Sok nagyon ismert és népszerű nyomozó létezik a krimi műfajában, kezdve Agatha Christie Poirot-jától a Rózsaszín Párduc-mozik félnótás Jacques Clouseau-ján át Columbo felügyelőig, ám a hírnevet tekintve egyikük sem vetekedhet Sherlock Holmesszal, a Baker Street 221/B legendás lakójával. Holmesnak papírja van arról, hogy ő a legtöbbet filmre adaptált karakter, ugyanis ezt hivatalos Guinness-rekord is igazolja. Közel hetven színész bújt eddig a nyomozó bőrébe – persze joggal merülhet fel a kérdés, hogy mi van Watson doktorral, Holmes állandó segítőjével, hiszen neki is minimum annyiszor kellett feltűnnie, mint detektív barátjának. Holmest a skót származású író és orvos, Sir Arthur Conan Doyle találta ki, a közönség pedig 1887-ben találkozhatott először a briliáns londoni detektívvel A bíborvörös dolgozószoba című műben. Conan Doyle összesen négy regényt és ötvenhat novellát írt Sherlock Holmes szereplésével. A művek túlnyomó részét a detektív barátja és életrajzírója, Watson doktor narrálja, s csupán négy kivétel akad, melyek közül kettőt a detektív mesél el, kettő pedig harmadik személyben íródott. A Holmes-történetek több mint negyven éven keresztül a The Strand Magazine lapjain, gazdagon illusztrálva jelentek meg, sőt nemcsak a novellák, hanem még a regények is, melyeket folytatásokban közöltek. Conan Doyle leginkább novellák formájában mesélte el Holmes nyomozásait, regény csupán négy született, igaz, ezek a detektív legismertebb történetei: A bíborvörös dolgozószoba, A Négyek jele, A Sátán kutyája, A félelem völgye. Novellából 56 íródott, ebbe természetesen nem számítanak bele a későbbiek során, más írók műveiből megszülető történetek. Az író maga sem számított arra, hogy ennyire népszerű lesz kitalált detektívje, ám az lett, főleg az 1890-es évek elején megjelent novelláknak köszönhetően, melyeket már más nyelveken is kiadtak ekkoriban. 

Nagyjából kétszáz filmben bukkant már fel Sherlock Holmes, így volt miből összeállítani ezt az áttekintést, ám természetesen e kétszáz alkotásba tévésorozatok epizódjai éppúgy beletartoznak, mint indiai vagy mondjuk lengyel feldolgozások, s ezen utóbbi csoport tagjai pedig ki is maradnak, ismeretlenségük okán. Ugyanakkor néhány ismertebb feldolgozás bemutatásától is eltekintek, s csak a legnépszerűbb mozik és tévés alkotások kerülnek górcső alá.



Sherlock Holmes a vásznon

Holmes először 1900-ban nyomozott mozgóképen, méghozzá a mutoscope nevezetű szerkezet tekerős fotóin, összesen harminc másodpercen keresztül. Nagyjából ekkoriban kezdett feltűnni a színpadon is a karakter, Harry Arthur Saintsbury például ezernél is többször bújt a detektív bőrébe. Ez idő tájt bukkant fel Holmes szerepében William Gillette, aki saját maga adaptálta a világot jelentő deszkákra a nyomozót, esetében pedig szó szerint a világot jelentette, hiszen az egész Földet körbeturnézta Sherlock Holmesszal, de ami ennél is fontosabb: ő alkotta meg a detektív mind a mai napig közismert megjelenését. Gillette színdarabjában – Conan Doyle jóváhagyásával – egyfajta pastische-t alkotott a karakterre, tehát ebből-abból rakott össze egy Holmes-kalandot, és évtizedeken keresztül ez jelentette a Holmes-mozik alapját, ebben a hosszú sorban az elsőt maga Gillette rendezte 1916-ban. Ez viszont nem lett túl sikeres munka, mint ahogyan hat évvel később Albert Parker rendezése sem, bár a némafilmes korszakból ez a mű a legismertebb Holmes-feldolgozás. 1932-ben szintén ebből készült egy mozi, és ez abból a szempontból érdekes, hogy már zene is született hozzá, méghozzá egy később igen foglalkoztatottá váló Oscar-díjas szerzőtől, Hugo Friedhofertől. A korból érdemes még megemlíteni az akkor népszerű sorozatfilmes feldolgozást, melyet a Stoll Pictures hozott össze. Holmes a moziban először 1929-ben szólalt meg, a The Return of Sherlock Holmesban, ahol a kor egyik legnagyobb sztárja, Clive Brook bújt a nyomozó bőrébe. 1939-től évtizedeken keresztül voltaképpen Basil Rathbone nevével lett egyenlő a detektív, hiszen a színész tizennégy alkalommal játszotta filmen, emellett rádiójátékokban is feltűnt Holmesként, Nigel Bruce pedig Dr. Watsont alakította mellette szinte minden alkalommal. 



A mozis sorozat nyitódarabja az 1939-es A baskerville-i kutya volt, s ez olyan sikeres lett, hogy még abban az évben leforgatták a következő részt is, melynek Gillette színdarabja volt az alapja. A Sherlock Holmes tehát szintén nem egy konkrét Conan Doyle-művön alapult, ráadásul ezt is igen lazán kezelték, így például a történet korban sem akkor játszódik, ahogy azt az író elképzelte. A film egyik legismertebb mondata azonban nagyon sokat hozzátett Holmes világához, itt hangzott el ugyanis az "alapvető, kedves Watson" kifejezés, mely a mai napig hozzátartozik a nyomozó mozgóképes feltűnéseihez, noha Conan Doyle soha nem írt ilyet. A gyártó, a 20th Century Fox ugyan további részeket is tervezett, de a két főszereplővel nem tudtak egyezségre jutni, sőt a stúdió az éppen akkor kitört világháború miatt úgy vélte, sokkal inkább kémtörténeteket fog filmre vinni, sem mint egy régi nyomozó közismert sztorijait. 1942-ben a jogok a Universalhoz vándoroltak, s nekik már sikerült megnyerniük Rathbone-t és Bruce-t, így elhárult az akadály a következő részek elől. A stúdió ugyanakkor szintén úgy vélte, modernizálni kell a Holmes-történeteket, így a háborús miliőt ők is megjelenítették. A sorozat harmadik része, Sherlock Holmes és a terror hangja címmel, 1943-ban került bemutatásra, majd ezt követően évente kettő, olykor három Sherlock Holmes-filmmel jött elő a Universal, és egészen 1946-ig ment így. A két nagy költségvetésű Fox-mozival szemben az új részek már inkább szórakoztató B-filmeknek minősülnek, ám sikerességük miatt a magvasabb értékek hiányát nem lehetett felhánytorgatni nekik. Rathbone-nak 1946-ban lett elege a szerepből, s kiszállt a készülő új részekből. Ekkor a stúdió még a folytatás mellett döntött, ám az év októberében a széria rendezője, Roy William Neill elhunyt, s ez végleg pontot tett a negyvenes évek közkedvelt Sherlock Holmes-filmjeinek végére. Ezek a mozik zene szempontjából túl sok értéket nem képviselnek. Az első két, igényesebb részhez Cyril J. Mockridge komponált muzsikát. A kor egyik kedvelt és nagyon foglalkoztatott zeneszerzője főként szólóhangszerekkel képzelte el az aláfestést, különösebben emlékezetes részei azonban nincsenek a műveinek, melyekből túl sok nem is maradt fenn. A Universalnál már a Mockridge-nél ismertebb és elismertebb Frank Skinner, a rémfilmek zenéinek nagymestere felelt a filmek aláfestéséért. Három részen keresztül, egészen az 1943-as Sherlock Holmes szembenéz a halállalig komponált muzsikát a szériához, ám ennél a mozinál már – Skinner korábbi műveiből – kollégája, Hans J. Salter zenei rendező alkotta meg az aláfestést. Ezt követően pedig Salter Paul Sawtell-lel közösen szállította a fennmaradó hét rész muzsikáját, mivel az utolsó epizód, a Sherlock Holmes: Gyilkos elegancia esetében visszatért Skinner. Ezen filmek zenéiből sok nem maradt az utókorra, a Varése Sarabande Sherlock Holmes-filmek score-jaiból szemezgető kiadványán találhat az érdeklődő néhány, nem túl érdekfeszítő tételt. 



Az ötvenes évekből nem sok Holmes-mozit lehet megemlíteni, egyedül a Peter Cushing főszereplésével forgatott A sátán kutyája érdemel említést. A Hammer stúdió alkotásában Cushing az egyik legjobb Holmes-alakítást nyújtotta, ám a mozi nemcsak emiatt érdemel említést, hanem azért is, mert ez volt az első színes film, ahol feltűnt a detektív. A rémfilmekre szakosodott stúdió horrorosabb környezetbe kívánta ágyazni Holmest, s erre A sátán kutyája tökéletes regény volt. A színes film varázsa elképesztő volt, az addigi monokróm képi világú gótikus horrormozik szó szerint új színt kaptak. A döntően olcsó ijesztgető alkotásairól ismert cég legnagyobb sikerét szállította Terence Fisher rendező, mindez anyagilag is megmutatkozott, ráadásul a mai napig komoly kritikai elismertség övezi. Cushing pedig olyan jó Holmesnak bizonyult, hogy a hatvanas évek közepétől, egy BBC-s sorozatban éveken át játszhatta a magánnyomozó szerepét. A film zenéjét James Bernard jegyzi, aki a Hammer stúdió klasszikus B-horrorjainak komponistájaként ismert, s mint általában, ez a műve sem jelent meg, csupán néhány válogatáson bukkanhatunk rá. A sátán kutyája egyébként a legtöbbet megfilmesített Holmes-kaland, 1978-ban egy borzasztóra sikerült vígjátéki feldolgozásban például Peter Cook és Dudley Moore (aki zeneszerzőként is közreműködött) próbálkozott meg azzal, hogy egy életre megutáltassa mindenkivel, de ez nem jött nekik össze, hiszen ezt követően is legalább öt feldolgozása született a könyvnek. 



Az első, mind a mai napig meghatározónak és közismertnek mondható Holmes-adaptáció Hollywood egyik legjelentősebb rendezőjéhez, Billy Wilderhez köthető. Wilder régi alkotótársával, I.A.L. Diamonddal próbálta meg filmre vinni a detektív karakterét, s a kettős úgy ítélte meg, hogy egy kissé parodisztikus, humoros, szerethető karakterként ábrázolják majd a főszereplőt, s inkább magánéletére, sem mint nyomozásaira koncentrálnak majd. A Sherlock Holmes magánéletében Robert Stephensnek jutott a feladat, hogy megformálja a nyomozót, míg Watsont Colin Blakely keltette életre. Wilder is jócskán átértelmezte Holmes figuráját, és alaposan eltért Conan Doyle verziójától, így a magánnyomozó e moziban romantikus énjét is megmutatja. Wilder itt sem hazudtolta meg önmagát, és a rá jellemző nevettető történetet hozott össze, ám úgy, hogy aki keresi, az megtalálja a felszín alatt a mélyebb gondolatokat is. Wilder eleinte különálló epizódokból összetett filmnek képzelte el a Sherlock Holmes magánéletét. Összesen négy szálat akart a filmbe építeni, aztán amikor rájött, hogy így a játékidő a három órát is meg fogja haladni, előkerült a vágó és az ő ollója. A nagy történelmi eposzok (Ben-Hur, Arábiai Lawrence) mintájára ezt is bevezető zenével, egy szünettel akarták bemutatni, azonban a hetvenes évekre ez a formátum már kikopott, így a forgatás jelentős része a kukában végezte, azonban a direktor a film elején lévő könnyedebb félórás prológust nem vette ki, noha ennek a későbbi történethez semmi köze sincs. A sztoriban a francia származású előkelő hölgy, Madame Valladon (Genevieve Page) eltűnt férjét keresi, s ebben lesz segítségére az egyébként nagyon unatkozó Holmes és Watson doktor. A szövevényes történetben a rendező érdekesen boncolgatta a három szereplő kapcsolatát, ám valamiért a kor közönsége itt ezt nem értékelte annyira, mint Wilder hasonló felállású, Legénylakás vagy Van, aki forrón szereti című alkotásai esetében. A film bármennyire is hiánypótlónak minősült, nem lett sikeres, sőt bevételi adatai igen kiábrándítóra sikerültek. Azonban ebben az esetben is az történt, ami oly sok régi vígjátéknál, az utókor ugyanis átértékelte a produkciót, és napjainkra már egyáltalán nem olyan kedvezőtlen a megítélése, mint volt a premierje idején. Több kritikus írta már le azóta, hogy ez a mozi a valaha készült legjobb Holmes-feldolgozás, s Wilder életművében is egy súlyosan alábecsült műnek tartják. 

Rózsa Miklós ekkoriban már alig vállalt el felkérést, inkább a tanításnak élt és koncertműveket komponált. A korábban igen termékeny szerző a hatvanas években már csupán hat filmhez adta a nevét, azonban Hollywood egyik legnagyobb rendezőjének kérésére nem mondott nemet. Korábban már háromszor dolgoztak együtt, ebből a Férfiszenvedélyhez írt muzsikája az életműve egyik legjobb darabja. Wilder beleszeretett Rózsa 1954-es hegedűversenyébe, s azt kérte a szerzőtől, hogy adaptálja ezt a koncertművét a filmjéhez. A komponista nem filmzenés munkásságának jelentős része tökéletesen beillene egy mozi aláfestésének is, hiszen dallamosak, színesek és témagazdagok, így hegedűversenyét is könnyen át tudta formálni score-rá. Az efféle kérések nem biztos, hogy minden esetben emlékezetes muzsikát jelentenének, itt azonban egy kivételesen nagy zene született meg, hiszen a versenymű Rózsa egyik legkiemelkedőbb alkotása, ráadásul kifejezetten lelkes volt, hogy végre egy Holmes-történethez írhat muzsikát. E két tényező szerencsés találkozásából pedig minden idők egyik legszebb hegedűs filmzenéje született meg, s bár Rózsa életművében bőven akad csillogóbb, nevesebb darab, de ettől még a magyar származású zeneszerző egyik kiemelkedő aláfestése született a Sherlock Holmes magánéletéhez. Rózsa azonban nem teljesen azt valósította meg, amit Wilder kért, mivel a hegedűversenyét csak mint kiindulási anyag kezelte, s csupán egy ahhoz hasonló muzsikát dolgozott ki, melynek igazából dallamvilágában nem sok köze volt régi alkotásához. A zene sokáig kiadatlan volt, s csak 2007-ben, Rózsa születésének századik évfordulójára rögzíttette James Fitzpatrick producer vezetésével a Tadlow Record. A régi score-ok feljátszásában élen járó Prága Filharmonikusokat Nic Raine vezényelte, míg a hegedűszólót Lucie Svehlovának köszönhetjük, s bár az efféle újrázást sokszor elnagyolják, ám itt erről szó sem volt, hiszen kivételes minőségben hallhatjuk a film teljes zenei anyagát. A hegedűs részek, és leginkább a főtéma, mint oly sok Rózsa műnél, itt is magukon viselik a szerző zenei gyökereit, hiszen kissé kelet-európaias a hangulata. A vezérmotívum, mely egyaránt Holmes és a szerelem dallama, igen romantikus, buja, tökéletesen szól a hegedű és a teljes zenekar tolmácsolásában is. Azonban nemcsak a főtéma a score erénye, hiszen kalandzenei, misztikus és egészen mozgalmas részei is akadnak, s ezek szintén kiemelkedőek.



Holmes következő mozis feltűnésére nem kellett sokat várni, hiszen már 1971-ben újra felbukkant a vásznon. A James Goldman azonos című színdarabjából forgatott They Might Be Giants – mely hazánkban nem került bemutatásra – korának két nagy sztárját, George C. Scottot és Joanne Woodwardot vonultatta fel. Szintén humorosabb megközelítésben nyúltak Holmes karakteréhez, ám itt a sztorinak valójában nem sok köze van a Conan Doyle által kitaláltakhoz. Egy gazdag úr ugyanis felesége halála után azt kezdi képzelni magáról, hogy ő Sherlock Holmes, úgy öltözik és viselkedik, mint a legendás detektív, egy komplett labort rendez be magának, sőt még a nem létező Moriarty ellen is elkezd küzdeni. A családja egyáltalán nem érti meg a férfit, sőt annak vagyonára is fáj a foguk, így egy elmegyógyintézetbe záratják. Azt viszont nem sejtik, hogy a baj ezzel csak nő, hiszen kezelőorvosát Dr. Mildred Watsonnak hívják, innen pedig már sejthető, hogy a férfi tévképzete nem hagy alább, sőt lelkes nyomozásával magával rántja a doktornőt is. A New York-i modern Don Quijote története túl nagy anyagi siker nem lett, ám a kritikusok szerették, s főként Scott alakítása miatt nevezhető kiemelkedő Holmes-filmnek. A zene megkomponálását John Barryre bízták, aki ekkora már igen komoly mennyiségű könnyed, jazzes vígjátékzenét szállított, s így mondhatni, a They Might Be Giants egy könnyed ujjgyakorlat lehetett a számára. A korai Bond-muzsikák vagy olyan komédiás alkotásainak szellemisége köszön itt vissza, mint a Minden lében két kanál főcímzenéje. Az egyszerre vidám és romantikus, hangulatos score azonban nem jelent meg, egy-két trackre a szerző válogatáslemezein lehet rábukkanni, s maximum a film alatt fülelve lehet kihallani Barry kompozícióját. A zenével kapcsolatos érdekesség, hogy Barry olyannyira felkapott szerző lett ekkorra, hogy nem minden megbízását tudta befejezni, így kisegítőkre szorult, ez a szerep ebben az esetben Ken Thorne-ra hárult, aki Barry témáit adaptálta, és pótolgatta, ahol erre szükség volt. 



Wilder könnyedebb megközelítése a hetvenes években szinte uralkodóvá vált, hiszen majd' minden Holmes-mozira ez volt a jellemző, ám akadtak kivételek is, mint az 1979-es Törvényes gyilkosság, mely szintén komolyabb végéről közelítette meg a sztorit. Ebben is egy igen remek Holmes-alakítást láthatunk, jelen esetben Christopher Plummertől. A film szintén nem egy klasszikus interpretációja Doyle eredeti elképzelésének, hiszen itt Holmesnak Hasfelmetsző Jackkel kell felvennie a harcot. A forgatókönyvírók Stephen Knight 1976-os, Jack the Ripper: The Final Solution című regényébe szőtték bele Holmes világát, érdekesség, hogy később több Hasfelmetsző Jack-es mozi alapját is ez, a királyi házhoz vezető teóriát felvázoló könyv képezte. A film ötlete egy 1965-ös Holmes-mozin, A Study in Terroron alapszik, ahol John Neville volt Holmes, s itt szintén azzal az ötlettel játszottak el, hogy összehozták a nagy viktoriánus sorozatgyilkost a kor legfőbb magándetektívjével. De térjünk vissza a Törvényes gyilkosságra, melynek a főszerepét játszó Plummer egy rövidke tévés műsorban alakította először a nyomozót (ez az Ezüstcsillag című novella feldolgozása volt), s itt olyan meggyőzően hozta a karaktert, hogy egy mozifilmre is megbízást nyert. Ugyan a film komolysága ellenére is hozta valamelyest a Holmes-történetek könnyedségét, ám ez a zene szintjére már nem szűrődött le, hiszen a Paul Zaza és Carl Zittrer jegyezte muzsika sötétre sikerült. Azért is furcsa, hogy a két szerző nem igazán vegyítette a humort a rémisztő muzsikával, mivel életművükben – többnyire közösen alkottak – rendre találunk vígjátékot (Malackodók - Porky's) és horrort (Véres Valentin, Prom Night) is, így a lehetőség adott lett volna a két stílus elegyítésére. Ugyanakkor a romantikus témák igen szépre sikerültek, ám ez a score sem került kiadásra, így önállóan megismerni sajnos ezt sem lehet.



Barry Levinson 1985-ös, Steven Spielberg produceri felügyelete mellett megrendezett mozija, Az ifjú Sherlock Holmes és a félelem piramisa a gyerekeknek szánt nyolcvanas évekbeli kalandfilmek egyik közepesen ismert darabja. Több ekkori társához hasonlóan ez sem tudta azzá a nagy blockbusterré kinőni magát, mint aminek az alkotók szánták, sőt gyártási költségét is éppen csak hogy visszahozta, így a Félelem piramisa alcím az USA-ban például el is maradt, hiszen folytatásra úgysem lehetett számítani. Conan Doyle karaktereiből és a Holmes-művek hangulatának megőrzéséből Chris Columbus hozta létre az ifjú Sherlock világát, melyben a tizenéves nyomozópalántának egy bentlakásos iskolában kellene megoldania egy rejtélyt, s a filmben arra is fény derül, hogy miként is találkozott először Holmes (Nicholas Rowe) és Watson (Alan Cox), valamint az, hogy kinek is köszönheti éles elméjét és a tudomány iránti fogékonyságát. Történetként természetesen Columbus forgatókönyvének semmi köze Doyle egyik írásához sem, ám sok-sok utalást helyeztek el a készítők a moziban, hogy minél közelebb kerüljenek az író által eredetileg elképzeltekhez, illetve az egy évszázad alatt Holmes karaktere köré kiépült, nem Conan Doyle-tól eredeztethető világhoz. Így például megtudhatjuk, hogy a pipáját Watsontól kapta ajándékba, vadászsapkája mentorától, Rupert T. Waxflattertől származik, kiderül, hogy James Moriartyval már itt is ellenséges viszonyban állt, fény derül hűvös, mindenben a logikát kereső felnőtt énjének gyökerére, s megtudhatjuk azt is, hogy miért nem keresi a nők társaságát a detektív. "Ebben a műben az volt a legfontosabb számomra, hogy miért is lett Holmes annyira hideg és számító, miért lett felnőtt korára az a magányos hős, akinek az író lefestette" – mesélte Columbus, hogy mi vezette a szkript megírásakor. A film néhány úttörőnek mondható vizuális effekttel is rendelkezik, melyek közül az első CGI karakternek mondott ólomüveg lovag a legfontosabb. A John Lasseter és a Lucasfilm által létrehozott trükk gyakorlatilag napjainkban is megállná a helyét.

A film zenéjét Bruce Broughton szerezte, aki akkorra már Hollywood egyik legfoglalkoztatottabb komponistájának számított, csak nem mozis, hanem a tévés berkeken belül, s olyan sorozatok aláfestéseit szállította, mint a Dallas vagy a Hawaii Five-O, s többek között ezek révén már négy Emmy-díjat is bezsebelt. Az ifjú Sherlock Holmes gyakorlatilag a második mozis megbízása. Az első a szintén 1985-ben bemutatott Silverado, mellyel a komponista igencsak jól debütált, hiszen ezzel rögtön Oscar-jelölésig jutott, míg holmesos score-ja pedig a filmzenerajongók egyik Szent Grálja lett, s mind a mai napig az egyik legjobb kalandzeneként van számon tartva, nem mellesleg Grammy-jelölést is kiérdemelt vele. "Mire elkezdtem mozifilmekkel dolgozni, újra visszajött a divatba a szimfonikus zene, így sokan akkoriban John Williamshez hasonlítottak, ami teljesen természetes, hiszen az idő tájt ő képviselte ezt leginkább. Ám az én zenei hőseim inkább Alex North és Jerry Goldsmith, az ő műveik voltak rám a legnagyobb hatással". E két komponista öröksége valóban felfedezhető az ifjú Sherlock Holmes muzsikáján, ám Broughton elképesztően erős szimfonikus kompozíciójához igazából nehéz hasonlót találni a filmzene-irodalomban. Erősen témacentrikus muzsikában gondolkodott a szerző, így két fő motívumot alkotott: az egyik a nyomozás-téma, melyet a főcím alatt pikolón hallunk, a másik fontos dallam pedig a kaland témája, mely már hősiesebb, s szintén Holmeshoz köthető, a szárnyaló fanfáros variációi pedig szintén emlékezetes részei a score-nak - a szerelmi témát is ebből alakította ki a szerző. Ám a muzsika talán legismertebb eleme a szárnyaló, "Carmina Burana"-szerű kórusos motívuma.

"Ez a zeném igen energikus és erőteljes lett, ám nagyon személyes is. Eléggé különböző hangulatokból épül fel, hol fiatalos, hol lelkes, hol összetett. Egy-egy jelenet nem tart sokáig, máris érkezik a másik, ami a zeneszerző feladatát megnehezíti. A Silveradoban csupán két téma volt, a Holmesban viszont mindent ezek uraltak. Stílusokban is nagyon eltérő dolgokat vetettem be. Van egy kis XIX. századi oroszos megoldás, Carl Orffra hajazó kórusos rész, kissé Edgar Elgar műveit idéző tételek, s néhol egészen avantgárd muzsika is felfedezhető" – mondta el a szerző a zenéjéről. A score-ral kapcsolatos sajnálatos érdekesség, hogy annak idején csupán bakeliten jelent meg, az is igen korlátozott példányban, CD-n azóta csak nagyon limitált példányszámban vált elérhetővé, illetve különböző válogatásalbumokon lehet rábukkanni részleteire. A szerző maga is sajnálja, hogy egyik legjobb munkája évtizedek óta nem érdekli a kiadókat. 



A nyolcvanas évek másik közismert Holmes-mozija a Sherlock és én, melyben két sztár alakította a legendás nyomozóduót: Sherlockot Michael Caine, míg Watsont Ben Kingsley. A Thom Eberhardt rendezte mozi szintén a humorosabb oldaláról közelítette meg a legendás detektívet, akinek legújabb ügye kulcsfontosságú, hiszen ha rossz kezekbe kerül a Brit Nemzeti Bankból ellopott nyomóforma, az az angol gazdaság végét jelentheti. A filmet egy ügyes húzás emeli ki a tucatfeldolgozások közül, ugyanis ebben a világ legnagyobb nyomozója mellett ott ügyetlenkedik Sherlock Holmes is, aki sajnos nem ért semmihez, hajkurássza a nőket, de csak az adósságokat vonzza magához, vagyis itt doktor Watson az igazi lángész, míg Holmes az ügyefogyott karakter. A Sherlock és én így egy különleges komédia lett, amely szerint a bűnüldöző páros igazi lángesze Dr. Watson volt, aki csak azért találta ki Sherlock Holmes karakterét, hogy doktori karrierje ne kerüljön veszélybe kalandos hobbija miatt. Az első pár ügy után azonban az emberek látni szeretnék az igazi Sherlock Holmest, ezért Watson felbérel egy állástalan színészt, hogy játssza el a szerepet. Az évek során lassan egymás idegeire másznak, de legújabb ügyük során rá kell jönniük, hogy egymás nélkül bizony nem boldogulnak. A film az 1988-as premierje idején nem volt túl sikeres, az elmúlt években azonban a DVD-kiadás jóvoltából megkapta a megfelelő figyelmet, így zenéjének kiadására is sor kerülhetett. Noha Henry Mancininek már nagy tapasztalata volt ügyetlenkedő nyomozókkal (például Clouseau felügyelővel a Rózsaszín Párduc-filmekben), a Sherlock és én zenéjénél a krimi és a vígjáték között kellett megtalálnia az egyensúlyt. A nyomozás témája Sherlock módszereihez hasonlóan egyszerű – akkor hallható, mikor a színész Holmes okosan próbál nyomozni, és például a sokat szenvedett Lestrade felügyelővel négykézláb mászkálva járják be egy eltűnt személy házát, nyomok után kutatva. A megoldást természetesen ismét Watson találja meg, akit a komikus témák antitézisét jelentő melankolikus melódiával jellemez a szerző. A film második felére komorabb kompozíciók születtek, ami elsősorban Moriarty felbukkanásának köszönhető. A "viktoriánus akciózene" limitált lehetőségei megkötötték Mancini kezét, aki még ezen részek esetében is inkább humorosra vette a hangulatot, ami persze egyáltalán nem negatívum, hiszen a mozi bőven ad okot a mosolyra, így a komponista vidám, jó témákkal rendelkező score-ja tökéletesen illik hozzá.



Napjainkban sokaknak Robert Downey Jr. jelenti Sherlock Holmest. Guy Ritchie 2009-es alkotása (Sherlock Holmes) új életet lehelt az ekkorra már megporosodott, avíttá váló karakterbe. A brit rendező alapjában véve más megközelítést alkalmazott, mint elődei, így igen eltér Doyle karakterábrázolásától, ám igazság szerint valahol mégis egy olyan Holmest alkottak meg Downey Jr.-ral, melyet az író is büszkén vállalna, hiszen a megújított arculat szinte minden jellemvonása felfedezhető a regényekben, novellákban. Ritchie nem is igazából Holmes és Watson tekintetében tért el az eredeti művek szellemiségétől, hanem sokkal inkább a körítést tekintve, hiszen egy nagy látványfilmben gondolkodtak, így egy viktoriánus akciófilmet készítettek. Doktor Watson ebben a feldolgozásban szinte Holmesszal egyenrangú társsá vált, őt Jude Law alakításában láthattuk a vásznon. Ritchie egy kifejezetten jóképű színészt képzelt el az önpusztító, bohém Holmes mellé. A két szereplő között igazán működik a kémia, élmény nézni, ahogy két verekedés vagy akciójelenet között egymáson élcelődnek, s kettősük miatt napjaink buddy movie-jaihoz hasonlatos tónust is kap a film. A szokásos Holmes-karakterek közül feltűnik Lord Henry Blackwood (Mark Strong) és Irene Adler (Rachel McAdams) is.

Holmes újragondolása egyébként Lionel Wigram producertől eredt, aki Holmes-történetek újraolvasása után úgy vélte, hogy a megelőző feldolgozások többsége sokkal komorabb ábrázolást adott a regényhősnek, mint amit Conan Doyle elgondolt, sokkal bohémabbnak érezte, egyfajta költőnek vagy festőnek. A film komoly anyagi sikernek bizonyult, ami jól jelzi, hogy a közönség mennyire pozitívan fogadta, és a kritikusok körében is döntően kedvező megítélésben részesült. Emiatt a folytatás sem váratott sokat magára, hiszen két év múlva már be is mutatták a Sherlock Holmes: Árnyjátékot. Az első rész alkotói és szereplői közül többen visszatérnek, ám Holmes Moriarty professzor (Jared Harris) személyében egyik legnagyobb ellenfelét kapta meg, a női mezőnyt pedig Noomi Rapace-szel erősítették. A film története – csakúgy, mint az első részben – itt sem szorosan követi a Conan Doyle által leírtakat, s a forgatókönyvet pedig úgy alkották meg, hogy az első mozi ismerete nélkül is élvezetes és érthető legyen. Az ismét karácsonyra időzített premier jó döntésnek bizonyult, hiszen ez a film is óriási anyagi siker lett, így nem is volt meglepő, hogy rögtön bejelentették a harmadik felvonás leforgatását is.

Ritchie a vágás idején A sötét lovag zenéjét hallgatta, s néhány jelenet alá is ezt, illetve más Hans Zimmer-kompozíciót illesztett. Majd ez annyira jól működött, hogy végül megkereste Zimmert azzal, hogy nagyon passzol A sötét lovag aláfestése az új Sherlock Holmes-adaptációjához, Zimmer erre közölte, hogy ő nem hajlandó még egyszer megírni Batman második zenéjét, mire Ritchie kontrázott, hogy ő ennek nagyon örül, hiszen ő sem szeretné, ha A sötét lovag score-ja szólna Holmes kalandja alatt. Zimmernek ez a megbízás így már egy komoly kihívás lett, s mindez pedig látszik is a végeredményen. A szerző abszolút elvetette elődei komolyzenei megközelítését, esetében a romantika mint stílus teljességgel kimaradt. Sőt itt nem állt meg, mivel a nagyzenekar szerepét is minimalizálta, és szólóhangszerekre helyezte a hangsúlyt, s leginkább olyanokra, melyeket filmzenében igen ritkán vetnek be. Ezért bendzsó, hegedű, gitár és cimbalom lettek a score fő hangszerei, Zimmer elmondása szerint azért, mert ezzel a munkásosztályt kívánta megjeleníteni a muzsikában, s melléjük csupán egy 32 fős szimfonikus zenekart épített be. Különösen érdekes alkotóelemei a score-nak a visító hegedűs részek, és egy fura hangzású zongora. A német mester először saját zongoráján játszotta fel az aláfestés ezen hangszerre írt részeit, ám úgy vélte, néhány helyen más hangzásra lesz szükség. Így segítője, a teljes score megírásában segédkező Lorne Balfe egy kiszuperált, törött zongorát talált neki, mellyel tökéletesen elérte a kívánt hatást. 

Diego Stocco személyében egy olasz zenészt kértek fel a score basszusrészeinek feljátszásához. Mivel a nagybőgősöket nem találta Zimmer alkalmasnak ehhez a zenéhez, így egy másik hangszert keresett, s az experibass formájában egy igazán különleges instrumentumra lelt. Stocco pedig egészen furcsa, reszelős basszusokkal járult hozzá az aláfestés hangulatához. A szólistáknak kifejezetten nagy szerepet szántak, erről így nyilatkozott Zimmer: "Igazán ritka az a megbízás, ahol szólóhangszerekre lehet építeni egy zenét, itt ezért is ragadtam meg az alkalmat, hogy virtuóz szólistákra támaszkodjak, ami nagyon szórakoztató volt". A score legjellemzőbb szólóhangszere a cimbalom, melyet filmzenében, pláne ilyesféle mozi aláfestésében, szinte alig alkalmaznak, így igen feltűnő is benne. Zimmer ezt mondta el az instrumentumról: "Népies, európai húros hangszerekkel, mint például a magyar cimbalommal, az ünnepélyes hangulatot tudtam adni a zenének". Mivel Holmesról tudvalevő, hogy hegedül, így adott volt, hogy ebben a filmben is vonót ragad majd a karakter, legalábbis képletesen. Azonban Zimmer nem egy klasszikus virtuóz hegedülést képzelt el, hanem bohém, humoros, szintén a munkásosztály világához illő dallamot és stílust akart, így két szólistájától is efféle előadásmódot kért. "A korábbi mozikban azt próbálták megmutatni, hogy Holmes egy hegedűművész, ám én úgy gondoltam, hogy ő teljesen másként áll a zenéhez, esetében a gondolkodása a virtuóz, így azt próbáltam bemutatni a hegedűvel, hogy mi folyhat a fejében" – árulta el a szerző ezen részekről.

A folytatás esetében Zimmer immáron Balfe nagyobb arányú közreműködése nélkül vágott bele a score megalkotásába. A második részhez még őrültebb, még szokatlanabb és még népiesebb hangzást szeretett volna elérni, ezt pedig a kelet-európai cigányzenében találta meg. Ahhoz, hogy minél autentikusabb legyen a muzsika, Zimmer és Ritchie cigányzenészeket kerestek fel, több olasz, francia és szlovák cigánytábort is meglátogattak, s ekkor Zimmer lánya, a divatfotós Zoe is velük tartott, aki pedig a romák öltözködését fotózta végig. Emellett hivatásos roma művészeket is meghallgattak, és a szlovákiai tartózkodás idején annyi zenészt hallgattak meg, amennyit csak tudtak. Zimmert olyannyira meggyőzték a hallottak, hogy tizenhárom cigány művészt meg is invitált Bécsbe, hogy a score bizonyos részeit velük rögzítse, s a zenészeknek sokkal többet is fizettek, mint általában szokás, mivel Zimmert megérintette a nyomor, amivel utazása során találkozott. Ez a tanulmányút pedig érződik is a score-on, hiszen az Árnyjáték muzsikája szinte már egy Emir Kusturica-mozi aláfestésének is beillene. 



Érdemes még megemlíteni egy magyar vonatkozású Holmes-mozit is, a 2011-es Sherlock Holmes nevébent. A Bernáth Zsolt rendezte film két Sherlock Holmes-rajongó gyerekről szól, akik egymást Holmesnak és Watsonnak szólítják, melléjük pedig egy Ica nevű lány is társul. A film ezen kis trió nyári kalandját mutatja be, a nyaralásuk helyszínén ugyanis gyerekek tűnnek el, és bár pár nap után látszólag sértetlenül előkerülnek, valójában egyik sem ugyanaz már, mint korábban volt, a csapat így nyomozásba kezd. A könnyed ifjúsági filmhez Gulya Róbert írt zenét – ehhez kapcsolódó interjúnk itt olvasható el. Magyar film esetében azt is pozitívnak kell értékelni, hogyha egyáltalán zene születik hozzájuk, az pedig ritkaságszámba megy, hogy egyenesen szimfonikus muzsika. Arról nem vagyok meggyőződve, hogy Gulya kompozíciójának minden elemét nagyzenekar játszotta fel, de a sokszor negatív szoftveres hangulatot sem igazán lehet felfedezni, bár a vonósok tekintetében tény, hogy volt egy kis utándúsítás. Szólóhangszernek ő is a hegedűt tette meg, melyen Kuklis Gergely játszik, a komponista pedig kiszolgálta őt, hiszen elég szép dallamok jutottak a szólistának. A score jó érzékkel hozza vissza a nyolcvanas és kilencvenes évek gyerekfilmjeihez született zenék hangulatát, természetesen nem magyar vonatkozású alkotásokat kell ez alatt érteni. Gulya stílusban sokat merített Thomas Newmantől, ami igen pozitív, hiszen nevesebb amerikai kollégája gyakran nyúl – kiválóan – pár hangszeres megoldásokhoz, s ezt megidézni nem lehet túl egyszerű. S ha stílusbeli hasonlóságot keresnénk, akkor Bill Conti szimfonikus munkáit lehetne még megemlíteni. A játékos, olykor grandiózus, kórust is bevető muzsika ritkaság napjaink magyar filmgyártásában, ám ez a score akkor is hordozna értéket, ha bőven akadna érdemi magyar filmzene.



Holmes a tévében

Sherlock Holmes sorozatok és tévéfilmek tucatjaiban komoly televíziós karriert is befutott az elmúlt évtizedekben. Ezek közül a legjobbakat rendre brit tévék szállították, kezdve a Peter Cushing nevével fémjelzett hatvanas évekbeli, három évadot megélt szériával, vagy a nyolcvanas és kilencvenes években népszerű, sőt napjainkig az egyik legnézettebb, legismertebb Holmes-szériáig, melyben Jeremy Brett volt a címszereplő, a pár éve indult, napjainkban játszódó Sherlockig. Hollywood tévés fronton nem igazán jeleskedik Holmes-adaptációk terén, mivel csak három ilyet tudnak felmutatni. Az egyik az 1954-es, 39 epizódot megélt Sherlock Holmes, mely félórás részekben dolgozta fel a nyomozó történeteit. Holmest Ronald Howard, Watson doktort Howard Marion Crawford formálta meg, mellettük pedig Lestrade felügyelőként gyakran tűnt fel Archie Duncan. A sorozat nagy részét Párizsban forgatták le, ahol komoly díszleteket is felhúztak, például a Baker Streetet is, de bizonyos többször használható díszletek is készültek. A széria zenéjének döntő hányadát Steve Previn, a jóval ismertebb André Previn zeneszerző testvére komponálta. Érdekesség, hogy a sorozat producere, Sheldon Reynolds, a nyolcvanas évek elején gyakorlatilag újraforgatta a szériát Sherlock Holmes and Doctor Watson címmel, Geoffrey Whitehead és Donald Pickering főszereplésével. A hetvenes évekbeli, humorosabb megközelítést a britek is megirigyelték, s a kor aktuális angol sztárszínészével, Roger Moore-ral a főszerepben leforgattak egy tévés produkciót, az oldottabb hangulatú Sherlock Holmes New Yorkbant, melynek a szereplőkön kívül szintén nem sok köze volt Conan Doyle eredeti alkotásaihoz. A Boris Sagal rendezte film zenéjét Richard Rodney Bennett komponálta. 



A Granada Television 1984 és 1994 között az író szinte össze művét feldolgozta. Az első széria 1984 és 1985 között futott Sherlock Holmes kalandjai címen. Ekkor tizenhárom hatvanperces részt mutattak be, köztük olyan népszerű történeteket, mint a Botrány Csehországban, A görög tolmács, A tengerészeti szerződés vagy A Vérbükk kastély. A tévétársaság nagy reményeket fűzött a sorozathoz, így jelentős díszleteket építettek fel, elkészült például a Baker Street tökéletes mása is, mely 1999-ig bejárható turistalátványosságnak számított. A főszerepet Jeremy Brett játszotta, aki a karakterben töltött egy évtizede alatt gyakorlatilag összeforrt Holmesszal, s napjainkig sokan vele azonosítják a nyomozót. A film- és színházi szerepeiről ismert színész, csakúgy, mint a negyvenes években Basil Rathbone, korának Sherlock Holmesszává vált, s bár előtte sok más szerepet is alakított, a sorozat után ő már csak Holmes maradt, ezt ugyanakkor nem bánta, sőt kifejezetten kutatta a detektív történetét. A tévétársaság azt szerette volna, ha készül egy olyan tévészéria is, mely teljesen hűen követi Conan Doyle történeteit, ebben pedig Brett személyében partnert is találtak. Sőt a színész később már megszállottja is lett a szerepének, a legkisebb mozdulatokat is aprólékosan megtervezte, hogy azokat miként is csinálta volna Holmes. A nyomozó megszállott és depressziós személyisége ugyanakkor megrémítette őt, ám pár évvel később Brettnél is megjelentek a mániás depresszió tünetei, ezért még inkább megértette szeretett karakterét. Míg sok színész a forgatás vagy az előadás után leveti a szerepét, addig Brett rájött, hogy ő erre képtelen, néha teljesen maga alá temette Holmes, sőt úgy álmodott, mint a detektív, ám mint elmondta, ezek számára lassan rémálmokká váltak. 

1986 és 1988 között érkezett a második évad, a Sherlock Holmes visszatér, mely szintén tizenhárom történetet dolgozott fel, például Az üres házat, az Ezüstcsillagot vagy Az ördög patáját. Ebben a szériában kapott helyet két regény feldolgozása is, A sátán kutyája és A Négyek jele, melyeket kibővített játékidővel, tévéfilm formájában dolgoztak fel a sorozat részeként. A harmadik évad, a Sherlock Holmes naplójából, 1991-től 1993-ig futott. Ebben csak kilenc történetig jutottak, ám itt már három, másfél órás tévéfilm is helyet kapott (A mesterzsaroló, Az utolsó vámpír, Az aranyifjú). A negyedik és egyben utolsó szériát 1994-ben vetítették. A Sherlock Holmes emlékiratai már csupán hat részt tesz ki, ugyanis Brett már súlyos beteg volt, és romló állapota a nézők számára is egyértelművé vált, mivel a színészen látszottak ennek jelei. Az egyik epizód forgatása során össze is esett, s ekkor a készítőknek is világossá vált, hogy a sorozatnak véget kell vetni. A színész, aki sokaknak egyet jelentett Sherlock Holmesszal, egy évvel később, 61 éves korában hunyt el.

A széria zenéjét Patrick Gowers komponálta. A komponista kevésbé ismert, főként brit mozikhoz és tévés alkotásokhoz írt aláfestést, ám képességeit jelzi, hogy egy időben a Royal Shakespeare Company zenei vezetője is volt, illetve munkásságát három BAFTA-díjjal is elismerték. Filmmuzsikák mellett koncerttermi művei is ismertek, s ez a komolyabb hangzásvilág köszön vissza a széria aláfestése esetében is. A szerényebb költségvetés miatt nem volt alkalma arra, hogy teljesen szimfonikus muzsikát komponáljon, így igényes elektronikus zene is szövődik az aláfestésbe. Nála is komoly szerepet kapott a hegedű, illetve egyéb szólóhangszerek, de helyenként kórusos részei is vannak az aláfestésnek. Az első két évad, illetve a tévéfilmek zenéje egy összegző CD-n, 1988-ban jelent meg.



A nyolcvanas-kilencvenes évek nagy sikerű Sherlock Holmes-os sorozatával még sok évvel később is lehetett találkozni kisebb-nagyobb adókon, ám a kétezres évek első évtizedének végére a karaktert újra elővették a tévések, s rögtön két nagyobb szériát is készítettek, az egyiket Holmes szülőhazájában, Nagy-Britanniában, míg a másikat a tengerentúlon, ám abban mindkettő megegyezett, hogy Conan Doyle főhőseit modern környezetbe helyezték.

A BBC 2010-ben jött elő Holmes-sorozatával, mely a Sherlock címet kapta. Steven Moffat és Mark Gatiss a Ki vagy, doki? íróiként már bizonyítottak tévés fronton, így a BBC vevő volt azon ötletükre, hogy Holmes-történeteket ültessenek át korunk Angliájába. Mindkét író nagy Sherlock Holmes-rajongó, Gatiss erről így nyilatkozott: "Akárhányszor olyanokkal találkozom, akik még nem olvasták őket, mindig arra gondolok, milyen jól fognak majd szórakozni, ha találkoznak egy Holmes-történettel" – így érthető is az elhivatottságuk. A két szerző egyébként, amikor felismerte, hogy Holmes modern környezetbe helyezése előttük még senkinek sem jutott eszébe, gyorsan felpörgette az eseményeket. Az első próbálkozásuk azonban nem sült el túl jól, mivel a pilot olyan gyengécske lett, hogy be sem mutatták, hiszen biztos bukásnak ítélte a tévé vezetősége. Arra azonban lehetőséget adtak a két alkotónak, hogy dolgozzák át az ötletüket, s ne egy hosszú sorozatban, hanem kisebb, ám hosszabb részekben gondolkozzanak. Így született meg az ötlet, hogy egy epizód egy Holmes-történet köré fog épülni, és másfél órás játékidővel fog bírni, ennek okán pedig egy évad csupán három részből áll. Gatiss kritikusan állt az újabb kori Holmes-adaptációkhoz, mivel túl avíttnak és túl lassúnak találta ezeket, s amelyek túlságosan is a Basil Rathbone főszereplésével készült filmeket akarták utánozni, így ők egy teljesen más Holmesban gondolkodtak. Egy olyan figurában, aki a jelenkorba helyezve is megállná a helyét, s azokat a technikai újdonságokat használná nyomozása során, amelyeket a kor kínál számára – hasonlóan viktoriánus elődjéhez, aki szintén korának vívmányait vetette be a bűn üldözésébe. Az eredeti történetek csupán kiindulópontként szolgáltak az alkotók számára, hiszen az új környezetbe nem lehetne maradéktalanul beleilleszteni minden apró kis részletet, azonban a legnagyobb tisztelettel nyúltak az eredeti novellákhoz, így amit lehetett, megtartottak, de a modernizálás alaposan átalakította a kiinduló anyagokat. Ennek köszönhetően a Sherlock mozgalmasabb, dinamikusabb és a mai néző számára is tökéletes kikapcsolódást ígérő széria lett. 

A sorozat két kreátora tudta, hogy a címszereplőn áll vagy bukik az egész vállalkozásuk, így e téren tökéletességre törekedtek. Főhősüket a 2007-es Vágy és vezeklés című drámában találták meg, Benedict Cumberbatch ugyanis lenyűgözte őket. Dr. Watson, aki itt egy Afganisztánt megjárt orvos, természetesen e sorozatban is felbukkan, őt Martin Freeman formálja meg, igaz, őt nagyon nehezen találták meg, mivel valaki olyat kerestek, aki nem a megszokott, kissé ütődött Watsont hozza. Cumberbatch alakítása lebilincselte a nézőket és a kritikusokat is, egy Golden Globe-jelölés is összejött a színésznek, s olyannyira jól eltalálta a hűvös zseni karakterét, hogy egyértelműen e szerepe miatt nyíltak meg előtte Hollywood kapui. Mellettük a szokásos mellékkarakterek is feltűnnek, úgymint Greg Lestrade, James Moriarty, Mrs. Hudson vagy Irene Adler. A széria második évadát az első kirobbanó sikere után rögtön be is rendelte a BBC, a következő szezont 2012-ben mutatták be. Mindkét évadban három részt, három klasszikus Holmes-történet feldolgozását láthatjuk, s nem lesz ez másként a 2014 januárjában érkező harmadik évad esetében sem. 

A széria zenéjét az egyik legjobb élő brit filmzeneszerzőre, a napjainkra kissé megbízások híján maradó David Arnoldra bízták, aki mellé Michael Price társult a score megírásában. Kettejük közül nyilván az utóbbit kell bemutatni, hogy kicsoda is, hiszen Arnold karrierje magáért beszél. Nos, Price, hasonlóan névrokonához, Steven Price-hoz (Gravitáció), szintén A Gyűrűk Ura zenéinél volt vágó, de dolgozott Michael Kamen mellett is, a kétezres évek második felétől pedig már Arnold asszisztense, a Narnia krónikái: A Hajnalvándor útja esetében már kiegészítő zenét is komponált. A kettős a központi karaktereknek önálló témát szánt, s ezekkel érdekesen is játszanak el, mert míg Holmes egy bohókás dallamot kapott, addig ellenfele, Moriarty egy mély, ambientes, basszusokra épülő motívummal van jelen a zenében. Ugyanakkor a score egyik leginkább kikezdhető pontja a témák kezelése, ugyanis variációk tekintetében nem áll túl jól a duó, ennek ellenére egy döntően dallamos muzsikát kapott a Sherlock. A hangszerek között – talán a közeli Zimmer-muzsika hatásából kifolyólag – a cimbalom kitüntető szerepet kapott, s a ritmusok tekintetében is rokonítható a két muzsika egymással, ám a hasonlóságnak itt nagyjából vége is szakad. Természetesen a kettős is nagyobb teret engedett a hegedűnek, különösen a második széria esetében, mivel az itt felbukkanó Irene Adler kapott egy hegedűs témát, mely átalakítva többször felbukkan a muzsikában. 

A score-nak különleges, nem a jól megszokott tévézenés hangulatot szántak, ám ennek megalkotásában a költségvetésre is tekintettel kellett lenniük a komponistáknak, amely nem volt túl magas. Így természetesen a sorozatok zenéinél megszokott elektronikus megoldások bevetése mellett döntöttek, de úgy, hogy emellé tekintélyesebb mértékben élő hangszert, szimfonikus muzsikát is szántak. S ennek házasításában mutatkozott meg a két szerző, ám leginkább Price tehetsége, hiszen igen kivételes az, ahogyan a Sherlockban az élő zene és a számítógéppel előállított hangok keverednek. Azonban néhol nincs keveredés, vannak színtiszta élő zenés és elektronikus részek is. A Silva Screen jóvoltából mind a két évad zenéje elérhető.



A Sherlockot egy évvel követte amerikai vetélytársa, a Sherlock és Watson. Ebben Conan Doyle karaktereit az USA-ba helyezik, ami sokaknak már eleve szentségtörőnek minősült, ám a készítők itt nem álltak meg, ugyanis Dr. Watsonból itt nő lett. A Jonny Lee Miller alakította Holmes a Scotland Yard egykori tanácsadója volt, ám magánéleti gondjai miatt komoly alkohol- és drogproblémái vannak, ebben egészen hasonló az eredeti és az új karakter, ám Watsonnal már más a helyzet, hiszen az ő képében Lucy Liu egy pártfogóként jelenik meg mellette, akinek a férfi megfigyelése és segítése a feladata. A sorozat igen sikeres lett, jelenleg a második évada fut, ám elkerülhetetlen volt, hogy a BBC és a Sherlock és Watsont gyártó CBS összevesszen, a britek ugyanis komolyan aggódtak, hogy a CBS kvázi ellopta az ő modernizált Holmes-ötletüket, ám végül valamilyen szinten lenyugodtak a kedélyek, hiszen sok hasonlóság nincs a két széria között. A sorozat zenéjét Sean Callery komponálta, aki hasonló tévés alkotásokban már igen nagy jártasságra tett szert, például a 24 nyolc évada esetében. A score azonban eddig még nem jelent meg, ami annak fényében érdekes, hogy főcímzenéje Emmy-jelölést is kiérdemelt.

 

Gregus Péter
2013.11.03.