A kudarc okát nehéz megfejteni, mert semmivel sem rosszabb produkció, mint elődei. Ám úgy tűnik, a nézők többsége ráunt a rejtélyeket kutató, polihisztor tudós és a mellé szegődő női főhős európai nagyvárosokat átszelő, rohangálós kalandjaira. Jelen történetben Langdon nem külső szemlélője az eseményeknek, hanem részese, sőt maga a rejtély egyik kulcsa. A professzor egy firenzei kórházban tér magához, ám annyira amnéziás, hogy arra sem emlékszik, miként került egyáltalán az olasz városba. Az ezen való töprengésre nem sok ideje marad, mivel egy bérgyilkos tör rá, a merényletkísérletbe pedig az őt ápoló orvos (Felicity Jones) is belekeveredik. A páros menekülőre fogja, közös viszontagságaik második állomásán pedig egy kis kivetítőn Botticelli ismert festményét, A Pokol térképét találják. Végül ez alapján indulnak be igazán az események, aminek során a duó Dante életének fontosabb pontjain átvergődve próbálja meghiúsítani a Föld népességének nagy részét egy vírussal kiirtani szándékozó milliárdos, Bertrand Zobrist (Ben Foster) tervét. Érezni a készítők szándékát, hogy egy új stílust szerettek volna behozni a trilógia harmadik epizódjára, de a klasszikus krimi szerint haladó A Da Vinci-kód, az akciódús Angyalok és démonok után a pszichothrilleres Inferno mégiscsak ugyanaz, mint a két előd: a rohangálás, az életveszély és a rejtvényfejtés triójának változó arányú és sorrendű keveredése.

Hans Zimmer harmadjára is elmerülhetett a csodás Langdon-téma és a korábbi részek motívumainak variálgatásában. Természetesen ő volt az ideális jelölt a feladatra, azonban a zenén érződik, hogy a komponista az év nagy részét koncertezéssel töltötte, így néhány részlet esetében bizonyosan nem az övé volt a vezérszerep. Kiegészítő zeneszerzőként működött közre Steve Mazzaro és Andrew Kawczynski, akikkel a Chappie nem túl élvezetes score-ját is írta - az ott bevetett töméntelen elektronikus megoldás pedig itt is uralkodó jellegzetesség. Szintén alkotótárs volt még az első részben közreműködő Richard Harvey, aki stílusából adódóan feltehetően most is a különlegesebb hangszerekkel megszólaltatott, illetve a kórusos részekért felelhetett. A score-ra alaposan rányomja bélyegét a film korábbi részektől elütő stílusa, de még inkább a képi világa. Langdon víziói zeneileg is megjelennek, a horrorisztikus jeleneteket ugyanis Zimmer is megtámogatta. A komponista az utóbbi pár évben elindult kísérletezgetős zenei irányzatát itt sem kívánta nélkülözni, így a score Az acélember, A csodálatos Pókember 2. vagy a Chappie aláfestésének nem túl sikeres jellegzetességeit mondja fel.

A korábbi részekben is jelen volt az elektronikus zenei vonal, azonban nem ez a disszonáns, karcos, rideg ága, mint amit az Infernónál hallhatunk. Már az első track, a "Maybe Pain Can Save Us" jelzi, hogy az első két résztől eltérően valami nagyon más következik majd. A torzításokkal teli, zavaros ambientalapra finoman bekúszik a jól ismert Langdon-téma, de szinte a felismerhetetlenségig tompítva. Az első tételből közvetlenül kibontakozó "Cerca Trova", majd az ezt szintén átmenet nélkül követő "I'm Feeling a Tad Vulnerable" már egy fokkal érdekesebbek. Itt a tempó is fokozódik, a belépő különböző szintetizátoros dallamok és a korábbi részek zenéiből ismert megoldások egy-egy szeletkéje élvezhetőbb tételeket eredményeztek.