"Egy slasherből nem lehet tévésorozatot készíteni, gondoljatok csak bele! A lány meg a barátai megérkeznek a szalagavatóra, a táborba, a kihalt városba vagy akárhová, és a gyilkos egymás után végez velük. Kilencven perccel később felkel a nap, a túlélő csaj pedig a mentőből nézi végig, ahogy elszállítják a barátai holttestét. A slasherek rövidek és tömörek, a tévében viszont el kell nyújtani a dolgokat." Ezen megállapítás a Noah Fostert alakító John Karnától (Lángoló Chicago) hallható a 2015-ben útjára bocsájtott Sikoly-folyamban, ahol az íratlan horrorszabályok egyikeként hangzik el, ugyanakkor azt a vékony jeget is tökéletesen érzékelteti, amelyre egy ilyen jellegű vállalkozásnak zöld utat biztosító stúdió tévedhet. S hogy ez a jég vajon a Sikoly-tetralógián alapuló tévésorozatot szponzoráló MTV alatt beszakadt-e, arról megoszlanak a vélemények. Vannak, akik szerint el sem kellett volna kezdeni, mások az első szezont jónak vélték, a folytatást azonban már erőtlenebbnek érezték, és van olyan álláspont is, miszerint a maga szintjén az egész megállja a helyét. Én úgy gondolom, hogy az első eresztés még működött, ugyanakkor már annál is megfigyelhetőek voltak az elnyújtott dialógusok, a nem feltétlenül lényeges történések részletes bemutatása, illetve a karakterábrázolás előtérbe hozása, ami miatt a második évad már inkább az időhúzásról szól, mintsem a gördülékeny történetvezetésről, ami ennél a műfajnál hiba.


Az MTV háza táján 2012 nyarára realizálódott a Sikoly-mozikon alapuló folyam megvalósításának lehetősége. Eleinte ráadásul arról szóltak a hírek, hogy a pilot epizódot e filmek atyja, Wes Craven rendezi majd, e feladat azonban végül a kanadai Jamie Travisre (Simlis spinék, Szex, barátság, telefon) hárult, aki aztán további három részt is levezényelhetett. Az évadok történetei természetesen a mára már klasszikussá vált filmekhez hasonlóan kerültek kialakításra, olyan különbségekkel, mint a karakterek részletesebb ábrázolása, valamint háttértörténetük elmélyítése, ami érthető, hiszen egy gyilkosságra nem másfél óra, hanem egy egész szezon jut – igaz, az első a szériák átlagos hosszával szemben mindössze tíz részből áll, folytatása pedig tizenháromból. A sztori Lakewoodban játszódik, ahol egy húsz évvel ezelőtt történt, Brandon Jamesnek tulajdonított gyilkosságsorozat látszik megismétlődni. A központi szereplő Emma (Willa Fitzgerald), akit az újragondolt maszkkal, illetve öltözettel rendelkező Ghostface mögé bújó gyilkos (illetve ugye gyilkosok) rendre zaklatni kezd telefonon, eközben pedig a körülötte lévő diáktársainak megtizedeléséről is gondoskodik.

A stáb a bemutató közeledtével úgy kívánta fokozni a várakozást (nem mellesleg pedig növelni a prognosztizált nézőszámot), hogy napokkal a premier előtt, "exclusive first look" szalagcímmel közzétette a pilot epizód első nyolc percét. Ezt anno én is megnéztem, s bár – Craven eredetijének rajongójaként – szándékomban állt figyelemmel kísérni a folyamot, végül átsiklottam felette, s csak azt követően került újfent a látómezőmbe, hogy 2016 októberében a Lakeshore Records hírül adta az első két évad muzsikájából összeállított albumának megjelenését. Nekiveselkedtem a szériának, a score-ral pedig szintén igyekeztem a képsoroktól függetlenül is mihamarabb megismerkedni, nagyon kíváncsi voltam ugyanis arra, hogy Jerry Zuckerman (aki olyan rajzfilmsorozatok zeneszerzője, mint például az Avatar – Az utolsó léghajlító, a Korra legendája vagy a Kung Fu Panda: A rendkívüliség legendája) miként folytatta, illetőleg mit tudott hozzátenni Marco Beltrami Sikoly-világához.


Számomra rejtély, milyen úton-módon került az alkotók látómezejébe Zuckerman, míg ugyanis a szerző a rajzfilmek, a vígjátékok és a drámák terén kellő tapasztalattal rendelkezett, a horrorok világától ez idáig távol maradt – ugyanakkor ő pont emiatt tartotta kellően érdekesnek, izgalmasnak ezt a lehetőséget, s amilyen gyorsan csak tudott, nekiállt a feladatnak. "Jaime Paglia és Jill E. Blotevogel producerek izgalmasnak tartották az elsősorban vonósokon alapuló muzsikával kapcsolatos ötletemet. Tetszett nekik az a fajta érzelmi skála, amit ezek révén érhettünk el" – mesélte Zuckerman, aki emellett gitárral, zongorával, ütősökkel, cintányérok garmadájával (melyeket az úgynevezett cymbal tree segítségével állította csatasorba), továbbá különféle fémes hangzásokkal tarkította score-ját. Elmondása szerint Beltrami kíséreteihez a hangzás, illetve a zenei fordulatok tekintetében kívánt hű maradni, aminek érdekében napokat töltött azzal, hogy újra meg újra végignézze Craven mozijait, s tanulmányozza, miként idomul a zene a látottakhoz. "Beltrami műve rendkívül rideg, ugyanakkor jó néhány érdekes megoldást rejt magában. Különböző stílusokat alkalmazott az eltérő szituációkhoz, amit nagyon jó ötletnek tartottam. Ez a koncepció adott választ arra a kérdésemre, hogyan lehetne eredményesen, kellő hatásossággal megközelíteni a feladatot" – nyilatkozta.

A kizárólag digitális változatban elérhető album a "The Rules"-szal veszi kezdetét, mely nem más, mint a széria főtémája. Ugyan a sorozat nem rendelkezik klasszikus értelemben vett főcímmel, az itt hallható motívumsor gyakorta bukkan fel hosszabb-rövidebb ideig a különféle jelenetek alatt, illetőleg a stáblistához is ezt használták az alkotók – utóbbi verzió "The Rules (End Title)" címmel kapott helyet a kiadványon. A zaklatott, ugyanakkor kellően dallamos megoldás remekül hangzik, időszakonkénti felbukkanása pedig zenei szempontból hibátlan kohéziót jelent a részek között – a filmzenealbum a tétel ezen szerepköréről azért nem tanúskodik, mert a Lakeshore az egyórányi játékidőbe 23 epizód hangulatát igyekezett belesűríteni. A másik, szintén vezérszálként említhető motívumsor Emmához köthető, melyet az a momentum inspirált, amikor Ghostface először hívja fel főszereplőnket. A zongorára épülő, s teljes egészében az "Emma Duval"-ban hallható téma ugyanazt a szerepet hivatott betölteni, amelyet Sidney (Neve Campbell) dallamsora a mozifilmekben.


A kulcsmotívumok könnyedén befogadhatóak, ám Zuckerman nemcsak dallamokra, harmóniákra alapozta művét, hanem olyan, nem szokványos textúrákat is igyekezett életre kelteni, melyekkel zsigerbe hatolóan szerette volna a nézőket elérni: "A zene gyakran árulkodik arról, hogy valami feltűnik, oson a szereplő mögött, vagy hogy a karakterek remegnek a félelemtől. Szeretném azt hinni, hogy egy adott score-hoz nemcsak harmóniákkal, ritmusokkal és dallamokkal közelíthetünk, hanem olyan aspektusai is vannak ennek a műfajnak, melyek még kevésbé ismertek, alkalmazottak" – kommentálta. Ilyen figyelhető meg többek között az első gyilkosságot alátámasztó "The Star of the Show"-ban, az "It Has to Hurt"-ben, a "Hey, Sis... Surprise!"-ban, a "Possible Halllucinations"-ben, a "You Will Feel Safe Again"-ben, az "I Hate Bowling"-ban vagy a "Who's with Emma?" esetén. E trackek tartalmaznak ugyan korrekt megoldásokat, továbbá a jelenetek többségéhez is prímán idomulnak, de nagyon hiányolom belőlük a rezesszólamokat, azokkal ugyanis – még ha a költségvetés okán mindössze hangmintákként jelentek volna meg – Zuckerman még inkább karakteresebbé tehette volna a hallottakat, egyszersmind a hentelések is fenyegetőbbek lennének, a rézfúvósok hiánya ugyanis nemcsak az albumon, hanem a széria alatt is szembetűnő. Mindazonáltal ez a fajta hangszerelési megközelítés az olyan könnyedebb, drámaibb vagy éppen romantikus pillanatokat alátámasztó darabok esetében, amilyen mondjuk a "Brandon James", a "Sex Tape", a "The Cycle", a "Noah and Zoe", a "Brooke / The Truth", valamint a "Final Girl", nagyon is korrektül működik. A szerző elgondolása tehát jó – az előbb említettek varázsát például javarészt ez az elképzelés adja –, csak a vérfagyasztóbb trackek esetében kellett volna kilépnie ebből a hangszerkiosztásból.

A tinihorrorok esetében gyakorta jutnak fontos szerephez a betétdalok, melyek az autózások, a házibulik, a vízparti romantikázások vagy hasonló tevékenységek során szoktak előtérbe kerülni. Ez a Sikoly-széria esetében sem történt másként: az alkotók főként pop-, rock-, illetve elektronikus számokat használtak fel olyan előadóktól, mint például Phoebe Ryan, a machineheart nevű csapat, Liz Longley, George Ezra, Bishop Briggs vagy éppen That Poppy. Míg azonban az instrumentális kíséretből ízelítőt adó kiadvány csupán a második évad lezárását követően láthatott napvilágot, addig a betétdalokat csokorba gyűjtő albumok megjelentetésére évadonként került sor – első körben a Columbia Records, majd az Island Records vállalta magára ezt a feladatot.


Jeremy Zuckerman Sikoly-szériához kapcsolódó muzsikájával kapcsolatban vegyes érzéseim vannak. Időnként olyan ügyesen eltalálta a hangulatot, hogy azzal túlmutatott a sorozat színvonalán (akár mozifilmekhez is nyugodtan felhasználhatnák ezeket a darabokat), olykor azonban középszerű megoldásokkal rukkolt elő. Az biztos, hogy kompozíciója segít ridegebbé varázsolni a folyam hangulatát, ahhoz azonban kevés, hogy valóban a hallgatók zsigereiig jusson – és ezt a Marco Beltrami által létrehozott világhoz történő viszonyítástól függetlenül gondolom.