Az első és – úgy gondolom – igen fontos kérdés a borzasztó hosszú című filmmel kapcsolatban a magyar mozik felé intéződhet, furcsa mód ugyanis mintha a gyerekközönséget célozták volna meg vele a szigorúan délelőtti vetítési időpontokat nézegetve. Valóban: gyerekek állnak a történet középpontjában, Jim Carrey szerepeinek döntő többsége is lehet ifjabbak által élvezhető, mi több, maga a történet is felérhet egy klasszikus Charles Dickens-mesével. Mégis kétlem, hogy ezt az abszolút sötét tónusú drámát, annak minden kellékével, egy tizenegy-tizenkét év körüli gyerek simán végigszórakozná. Igaz, azt sem sikerült teljes bizonyossággal megállapítanom, hogy Brad Silberling rendező tulajdonképpen milyen filmet is szeretett volna készíteni. Ha igazi családi drámát, akkor nincs Jim Carrey (s talán unalomba is fullad), ha komédiát, akkor többet nevetünk – de ezek mind olyan filozofálgatások, amelyekre voltaképp semmi szükség, ha figyelembe vesszük magát Lemony Snicketet, akinek könyvei nem kisebb jelentőséggel bírnak, mint hogy a tengerentúlon sikerült leverniük a Harry Potter-történetek töretlen és megingathatatlan uralkodását. Az ez idáig kilenc történetet megélt kalandsorozat három kötetéből készült az adaptáció, és ez akár meg is magyarázhatja az olykor igen szembetűnő tétovaságot. Ellenben az egész alkotás olyan káprázatos képi világot teremt elénk, mely méltó követője a nagy aduászoknak (Harry Potter-filmek, A Gyűrűk Ura-trilógia, Addams Family), és bűn lenne az általános kritikusi hibába esni, ha elkezdenénk képkockáról képkockára vizsgálni, mely szeleteit honnan kölcsönözte A balszerencse áradása. Nincs értelme, egyszerűbb, ha hagyjuk magunkat elvarázsolni, pláne, ha szeretjük a szürke alapon csillogó színeket és a pazar díszleteket. Hagyjuk, hogy Jim Carrey, ha visszafogottabb jelenlétével is, de hozza a klasszikus figuráit, tobzódjon a jeleneteiben, édesítse meg egy picit ezt az egyébként keserű mesét (még akkor is, ha épp tőle keserű).


S hogy mi édesíti meg még inkább ezt a keserédes másfél órát, az egészen bizonyosan Thomas Newman semmihez és senkihez nem hasonlítható csodálatos zenei aláfestése. Helyesbítek, egyetlen dologhoz lehet hasonlítani jelen munkáját, az pedig bármely korábbi munkája. És itt kénytelen vagyok egy pillanatra megállni, mert ez a kijelentés szorul némi magyarázatra. Thomas Newman mint a legifjabb sarja a filmzene központú Newman családnak (további tagjai: Alfred, Randy, David), évekkel ezelőtt kialakította egyéni hangulatú és hangszerelésű zenei világát, melynek egyik nagy erénye, hogy abszolút megkülönböztethető a tengernyi filmzeneszerzőtől. Másik sajátossága, hogy számos speciális hangszerrel és hangeffekttel vegyített zenéje egyazon pillanatban képes a játékos vidámságot és a csendes szomorúságot kifejezni, ami kétségbevonhatatlan tehetségének egy állandóan jelen lévő bizonyítéka. A legnagyobb bizonytalanságot az ő zenei megítélésekor viszont elsősorban pont az okozza, hogy tizenkét-tizenhárom éve nagyjából ugyanolyan kaliberű produkciók kerülnek ki kezei alól. Az 1994-es A remény rabjai kiemelkedő sikere óta legalább tizenkét hasonló stílusú és hangzású zenével állt elő, ami így szárazon kimondva elég lehangoló információként is tűnhet, Thomas Newman azonban pont azért zseni, mert ez a tizenkét album kivétel nélkül szinte tökéletes élményt nyújt, sőt, széles eszköztárral rendelkező vegykonyhájából olykor olyan száz százalékosan tiszta anyag kerül ki, mint például az Amerikai szépség vagy a Ha eljön Joe Black.


A Lemony Snicket aláfestése (engedelmet kérek, hogy nem írom le minduntalan a félsornyi címet), ha nem is épp ilyen makulátlan fényű album, mindenképpen az egyébként is erős Newman-diszkográfia élbolyának tagja. Kezdve a filmzenebarátok örök elvárásával, az egy óránál is hosszabb játékidővel, ami szerencsére Thomas Newmannél nem meglepő: ő szerencsére mindig olyan kiadókkal szerződik, akik hajlandóak negyven percnél lényegesen több zenét prezentálni a közönség felé. Ami az első kézhezvételnél még feltűnő lehet, az a film címéhez igazodó, mérföldnyi hosszúságú tételcímek, melyek többsége első ránézésre túlszárnyalja az egyszerű angolt ismerő hallgatók tudását. Ez már előrevetíti egy különleges világ létrejöttét, mely rögtön a "The Bad Beginning" tételben megnyilvánul. A morbid tréfával induló nyitány (mely tréfát a hallgatók megtapasztalására hagyom) rögtön tudatosítja a hallgatókkal, hogy azért a vidám, felhőtlen kacajjal telített meséktől lényegesen távolabb helyezkedik el történetünk, és jobb, ha minél hamarabb felkészülünk egy sokkal sötétebb, kiszámíthatatlanabb, fenyegetőbb világra. Hangzásában leginkább az ezt megelőző Newman-produkció, a Némó nyomában score-jára emlékeztet, igaz, őrülten elmélyült szaktudás és másodpercről másodpercre történő zeneismeret szükséges Thomas Newman műveinél ahhoz, hogy kellő pontossággal meg tudjuk állapítani, mely motívuma épp mely korábbi albumát idézi. Maradjunk tehát annyiban, hogy legutóbb a Némó nyomában esetében hallhattunk ehhez hasonló tételeket, a mélyen búgó alapot csilingelés kíséri, középpontjában mindig valami alig beazonosítható pengetős hangszer áll (legtöbb esetben a számos Newman-albumnál közreműködő Bill Bernstein játékával), kísérőszólamát pedig valamilyen fúvóshangszer adja. Newman nagy ritkán ír zenét teljes zenekarra, ezért is tud duplán hatni az emberre, amikor aztán váratlanul a húrok közé csap (jelen esetben is lesz erre példa). Az általában csendes megszólalásmód jellemző a Lemony Snicketre is, hol a mély hangokat pengető vonósok közé ékelődött klarinét kiszámíthatatlansága ("Chez Olaf", Jim Carrey alakjának témájában), vagy a távolban felsejlő szintetizátoros atmoszférából kiemelkedő szomorkás zongorajáték ("Resilience", mely nevezhető akár az album egyik főtémájának is).

A szigorú kettősség végigkíséri az albumot, épp olyannyira, ahogy a történet is egyik pillanatról a másikra fordul át a reménytelenségből az áhított feloldásba. Míg a "The Reptile Room" kissé ázsiai jellegű zenéje (furulyákkal, pánsíppal, ütőhangszerekkel) az újjal való találkozás izgatottságát és kalandját fejezi ki, addig az első igazi megmérettetés az ezt követő "An Unpleasant Incident Involving a Train" alatt szólal meg (mondtam, hogy hosszú címek, nem igaz?). A vészjóslóan reszelő, sistergő hangszerek összevisszaságába olykor belebújik a közeledő vonatot érzékeltető, mélyen felbúgó hangszer (talán bőgő, talán tuba, talán szintetizátor – nehéz eldönteni). Szinte azt lehet mondani, hogy a leghosszabb címmel bíró tételek hasonlóan vészjósló és feszültséget hordozó zenék ("Regarding the Incredibly Deadly Viper", "The Regrettable Episode of the Leeches", "Attack of the Hook-Handed Man"), némiképp visszaidézik Newmannek az Angyalok Amerikában című sorozathoz készített zenéinek sátán közeli pillanatait. Ugyanakkor nem maradnak el a valóban mókás motívumok sem, a viszonylag rövid "The Marvelous Marriage" polkaszerű játékossága vagy a "Loverly Spring" igazán meseszerű dallama (mely utóbbi egyébként a film bevezetőjében hangzik el) mind egy pillanatnyi kis felsóhajtást, kimenekülést jelentenek a szürke és ködös disszonanciából.


Az album leggyönyörűbb tétele az utolsóelőtti "The Letter That Never Came", amely egy bővebb, kibontottabb változata a korábban elhangzott "Resilience"-nek. Ha kizárólag ezt a tracket hallgatjuk meg, meggyőződhetünk mindarról a zenei csodáról, amire csak Thomas Newman képes. Zongora, hegedű és kedves csilingelések tökéletes harmóniája, mely tulajdonképpen összegzi a zeneszerző eddigi munkásságát – csakúgy, mint ahogyan az egész album tekinthető egy átfogó visszatekintésnek, egy összefoglalónak Newman elmúlt 12-13 sikeres évéről. A tartalmas játékidő alatt szépen visszaidéződik minden, amit ismerünk tőle: A kárhozat útja, Némó nyomában, Stephen King: Halálsoron, Kisasszonyok, Játék és szenvedély és a többiek score-ja. Amitől ez az album mégis különleges, hogy társaihoz hasonlóan (és voltaképp érthetetlenül) önállóan is megállja a helyét, tökéletesen illeszkedik a filmhez, megadja a szükséges töltetet A balszerencse áradása meglepetésekkel és viszontagságokkal teli sötét világához. Thomas Newman napjaink legpáratlanabb zeneszerzője, és akinek az Amerikai szépség rádióból is ismert motívumai kedvesek, azok számára mindenképp érdemes bővebben megismerkedni Newman további munkáival. Kezdetnek a Lemony Snicket – A balszerencse áradása albuma épp tökéletes.