyan az a nagy könyvben meg volt írva, hiszen az újoncok mindent igyekeztek fenekestől felforgatni.


Az első stílusváltást az album közepe tartogatja számunkra, ahol néhány tétel erejéig a jazzes megoldások, színezetek kerülnek terítékre. Míg a "Martin and Company"-ben és a "More Martin"-ban a fülledt erotikát sugalló szaxofonjátéké a főszerep, addig a "Hightower Drive"-ban a tempó fokozódik, a stílus pedig enyhén funkyssá válik, a "Regrets"–"Need to Talk / Hightower Leaves" kettősben pedig azt mutatja be Folk, miként képes drámai hangulatot kelteni. Az album vége felé, az újoncok bevetéséhez a szerző – mintegy új fejezetet nyitván főszereplőink életében – a hetvenes évek zenei stílusát tárja elénk ritmikus hangszerek, elektromos gitár és zongora bevonásával a "Riot Starts", a "Riot Gear", a "Match" és a "Where's Harris?" trackek erejéig.

S ahogyan nem lenne jó film a Rendőrakadémia poénok és gegek nélkül, úgy e korong sem lenne igazi album akkor, ha nem kapott volna helyet rajta az "El Bimbo". Ezen instrumentális, tangószerű darab a Bimbo Jetre keresztelt francia diszkóformációnak köszönhető, melynek azonos című, eredetileg énekkel tarkított darabja a hetvenes évek derekán számtalan slágerlista élmezőnyében foglalt el előkelő helyet. Bár több más dal is elhangzik a filmben, ez a Kék Osztriga Bárban zajló események kíséreteként beválasztott darab vált a legismertebbé, legnépszerűbbé mind közül – ennek köszönhetően az alkotók a Rendőrakadémia 4. – Civil osztagig bezárólag minden történetnél felhasználták.


"Remek tapasztalatokkal gazdagodtam a Rendőrakadémia révén. Nagyon jó volt ezen dolgozni. Az egésznek van egy katonás alaphangulata, ugyanakkor ott rejlik benne a humor, és teret enged az egyik kedvenc stílusomnak is, így lehetőségem nyílott egy kis virtuózkodásra" – emlékezett vissza Robert Folk, akitől ezt tartom az egyik legjobban sikerült munkának, nem mellesleg pedig minden egyes hallgatásakor nosztalgikus érzés kerít hatalmába. A napjainkig kiadatlan score-ok vonatkozásában ez volt számomra az utóbbi idők legkellemesebb meglepetéseinek egyike, ráadásul ha időben kapcsoltam volna, akkor most a komponista szignójával ellátott példányt tudhatnám a polcomon.