A terror iskolája hazánkban nem mozis, hanem VHS-produkcióként vált ismertté, adott korszakában rendkívül népszerűvé. A B kategóriás mű tinédzserkorom hajnalának filmélményei közé tartozik, s ahogyan az az írásom elkészítése előtt visszanézett véleményekből kitűnt, leginkább azok méltatják, akik hozzám hasonlóan a kilencvenes évek elején találkoztak vele – persze többen közülük a „megszépíti az idő és az emlék” kontextusban éltették. Én annak idején azért szúrtam ki a videotékában, mert Louis Gossett Jr. szerepelt a borítóján, aki a Vasmadarak – Lángoló égbolt révén volt ismerős, ami egyértelmű ajánlólevelet jelentett számomra.


Az alkotás William P. Kennedy azonos című kötetén alapul, forgatókönyvét pedig David Koepp készítette, aki hasonló feladatot látott el egyebek mellett a Jurassic Park, a Carlito útja és a Sam Raimi-féle Pókember esetében. Eredetileg az Oscar-díjas veterán rendező, John Schlesinger (Éjféli cowboy, Maraton életre-halálra) vitte volna vászonra, ám végül a hozzá képest zöldfülűnek számító Daniel Petrie Jr. vezényelhette le az adaptációt úgy, hogy még a történetbe is beleszólhatott.

A film középpontjában egy elit iskola, a Regis gimnázium áll, melynek tanárait és diákjait terroristák ejtik túszul azért, hogy vezetőjük, Luis Cali (Andrew Divoff – Megint 48 óra) az életükért cserébe kikényszerítse apja szabadon bocsájtását. A motiváció és a történet rendkívül egyszerű, ráadásul a cselekmény szinte egésze az intézmény területén vagy annak kerítése előtt zajlik. Ugyanakkor van benne némi összetettség, hiszen nemcsak kintről igyekeznek pontot tenni a túszdráma végére, hanem bentről is, mivel a diákok sem maradnak tétlenek – röviden összefoglalva: egy iskolába átültetett Drágán add az életed!-ről van szó. Alacsony költségvetésű alkotás lévén, nem élvonalbeli színészekre osztották a szerepeket, hanem olyanokra, akik valamennyire ismertek voltak, de még nem szállt el a gázsijuk. Így tűnhetett fel Gossett Jr. és Divoff mellett Sean Astin (Kincsvadászok, később A Gyűrűk Ura-trilógia Csavardi Samuja), Wil Wheaton (Star Trek: Az új nemzedék) vagy épp Denholm Elliott (Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag). A terror iskolája hibáival egyetemben biztosít remek kikapcsolódást, nosztalgikus élményt, és tökéletes lenyomata a korszak másodvonalbeli, totálisan kiszámítható akciófilmjeinek. Utóbbi megállapításom viszont szigorúan az eredeti szinkronos változatra értendő, nem az újra, hisz az átdolgozással elvették a báját, kicsorbították a nosztalgia élét).


Zene: John Williams. Eredetileg ez a felirat szerepelt volna a stáblistán, s eleinte úgy tűnt, megvalósulhat a rendező és Michael Kahn vágó (aki számos Steven Spielberg-mozinál volt jelen, ezért jó kapcsolatot ápolt a komponistával) kezdeményezése: a szerzőnek megmutatták az anyagot, amely elnyerte a tetszését, végül azonban korábbi vállalásainak csúszása miatt mégsem tudott eleget tenni a felkérésnek, így pozíciója megüresedett. „Akkor kerültem be a csapatba, amikor a rendezői változat már teljes egészében összeállt. Ésszerű határidőt adtak a score elkészítésére, valamint arra, hogy Dublinba utazzak a zenei felvételekhez” – mesélte Robert Folk, aki Williams után került az alkotók látómezejébe. Neve itthon elsősorban a Rendőrakadémia, illetve azok folytatásai révén cseng ismerősen, ám a nyolcvanas-kilencvenes évek során rendkívül aktív művészhez olyan alkotások is fűződnek, mint például a Legénybúcsú, a Végtelen történet 2., a Haláli fegyver, A Paradicsom foglyai, az Ace Ventura 2. – Hív a természet, a Nekem 8 vagy a szintén Petrie Jr. rendezésével tető alá hozott Kő egy csapat!.

„A terror iskolája kíséretének elkészítése örömteli élmény volt. Amikor Dan Petrie Jr.-ral beszélgetni kezdtünk a film méretéről és volumenéről, egyetértettünk abban, hogy egy nagy, gazdag, klasszikus zenekari megközelítés illene hozzá leginkább” – emlékezett vissza Folk. Ám ő nemcsak egy elképesztő tempót diktáló, színes zenekari előadásmódot igénylő, tematikus muzsikában gondolkodott, hanem azt is szerette volna, ha művében a jó és a rossz oldal egymástól kifejezetten elhatároltan jelenne meg, mivel a történetben nincsenek árnyalt karakterek, csak jó és rossz oldalon álló felek – amellett is érvényes ezen megállapítás, hogy magatartásuk és csínytevéseik miatt néhány iskolás közel áll az elbocsátáshoz az intézményből. „Ezek a témák különböző módon kapcsolódnak a jelenetekhez. Bizonyos esetekben nyilvánvaló, konkrét kapcsolódási pontok vannak, időnként viszont kevésbé egyértelműen, ráutaló jelleggel figyelhetőek meg ezek a kapcsolódások” – nyilatkozta a szerző, kinek műve a film premierjével azonos időben jelent meg CD-n, ám a legyártott példányszám hamar gazdára talált, s így évtizedeken keresztül csak borsos áron lehetett hozzájutni az aukciós oldalakon. 2021 decemberében az Intrada újfent piacra dobta az albumot, s bár néhány perccel hosszabb lett a játékidő, rendezték a trackek sorait, illetve szebben is szól, számomra mégis az vált a legnagyobb erényévé, hogy újból elérhető, mert régóta szerepelt a kívánságlistámon.


Már a kezdő képsorokkal egy akció közepében találjuk magunkat: a columbiai drogbáró fia, Cali felforgat egy bíróságot, majd Amerikába szökik. Éppen ezért Folk a „Prelude / Escape from Barranquillá”-ra keresztelt nyitányt az ő témája köré építette úgy, hogy nemcsak teljes egészében mutatja be azt, hanem egyúttal előrevetíti, milyen színesen fogja alkalmazni a továbbiakban. Calinak és csapatának főként pergődobra és rezesekre támaszkodó zenei ábrázolása a „The Capture of Regis”, az „Interrogation”, a „Cali’s Demand”, a „Running Back to School”, a „Billy Snaps Out of It”, a „Billy Changes the Chip”, a „Narrow Escape / Closing In / Jack Gets It”, valamint a „The End of Cali” esetében figyelhető meg. Ám míg a „Prelude / Escape from Barranquillá”-ban az ellendallam önállóan van jelen, addig a többinél összefonódik a Regis tanulóinak motívumával, mely a „Regis School”-ban és a „Toy Soldiers End Credits”-ben könnyedséget, a „The Boys Reflect (Joey’s Death)” – „Father’s Pain” duóban fájdalmat közvetít, a többi esetben pedig a helyzet függvényében alakul át hősiessé, feszültté vagy vészjóslóvá.


És itt egy gondolat erejéig kicsit megtorpannék az aláfestés részletesebb ismertetésével, ugyanis ha valakinek név és cím nélkül, kvízkérdés gyanánt mutatjuk meg az iménti trackek bármelyikét, biztos vagyok benne, hogy élvonalbeli komponisták nevei záporoznak majd tippként. Folk remekül oldotta meg a feladatot, a néhány, Londonból kölcsönkért szólistával kiegészülő Dublin Symphony Orchestra tagjai pedig ügyesen adták elő azt (harminc év elteltével is elképesztően szól a muzsika), éppen ezért hallgatásakor John Williams, Jerry Goldsmith, James Horner, Basil Poledouris egyaránt jogosan merülhetne fel megoldásként. A filmzenéken túl koncertdarabokat is jegyző művész tehetségét számos ehhez hasonló munka támasztja alá, valamiért azonban mégsem sikerült az A listás pályatársai közé verekednie magát, és hasonlóan mostoha sorsra jutott Hollywoodban, mint mondjuk John Scott (Végső visszaszámlálás) vagy Harry Manfredini (Péntek 13.).

De kanyarodjunk vissza a másik vezérfonalhoz, a Regis-témához, melyet a szerző a túszejtőkkel kesztyűt felvevő maréknyi diák élén álló Billy (Astin) dallamaként is emleget. Caliéhoz hasonlóan ez is folyamatosan és rendkívül sokoldalúan van jelen, az ütőhangszerek pedig szintúgy fontos szerepet töltenek be. Ezen instrumentumok hangsúlyossága a militarista berendezkedésű ellenfél esetében érthető és kézenfekvő, a tanulók vonatkozásában azonban elsőre kicsit furának hat, ám ha azt nézzük, hogy Billyék milyen ügyesen falaznak egymásnak, vagy igyekeznek megoldani, hogy a kerítés túloldalán lévő rendőrökhöz, katonákhoz információt juttassanak el a bent uralkodó állapotokról, akkor érthető a szerző gondolatmenete. A szembenálló felek zenei csatározása a „Beginning of the Plan”-től indul be, és olyanokban fejlődik tökélyre, mint a „Billy’s Mad Dash / Billy Meets the Army”, a „Running Back to School”, a „Narrow Escape / Closing in / Jack Gets It”, valamint az általam abszolút csúcspontnak tartott „The End of Cali”. Nemcsak a fő csapásvonal variálását oldja meg bennük zseniálisan a művész, hanem az átkötő szakaszok is tökéletesen idomulnak hozzájuk.


S hogy dicsérő szavaim mellett miért csak nyolc pontot adtam A terror iskolája kíséretére? Azért, mert bármennyire is tetszik, visszatérő altémák hiányában és a score in medias res jellege (utóbbit persze elegánsan kompenzálja a motívumok sokszínű jelenléte) okán a játékidő kicsit hosszúra nyúlik. Nem azt mondom, hogy a hetvenkét perces korong unalomba fullad, hiszen valahányszor érezni kezdem az egy helyben topogást, Robert Folk mindig bedob valami apró csavart, ami miatt felcsillan a szemem (mint például amikor beveti a hárfát, a triangulumot vagy a tikfát), ám egy tizenöt-húsz perccel rövidebb összeállítás kétségkívül ütősebben hatna. Ettől függetlenül, amikor újból megjelent, szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy a régóta áhított muzsika gyűjteményem részét fogja képezni.