Vannak filmek, melyek aranyköpéseit a mai napig előszeretettel emlegetjük öcsémmel: bármiről is beszéljünk, valamelyikünk mindig beszúr egy általunk kedvelt és az adott szövegkörnyezetbe illő idézetet. Legalább egy tucat, főként a kilencvenes évekből származó alkotás szolgál táptalajként ehhez a fajta mókázáshoz, legtöbbször azonban az Ace Ventura-filmekből idézünk, melyeket ennyi évtizedet követően is bármikor örömmel nézünk újra, hogy röhögjünk az egykoron gumiarcúként aposztrofált – és szebb időket megélt – Jim Carrey beszólásain, játékán.

A kanadai származású színész-komikus a nyolcvanas évek elejétől nemcsak stand-uposként igyekezett babérokra törni, hanem színészként is – egyebek mellett a Holtbiztos tipp és A földi lányok csábítók szereplői között is megtaláljuk. Megannyi szárnypróbálgatást követően 1994 hozta meg számára az igazi sztárságot, ekkor kerültek ugyanis mozikba az Ace Ventura: Állati nyomozó, A maszk, valamint a Dumb és Dumber – Dilibogyók című kasszasikerek, melyek egy csapásra megváltoztatták az életét. E három vállalása összesen több mint hétszázmillió dollárt hozott a stúdiók konyhájára, ami figyelemre méltó teljesítménynek számít, tekintve, hogy mindegyik vígjáték. A sikertrió az Ace Ventura: Állati nyomozóval startolt el, mely nemcsak Carrey számára jelentett ugródeszkát, hanem az élete első moziját rendező Tom Shadyacnak is, aki ezt követően olyan mozikat hozott még tető alá a színésszel, mint a Hanta boy és A minden6ó. A főbb szereplők között találjuk még Courteney Coxot, aki ugyanezen évben debütált a Jóbarátok Monicájaként, továbbá Sean Youngot (Szárnyas fejvadász), valamint Udo Kiert (Sóhajok), ugyanakkor számos Miami Dolphins-játékos és a Cannibal Corpse tagjai is kamera elé álltak egy-egy jelenet erejéig.

A kíséretért Ira Newborn (Meglógtam a Ferrarival, Csupasz pisztoly-trilógia) felelt, aki így vélekedik magáról: „Elsősorban úgy gondolok magamra, mint egy előadóra, aki a zeneszerzés felé fordult”. A szerző többször is kifejtette, hogy mivel leginkább vígjátékokhoz kérik fel, munkájának nagy része csak az adott filmmel együtt ismerhető meg, ilyenkor ugyanis a produkciós cégek a betétdalos albumokat szeretik előnyben részesíteni – hisz abból származik nagyobb bevételük –, s ha szerencsével jár, akkor egy-két trackjének találnak rajtuk helyet. Az Ace Ventura: Állati nyomozó esetében egy hibrid album piacra dobása mellett döntöttek az alkotók, a premiert követően megjelentetett korongon ugyanis hozzávetőlegesen fele-fele arányban képviselteti magát a score és az egyéb zenék – az Enjoy the Ride gondozásában 2017-ben újból kiadotton azonban már kicsit más a helyzet, a Cannibal Corpse dala ugyanis már nem szerepel a tracklistán.


Shadyac elképzelése az volt, hogy Henry Mancini Peter Gunn-krimisorozat ihlette főtémájához hasonlóval vértezi fel Venturát, az őt megszemélyesítő Carrey viszont egy keményebb, trash metál irányt képzelt el. Az utómunkálatok közben utóbbinak engedve választottak dalokat, melyek nagy részét a tesztvetítést követően kiszedték, a közönség ugyanis zavarónak ítélte őket. A moziba került kópia így Steve Stevens „Power of Suggestion”-jével indít, majd mikor Ace sikeresen kicseréli az ellopott kutyát egy plüssre, a vágók Newborn muzsikájára nyergeltek át, melynek alapjait az elektronikus zene és a könnyedebb rock táplálják. Az már ekkor is látszik, hogy a szerző megértette a direktor elképzeléseit, hisz a főtéma stílusa rokonítható a Peter Gunnéval, score-jának hangzásvilága pedig a legtöbb dalhoz idomul is, ám mivel nem sokszor bontakozódhat ki igazán (gyakran néhány másodpercnyi zenét kértek tőle csupán egy-egy kisebb megmozdulás erejéig), hangszerelésével pedig nem feltétlenül tűnik ki az összképből, a dalok uralják a filmet.


Az iménti ok miatt a soundtrackre került instrumentális tételek túlnyomó része kisebb darabok összeolvasztásával született meg, s így tagadhatatlanul jobban élvezhető Newborn víziója. Az „All Ace’s”, a „Psychoville / Ace Race” második fele, valamint az „Ace in the Hole” mutatja be a pörgősebb, dobokra és elektronikus gitárra íródott témákat, melyek nemcsak a főhős stílusát szimbolizálják, hanem a korszak akcióvígjáték-zenéinek a lenyomata is. Ezek nemcsak a film alatt működnek jól, hanem önállóan is, a hangszerelés okán azonban nekem nem ezek, hanem az olyan, Ace sajátos nyomozási stílusát, gondolkodását követő, akár tapogatódzónak is nevezhető trackek tetszenek, mint az „Ace of Hearts”, a „Warehouse” és a „Finkle and Einhorn”. Utóbbi három részletből tevődik össze, első szelete pedig az, amely Boy George – Síró játékból ismerős – „The Crying Game”-jébe torkollik, amikor főhősünk rájön arra, kicsoda Einforn és Finkle.

Newborn olyan, a filmzene világában évtizedek óta otthonosan mozgó muzsikusokra bízta zenéjének előadását, akikkel ő maga is számtalan egyéb produkciónál dolgozott már. A gitárjátékért George Doering felelt, a dobok mögött Emil Richards ült, a rezesszólamokat pedig James Thatcher hívta életre. Ám akárhogyan is igyekeztek, a dalok árnyékában ragadtak, amit a filmzenealbum hallgatása közben is megtapasztalhatunk: hiába vannak jó score-részek, a számok elvonják róluk a figyelmet. A már említett „Power of Suggestion” mellett a mindkét Ace Ventura-moziban felcsendülő „The Lion Sleeps Tonight”, a Cannibal Corpse „slágerének” tekinthető „Hammer Smashed Face”, és a stáblistazeneként felhasznált „Ace Is in the House” egyaránt felkerültek a korongra. A rapper Tone Loc „Ace Is in the House”-a viszont nemcsak a film lezárásánál töltött be fontos szerepet, hanem a marketinghadjáratban is: a Carrey közreműködésével készített klipjével igyekeztek a producerek a zenecsatornákon keresztül népszerűsíteni filmjüket. Nem került fel rá azonban a Morgan Creek kiadványára Boy George „The Crying Game”-je, az Aerosmith „Line Up”-ja, Beethoven „Örömódá”-jának elektronikus átirata, illetőleg a „Kis éji zene” Mozarttól.


Az Ace Ventura: Állati nyomozó minden pillanatát fejből tudom, a hozzá kapcsolódó filmzenealbum azonban már nem fogott meg ennyire – ám ugyanez már nem mondható el a második felvonásról. Technikailag jól működik Ira Newborn muzsikája, és a dalok is remekül funkcionálnak (jól tette a tesztközönség, hogy megtorpedózta a trash metál szerzemények felvonultatását), de nekem ezekből elég az az élmény, amit a film megtekintése közben kapok. Az albumot meghagyom azoknak, akik nálam nyitottabbak az enyhén rockos, popos irányzat felé.