Erre a Matt Bettinelli-Olpin és Tyler Gillett (
Az ördög ivadéka) rendezésében vászonra vitt, fekete humorral fűszerezett horrorvígjátékra már az önmagát komolyan venni nem szándékozó trancsírozások felvonultatása okán is felfigyelhettem volna, ám ehelyett Brian Tyler muzsikája révén került a látómezőmbe. A score-t inkább a jól eltalált megoldások és ötletek remek főtémával történő kombinálása emeli ki a műfaj átlagmuzsikái közül, mintsem világrengető mivolta, s hangulatával nemcsak többszöri újrahallgatásra sarkallt, hanem egyfajta nosztalgiázásra is. Hatására olyan régi Tyler-műveket kezdtem sorra venni, mint a
Hullajelöltek városa,
A sötétség leple, a
Godsend – A teremtés klinikája, a
Vágott verzió vagy
A negyedik emelet zenéi, de természetesen az
Isten haragja, valamint a
Pánik filmzenealbumai sem maradtak el – amiatt sem, mert utóbbi kettőt megunhatatlan kiadványként tartom számon.
A 2007-től a blockbusterek által szinte teljes egészében beszippantott Tyler a Tom Cruise főszereplésével készített
A múmiát követően igyekezett háttérbe szorítani az akcióműfajt: mindössze az évek óta képernyőn lévő
Hawaii Five-0, valamint a Forma–1-es futamok főcímzenéje kedvéért fordult ebbe az irányba. Közel két évig olyan kisebb költségvetésű produkciók révén hallatott magáról, melyekkel kiszakadhatott az előző évtized forgatagából, s megmutatta, hogy a filmzenék széles skáláján mozog otthonosan. Erről nyújt tanúbizonyságot a háztartási eszközök teflonbevonatának káros hatásait boncolgató
The Devil We Know című dokumentumfilm muzsikája, a
Végtelen útvesztő elektronikus kísérete, a második évadját taposó, westernes atmoszférával átitatott
Yellowstone, a
Két lépés távolság című dráma bensőséges dallamai, a főként jazzes terepen mozgó, örömzenélésről tanúskodó score-okkal felvértezett romantikus vígjátékok, a
Kőgazdag ázsiaiak és a
Mi kell a férfinak?, valamint írásom tárgya, az
Aki bújt. Eme alkotásokban történő közreműködése egy olyan szakaszt eredményezett karrierjében, amellyel nemcsak az akcióskatulyából szakadt ki, hanem visszakanyarodott azon oldalához, amivel pályája hajnalán sikeresen tűnt ki feltörekvő pályatársai közül.
A Hollywoodban viszonylag frissnek számító forgatókönyvíró páros, Guy Busick és Ryan Murphy egy elsőre kedves gesztusnak tűnő ötletre építették fel történetüket. A Samara Weaving (
Három óriásplakát Ebbing határában) által alakított Grace esküvője napján ismeri meg férje, Alex (Mark O'Brien) rokonait, akik a frigyet követően, tradicionális szokásra hivatkozva játékra invitálják legújabb családtagjukat. Az éjszakai bújócska jó poénnak tűnhet, ám a Le Domas birtok lakói finoman szólva is különcök, amire Grace hamar ráébred: kiderül számára, hogy a hajnalig tartó játék a bőrére megy. Miközben az életéért menekül, Alex szerelme védelmében szembefordul felmenőivel, az embervadászatot pedig furcsa és groteszk halálmódozatok tarkítják. Ennek végeredménye zenekari kitörések, hentelések sokaságának biztosít teret, ám Tyler más megközelítést alkalmazott. Amellett, hogy tőle sem áll távol a horrorok kíséreteire jellemző csinnadratta, ennek csupán a "Tea Time" egy részében, a "Waiter, Dumb"-ban, a "The Pit"-ben, a "'Til Death Do Us Part" végén, a "Joy (B)ride"-ban és a "The Ritual"-ban engedett teret. Muzsikájára inkább a "dallamos, intelligens horror/thriller zene" jelző érvényes, ami Christopher Young azonos műfajú munkáira is jellemző, de hasonlóakat szerzett James Newton Howard is az egyaránt M. Night Shyamalan jegyezte
Hatodik érzékhez,
Jelekhez, valamint
A faluhoz.
A score atmoszférájának megteremtéséhez Tyler a hatvanas-hetvenes évek kamarazenei világára hagyatkozott, emellett pedig Bernard Herrmann egyedi stílusát is tanulmányozta. Ennek eredményeként született meg az a klasszikus hangvételű főtéma, amely az albumnyitó "Ready or Not Overture" mellett a "Ready or Nocturne for Solo Violin"-ban, a "Family Members Only"-ban, az "Our Burden"-ben, a "The Future Mrs. Le Domas"-ban, illetőleg az "I Choose Her"-ben jutott szerephez. Ez a döntően cselló, brácsa, hegedű, hárfa és zongora közreműködésével felcsendülő motívum nemcsak Grace és Alex kötelékének zenei megnyilvánulása, hanem a Le Domas család sötét, titkokkal tűzdelt múltjának tükre is.
A "Ready or Not Overture" amellett, hogy remekül szimbolizálja a karakterek hátterét, az utolsó egy percével azt is előrevetíti, milyen dallamokkal kíséri majd a zene a mindenáron életben maradni szándékozó feleség megpróbáltatásait. A kizárólag digitális formában megjelent kiadványon erőteljes vonósok, rezesek és ütősök követik nyomon menekülését az olyan szerzeményekben, mint a "Badass Bride", az "Our Burden" (amely hegedűszólamai révén Howard
Jelek inspirálta score-ját juttatta eszembe), a "Gearing Up", illetve a "Joy (B)ride". Ezek képezik Tyler művének másik fontos pillérét, illetve mutatják be munkájának fő erényeit, feledtetve az olyan átlagos horrormegmozdulásokból táplálkozó trackeket, mint például a "Mistaken Identity", az elektronikus megoldásokkal tűzdelt "Waiter, Dumb", a "The Pit" vagy a "The Ritual".
A birtokkal, házvezetővel és felszolgálókkal rendelkező család régimódiságára, úrias megjelenésére a filmben hallható Beethoven-, Wagner- és Csajkovszkij-darabokon felül egy Tyler által jegyzett, rövid zongoramű ("The Butler's Sonatina") is árulkodik, amely a komornyik előadásában, úgynevezett source musicként került az alkotásba. A rendezők a score és a komolyzenei darabok mellett betétdalokat is használtak mozijuknál, melyek közül kettő a Fox Music albumán is megtalálható: az egyik a bújócska kezdetét jelző, gramofonról szóló "The Hide and Seek Song", a másik az örökzöld Elvis Presley-szám, a "Love Me Tender", mely ezúttal nem a Király, hanem a Stereo Jane duó előadásában hallható.
Bármennyire is merült el Brian Tyler a nagyobb volumenű projektekben, időnként olyan alkotásokkal is jelentkezett, melyek muzsikái egyfajta oázist jelentettek az akciózenék tömkelegében (az
Igazság – A CBS-botrány mellett a
Szemfényvesztők, a
Különc kalandorok, a
Gyötrelmes csapda, a
Sose bízz a szomszédodban!,
A Lazarus-terv és az
Elszakítva sorolható ide), most azonban egy viszonylag hosszan tartó kitérőt tudhat magáénak, melynek záróakkordja az
Aki bújt lett. A
Rambo V. – Utolsó vér és a
Charlie angyalai előtt sikerült azt is bizonyítania, hogy nem felejtette el, milyen megoldások szükségeltetnek egy jól csengő horrormuzsika elkészítéséhez. Aki ismer hasonlókat a szerzőtől, annak ez a score sokkal inkább a dallamok, mintsem a stílus okán tartogat majd újdonságot, ám mindettől függetlenül korrekt hallgatnivaló, csak ajánlani tudom.