Bruce Willis első mozisikerét az 1988-ban bemutatott, Roderick Thorp Nothing Last Forever című regénye nyomán készült Drágán add az életed című akciófilmmel érte el, s bár számos különböző alkotásban is láthattuk már őt azóta, legismertebb karaktere mégis John McClane hadnagy maradt. A producerek időről időre újból elővették a piszkos-véres trikójával, életuntságával, fejfájásával, szatirikusságával egyaránt jellemezhető, régi vágású, az ellenfeleit nem kímélő zsarut, aki a 2013 februárjában mozikba került Die Hard – Drágább, mint az életed révén immáron ötödik alkalommal lépett vászonra. Míg a széria első része – melyet többen is a műfaj felélesztőjeként tartanak számon – éppúgy magában foglalta a thrillervonalat, mint az akciót, a folytatások azonban már inkább a pörgősségre és a dinamikára építkeztek, McClane pedig egy olyan kiforrott és közkedvelt akcióhőssé vált, aki vakmerően, félelmet nem ismerve szállt szembe a felhőkarcolót elfoglaló bűnözőkkel, a repülőteret uralmuk alá hajtó terroristákkal, az aranyrúdtolvajokkal, a hackerekkel, valamint az oroszokkal. A legkedveltebb Willis-karakter a 2007-ben bemutatott Die Hard 4.0 – Legdrágább az életed során kisebb változásokon ment keresztül: haját levágták, cigijéről leszokott, elvált a vele addig sem éppen felhőtlen kapcsolatban álló feleségétől, valamint visszavett a káromkodásból, röviden tehát idomult a jelenlegi hollywoodi trendhez, mely nem aratott osztatlan sikert a rajongók körében.

Akárcsak a produkciók, a hozzá tartozó filmzenék is klasszikusnak számítanak, igaz ugyanakkor az is, hogy a Michael Kamen által jegyzett aláfestések a könnyen megfogható vezérmotívum híján, illetőleg a komponista sajátos zenei világa révén sokkal inkább a filmmel együtt váltak közkedveltté, mintsem önállóan. Nyomdokaiba a kétezres évektől kezdve Marco Beltrami lépett, aki napjaink modern hangzásvilágát ötvözte a korábbi muzsikák ismert motívumaival, s méltó utódjává vált Kamennek. A score-ok népszerűsége mai napig töretlen, a legnagyobb érdeklődés azonban az első rész muzsikáját övezi, amely hosszú ideig kiadatlan volt, és bár azóta már két különböző változatban is napvilágot látott (először a Varése Sarabande, másodszor pedig a La-La Land Records gondozásában), limitált példányszámuk okán hamar elfogytak, áruk pedig megugrott. 



Drágán add az életed! (1988)
Die Hard


zene: Michael Kamen


McClane első ellenfelei a Nakatomi-tornyot elfoglaló terroristák voltak, élükön Gruberrel, akit Alan Rickman formált meg zseniálisan - a hazai közönség számára pedig nemcsak a színész kimértsége és hidegvérűsége révén vált rokonszenvessé e karakter, hanem Helyey László szinkronhangja okán is. "Nem sokkal azután találkoztam először John McTiernannel, hogy végeztem a Halálos fegyverrel, melyben ugyan volt néhány akció, ám korántsem volt olyan jellegű mozi, mint ez. Itt kevesebb volt a párbeszéd, és több az izgalom" – emlékezett vissza később egy interjú során Kamen, aki eleinte némiképp idegenkedett a projekttől, ám a film hangulata, a terroristák jelleme, valamint Rickman játéka egyaránt lenyűgözte őt. A szerző elsősorban ezekből merített ihletet munkája során, a végeredmény pedig egy olyan akcióthriller-score lett, melynek bár kimondottan főtémája nincsen, számos olyan jellegzetes motívummal rendelkezik, melyek ezt követően éppúgy elengedhetetlen részévé váltak a szériának, mint McClane "yippee-ki-yay-ezése". A munkálatok során felmerült, hogy a rosszfiúk nem egy Kamen-féle témát kapnának, hanem egy komolyzenei darab adaptálásával jelennének meg a zenében, s ezen elképzelés nyomán került bele végül a Drágán add az életed!-be Beethoven "Örömódá"-ja, mely kifogástalanul illeszkedik a képsorokhoz.





Még drágább az életed! (1990)
Die Hard 2: Die Harder



zene: Michael Kamen


A siker okán elkerülhetetlenné vált a folytatás, a direktori székbe azonban ezúttal nem McTiernan ült bele (mivel ő ez idő alatt a Vadászat a Vörös Októberre elkészítésével foglalatoskodott), hanem Renny Harlin, a helyszín pedig nem egy toronyépület, hanem egy repülőtér lett, melyet az odaérkező Esperanza tábornok (Franco Nero) kiszabadítása érdekében kerített hatalmába egy csapat zsoldos katona. Az újabb történet aláfestésének elkészítése céljából az alkotók ismételten Kamenhez fordultak: "A Még drágább az életed már nem igényelt tőlem olyan erőfeszítéseket, mint az első rész. A rosszfiúk már nem voltak annyira tiszteletet parancsolóak, és a történet sem volt annyira különös. Mindemellett azonban telis-tele van akcióval" – összegezte a komponista, aki ezúttal egy lényegesen pörgősebb muzsikát tett le az asztalra, melynek alapjait az előző kalandból megismert témák szolgáltatták. A Die Hard-hoz képest könnyebben befogadható, ugyanakkor továbbra sem fülbemászó dallamokkal operáló akciómuzsika ezúttal is rendelkezik némi átfedéssel a komolyzene világával, igaz, az ideválasztott "Finlandia" (mely a Finnországból származó Jean Sibelius szerzeménye) csupán a záró jelenetnél, illetve az utána következő stáblista alatt hallható, nem tölt be olyan jelentős szerepet a score-ban, mint az előzőleg alkalmazott Beethoven-mű.  





Die Hard – Az élet mindig drága  (1995)
Die Hard: With A Vengeance


zene: Michael Kamen


A Die Hard-széria 1995 nyarán vált trilógiává a Die Hard – Az élet mindig drágának köszönhetően, melynek rendezését ismét McTiernan vállalta magára. Az ezúttal inkább macska-egér játékhoz hasonlító történettel rendelkező produkcióban McClane egy civil személyében (Samuel L. Jackson) társat is kap, a játékszabályokat pedig az első részben megismert bűnöző testvére, Simon (Jeremy Irons) diktálja. A komponista szintén Kamen volt, aki ezúttal nemcsak a korábbi részek motívumaira, hanem a New York-i forgatagra, illetve az utcazenészek által keltett hangulatra is támaszkodott. "A legjobb dolog ennél a projektnél az volt, hogy a film nagy része azokon az utcákon játszódik, ahol én is éltem. Amikor a parkokban vagy az utcákon sétálsz, folyamatosan bongósokat hallasz, illetve állandóan jönnek-mennek az emberek. Mindezek érzékeltetése céljából vontam be zenémbe a különféle ütősszólamokat" – fejtette ki Kamen, kinek kompozíciója az első részhez hasonló módon fonódott össze egy közismert darabbal McClane ellenfeleinek szimbolizálása céljából. Így került bele művébe a közismert katonai induló, a "When Johnny Comes Marching Home", amely mellett ezúttal egy népszerű sláger, a "Summer in the City" is szerves részévé vált a produkciónak, amit az alkotók a nyitójelenet mellett a film népszerűsítésére is felhasználtak. 





Die Hard 4.0 – Legdrágább az életed  (2007)
Live Free or Die Hard



zene: Marco Beltrami


Tizenkét évnyi szünet után visszatért a vászonra McClane, hogy bebizonyítsa: bár az évek múlnak, ő továbbra is az a régi vágású zsaru maradt, akit megismertünk. Sajnos a cenzúrázások és a minél alacsonyabb korhatárba történő besorolhatóság okán a karakter legjellemzőbb vonásait tompították, elszántsága azonban töretlen maradt, így ismét sikeresen szállt ringbe a rosszfiúk ellen. Kamen 2003-ban bekövetkezett halála miatt az alkotóknak másik zeneszerző után kellett nézniük, aki felé újfajta elvárásokat is támasztottak. A legfontosabbaknak ezek közül egyrészt az eddigiekhez képest modernebb hangzásvilág megteremtése számított, másrészt pedig a már jól ismert motívumok adaptálása. "A rendező és én egyaránt tudatában voltunk annak, hogy elengedhetetlen egyfajta tisztelgés a Michael Kamen által készített score-ok iránt, mivel azok manapság már klasszikusnak számítanak" – nyilatkozta az e nem kis feladattal megbízott Beltrami, akinek bevallása szerint az jelentette a legnagyobb nehézséget, hogy az új és a régi dallamok közötti egyensúlyt kellőképpen megtartsa. A komponista a dallamokkal kapcsolatos párhuzam mellett a hangszerelési egyezésre is nagy gondot fordított, így ezúttal sem marad el a rezes szekció kirívó és erőteljes jelenléte, ami az ütősökkel és a vonósokkal egyetemben egy nagyon harsány akciózenét eredményezett.





Die Hard – Drágább, mint az életed (2012)
A Good Day to Die Hard


zene: Marco Beltrami


Már a negyedik Die Hard-mozi premierjével párhuzamosan lehetett hallani olyan utalásokat Willistől, melyekből McClane hadnagy újbóli színrelépésére lehetett számítani, az első konkrétumok azonban csak 2010 táján láttak napvilágot, az előkészületek pedig egy évvel később vették kezdetüket. A direktori széket John Moore foglalhatta el, hősünk pedig ezúttal nem az Államokban, hanem egykori testvérországunk fővárosában, Moszkvában (melyet Budapest alakít) tesz rendet. A zenét ezúttal is Beltramira bízták, amely nemcsak azért számított az alkotók részéről előre elkönyvelhető döntésnek, mert az előző filmet is ő jegyezte, hanem azért is, mert ekkorra már három másik Moore-alkotáshoz is szállított aláfestést. "John eleinte azt szerette volna, ha a hetvenes és a nyolcvanas évek hangulata köszönne vissza, s gyakran hivatkozott Lalo Schifrinre. Később aztán ez változott, de azoktól az akciózenéktől, melyekre napjainkban kliséként tekintünk, távol tartottuk magunkat" – mesélte a komponista, aki remekül bontogatta tovább az előző kaland során megismert ötleteit, és jobban megtalálta az összhangot saját elképzelései, valamint az első három rész muzsikája között. A hangszerek palettáját ezúttal triangulummal, illetve bongóval egészítette ki, az orosz hangulat megteremtése céljából pedig balalajkát, szájharmonikát és cimbalmot alkalmazott. 

 

Kulics László
2013.02.17.