Hiába írt több mint száz filmhez zenét, Bill Conti neve gyakorlatilag egybeforr Sylvester Stallone Rockyjának mítoszával, s noha számos művét kiadták, döntő többségük olyan ritka, hogy ma már csupán megszállott gyűjtők áhított prédája, így a hétköznapi ember kevés eséllyel ismerkedhet meg közelebbről a zeneszerző munkásságával. Szerencsére mostanában több lemezkiadó is bátran jelentet meg elfeledett kincseket vagy hiánypótló alkotásokat, s ezen remek kezdeményezés hatására gyermekkorunk kedvenc filmjeinek eddig elérhetetlen muzsikái is hozzáférhetővé válnak. A Varése Sarabande híres CD Club-sorozatában az utóbbi időben sorra kerültek elő Conti művei (legutóbb a Karate kölyök-trilógia igényes díszkiadásban), s a 2007-es nyári megjelenések között szerepelt a nyolcvanas évek közepén az akciófilmek dzsungelében meglepő sikert elért Trükkös halál score-ja is. A Bryan Brown és Brian Dennehy főszereplésével készült film zenéjét a bemutatóval egy időben a lemezcég már kiadta LP-n, ami ugyan a mai napig beszerezhető használtlemezboltokból, de harmincpercnyi játékidejével, a trackek sorrendbeli összevisszaságával és igen rossz hangminőségével semmiképp sem nevezhető igazán kielégítő vételnek. A felújított változat azonban egyrészt úgy szólal meg, mintha tegnap rögzítették volna, a tételek megközelítőleg pontosan követik a film eseményeit, az album hossza pedig elegendő ahhoz, hogy átfogó képet kapjunk Conti művéről.


A Trükkös halál sikeréhez több apró összetevő is hozzájárult. Az izgalmas alapötlet eleve jó előjel volt: Rollie Tyler trükkmesternek (Brown) titkosszolgálati megbízásra kell megszerveznie és lebonyolítania egy álgyilkosságot, hogy a maffia emberei azt higgyék, a rendőrkézre került koronatanú már semmiképpen sem tud kiadni bizalmas információkat. A merénylet azonban valamilyen oknál fogva élesre sikerül, s miután a megrémült szakember segítséget kér megbízóitól, azok megpróbálják őt is eltenni láb alól. Hősünk úgy dönt, hogy saját tudásával száll szembe üldözőivel (akikhez az igazi rendőrök is csatlakoznak, élükön a Dennehy által alakított Leo McCarthy felügyelővel), és végére jár az ügynek. A film producerei egy meglepő húzással Robert Mandel személyében olyan direktort ültettek a székbe, aki nem volt jártas az akciófilmek műfajában, s mivel a főszereplő is sokkal inkább egy hétköznapi szaki benyomását kelti, mint valami szuperhősét, ez a dupla visszafogottság csak előnyére vált a produkciónak. Emellett pedig nem kisebb nevet sikerült szerződtetni a technikai látványosságok megvalósítására, mint John Stearst, aki Oscar-díjakat gyűjtött be a James Bond: Tűzgolyó és a Star Wars: Egy új remény speciális effektjeiért, mellesleg pedig ő felelt az első nyolc Bond-film összes trükkjéért. A stáb összetételére tehát nem lehetett panasz, s az elkészült mű talán épp ezért is számít kellemes mozinak mind a mai napig.

Bill Conti 1986-ban már jócskán benne volt a szakmában: három Rocky mellett egyéb Stallone-mozikhoz is készített akciódús aláfestést (Ö.K.Ö.L., Menekülés a győzelembe, Édenkert a sikátorban), ritka kivételként írt zenét James Bond-részhez (Szigorúan bizalmas), és akkoriban kapta meg Az igazak című film score-jáért az aranyszobrocskát is. Rátermettségét tehát nem is kellett nagyon bizonyítania, a Trükkös halálhoz szerzett műve pedig tökéletes példája mindannak, amit a komponista a filmzeneszerzésről gondol. Mozgalmas nagyzenekari kompozícióit a kortárs klasszikus zenére jellemző megfoghatatlanság öleli át, de ugyanakkor izgalmas zongorajátékkal vagy érzelemdús vonósharmóniákkal egy pillanat alatt barátságossá teszi az élményt, hogy a romantika egyszerű, de szívbemarkoló kifejezéséről, mely minden Conti-filmzenében megtalálható, ne is beszéljünk. Megszólalását illetően mindenképpen kisebb létszámú zenekart hallhatunk, mint ami a hagyományos kalandzenékre jellemző, ám a kevesebb zenész teszi lehetővé, hogy a történetet kísérő zene emberközelibb legyen, annak minden erejével vagy gyengéjével együtt. Ha kell, gyors tempóban virgázó hegedű mellé harsány pergődob párosul, s a különböző szólamok egymásnak gyorsan válaszolgatva teszik izgalmassá a muzsikát (s itt elsősorban a gyorsaság, mintsem a dallamosság számít), a bűnügy körüli thrillerelemek minden esetben a halk fafúvósok adta disszonáns harmóniáktól, illetve a háttérben állandóan jelen lévő mély szólamokra olykor rávisító hegedűktől válnak feszültséggel telivé, míg a megnyugvást jelentő lágy téma egy csodaszép, zongoraakkordokkal kísért gitárjáték formájában hangzik el.


Az album első felére a thriller, illetve a romantika jellemző. A „Main Title” remekül hangol rá az előttünk álló közel egy órára, hiszen a kalandfilmek fanfárszerű nyitányát idéző indítást csendes, lassan hullámzó motívumok adta merengés váltja, ami egy kicsit az ébredező amerikai nagyvárost érzékelteti. Az album legszebb tételének számító „Rollie's Diversion” imént jellemzett gyönyörű témája általában akkor csendül fel, amikor hősünk megpróbál erőt venni, hogy az életét gyökeresen felforgató eseményekkel szembenézzen. Ilyen a „To the Boathouse” is, ahol a kísérő harmóniákat mély, simogató vonósok játsszák, vagy a szintén nagyon hangulatos „All in One Night”, ahol a főtémából ismert ébredező motívum párosul Rollie gitáron előadott témájával. A rosszul sikerült merénylet előkészületeit, majd később Rollie óvatos ellenség közelébe férkőzéseit halk, de igen feszült tételek jellemzik. Először a „DeFranco” során tapasztaljuk meg ezt a feszültséget a fuvola- és fagottmotívumoktól kezdve a rezesek olykor felmorajló tempódiktálásáig, vagy épp az élesen rémisztgető magashegedűk és mélyen fenyegető csellók, bőgők válaszolgatásáig. Ugyanez a Bernard Herrmann munkáira jellemző hangulat és megszólalás jellemzi a „DeFranco”-t követő két tételt vagy a kicsit pörgősebb „The Bombs”-t és a „Rollie's F/X”-et is.

A „The Wrong Hit” a lágy témával nyit, de hamar átvált a gyors ütemű akciózásba, s innentől kezdve a hátralévő szűk félórában szinte nincs is megállás. A dinamikus megoldások a hetvenes évek autós üldözéses filmjeinek hangulatát idézik fel: Roy Budd, Dominic Frontiere, Elmer Bernstein vagy Lalo Schifrin elsősorban zenekari kompozícióit, s nem a jazzre épülő könnyűzenei megszólalást. A hagyományos hangzást olykor konga, vibrafon és erősen felmorduló üstdob teszi kegyetlenebbé, s erre még rátesz egy lapáttal a szordínós trombita száraz, cseppet sem érzelgős recsegése. A „Baldy Takes a Bath”, a „Lipton's Last Ride”, valamint a nyitótétel fanfáros kezdésére építkező, egyben az album leggyorsabb tételének számító „The Chase" mellett ha van is némi pihenés, azt csupán a thrillerre jellemző hangulatot valamelyest enyhítő hárfa megszólalása jelenti („He's in the Building”, „Rollie and Baldy”). A zárótétel első felét a klasszikus finálékat idéző, fellélegzést érzékeltető zongora-, és vonósjáték jellemzi, de végül igen zavaró és hátborzongató káoszba torkollik, ami egy kicsit csalódottabbá teheti az ünnepélyes lezárásra éhező hallgatót, s ezen csalódottságon az eredeti kiadásról bónuszként ide felkerült, ütősszekcióval előadott „Baldy Takes a Bath” sem enyhít.


Ezt a kicsit felemás érzésekkel vegyes befejezést véleményem szerint könnyedén áthidalhatták volna egy vérbeli filmzenerajongó számára általában ellenérzéseket kiváltó, jelen esetben azonban akár szerencsésnek is mondható megoldással. A film egyetlen betétdala a stáblista alatt hangzik el, ez az Imagination „Just an Illusion” című felvétele, mely egyik kedvenc filmes számom volt annak idején, és a mai napig úgy gondolom, hogy remekül feloldotta a film adta feszültséget. A Varése Sarabande által megjelentetett CD úgy fejeződik be, hogy hagy az emberben némi hiányérzetet, én viszont a „Hi Rollie, I'm Leo” lecsengése után előkerestem a dalt, s bátran ajánlhatom a mozi rajongóinak ezt a filmzenés alapkövetelményt felrúgó kivételt. Mint ahogy bátran ajánlom egészében Bill Conti elektronikát és jazzt mellőző, színtiszta zenekari akciózenéjét is, amely a különböző műfaji sajátosságok élvezetes keveredésével remek kikapcsolódást bír nyújtani. Az írás elkészültekor a score még mindig beszerezhető a nagyobb online lemezboltokból, s a nyolcoldalas, színes képekkel tarkított informatív belső borítóval rendelkező kiadvány garantáltan megéri az árát.