Marvin Hamlisch (aki utolsó interjúinak egyikét nekünk adta) 1944-ben született New Yorkban. Csodagyereknek tartották, már ötévesen el tudta zongorázni azt, amit a rádióban hallott, mindehhez persze hozzájárult, hogy muzsikus családjától jó géneket örökölt. A fiatal tehetségre a szakma is felfigyelt, hiszen az Egyesült Államok egyik legtekintélyesebb zenei intézetébe, a New York-i Julliard zeneiskolába már hétévesen felvételt nyert, ezzel pedig ő lett minden idők legfiatalabb ott tanuló diákja. A dalszerzéssel is igen korán megpróbálkozott, már nyolcévesen megírta első művét, igaz, később csak arra volt büszke, hogy ő komponálta, magára a produktumra már nem. 

A diploma megszerzése végett bárokban és a Broadwayn vállalt zongorista munkákat, és ezek révén ivódott bele később megszülető zenei stílusába a musicalek hangzásvilága is. Első komolyabb munkáját az 1964-ben bemutatott Funny Girlnél kapta, itt ismerkedett össze Barbra Streisanddal is, akivel haláláig szoros kapcsolatban maradt. Nagyon fontos része lett a karrierjének, számos nagyszerű zenei élménnyel ajándékozták meg egymást. Streisand is sokat köszönhet Hamlischnek, hiszen a nagy slágerei közül jó párat a zeneszerző komponált számára, például a "The Way We Were"-t, mely mind a mai napig az egyik legjelentősebb romantikus dalnak számít, s nem véletlen, hogy a zeneszerzőt "az emberek komponistája" névvel is illették könnyű, slágeres, de mégis minőségi muzsikái miatt. Dalszerzői karrierje a hatvanas évek közepén egyre jobban felívelt. Ekkor írta a "Sunshine Lollipops and Rainbows"-t is, mely a maga idején jelentős könnyű dalocska volt. A dalok komponálása végigkísérte pályáját, szinte minden filmhez született egy-egy minőségi, leginkább popos nóta. Ezeken kívül is rengeteg dalt komponált, melyeket olyan előadók énekeltek el, mint Aretha Franklin és Liza Minnelli.


1968-ban találkozott Sam Spiegel producerrel, aki először a partijain alkalmazta zongoristaként, majd lehetőséget adott neki a filmek terén is. Az úszó emberhez írhatta meg élete első score-ját, ami rögtön ráirányította a figyelmet, s nem is maradtak el a felkérések sem. 1969-ben az Április bolondja következett, melynek révén összeismerkedett Jack Lemmonnal, akivel később több közös alkotásuk is volt (Közelharc férfiak és nők között, Mentsd meg a tigrist!). Lemmon egyetlen rendezéséhez is Hamlisch írt zenét, ez volt az 1971-es Csakazértis nagypapa, melynek betétdaláért első Oscar-jelölését is megkapta. A pályája elején járó Woody Allen két alkalommal kérte fel őt zeneszerzőnek, először az 1969-es Fogd a pénzt és fuss! esetében, majd az 1971-es Banánköztársaságnál. Nagy rendezők törekedtek ekkor arra, hogy Hamlisch vállalja el a filmjüket. Például Carol Reed, aki Az utolsó harcos esetében dolgozott vele.

1974-ben, az akkor még csupán alig harmincéves komponista felért pályája csúcsára, ugyanis abban az évben az Oscar-gálán az összes filmzenei kategóriában győzött, vagyis három aranyszoborral gazdagodott, hiszen A nagy balhéért a legjobb adaptált zene, az Ilyenek voltunkért pedig a legjobb drámai score és a dal kategória díját is neki ítélték. Erre a bravúrra sem előtte, sem azóta nem volt képes senki. Hamlisch pályafutását mindvégig hatalmas elismerések és díjak kísérték. Oscar-jelölésből tizenkettőt, Golden Globe-díjból kettőt, Tony-díjból egyet, Emmyből négyet, Grammyből szintén ennyit tudott összegyűjteni. Azzal pedig, hogy ezt az öt nagy díjat megnyerte, egy igen szűk tábornak lett a tagja, hiszen csupán tizenegy embernek sikerült ezt elérnie, ráadásul Hamlisch még egy Pulitzer-díjat is kiérdemelt, ezt a díjkollekciót pedig már rajta kívül csupán egy ember, a szintén a musicalek világában alkotó Richard Rodgers tudhatta magáénak.


Hamlisch mindeközben a színpad világától sem távolodott el. 1973-ban a Hinta című musical táncrészeihez komponált, két évvel később pedig megírta fő művének is tartott zenés darabját, A tánckart. Életművében megkerülhetetlen alkotás lett, ez tette legendává és világhírű zeneszerzővé. Itt ismerkedett össze Carole Bayer Sagerrel is, akivel évekig élt együtt, s közben nagy slágerekkel ajándékozta meg az énekesnőt, köztük A kém, aki szeretett engem című James Bond-mozi főcímdalával, melynek egyébként a score-ját is Hamlisch írta. Együttműködésük az 1981-es különválásukat követően is megmaradt.  

A They're Playing Our Song, a Kapj el! és a Hölgyem, Isten áldja! című zenés darabon Neil Simonnal dolgozott, a Jean Seberg című musicalben egy tragikus életű színésznő pályafutását dolgozta fel, ő volt a zeneszerzője a Smile című Tony-díjas produkciónak, A siker édes illata musicalváltozatának, illetve a Nora Ephron rendezte Imaginary Friends című zenés darabnak. Legutolsó musicaljét, a The Nutty Professort halála előtt alig két héttel mutatták be, a készülő Gotta Dance-t viszont már nem tudta befejezni. Neil Simonhoz is szoros barátság fűzte, a híres drámaíró színpadi munkáinak filmes adaptációi esetében rendre Hamlisch lett a zeneszerző. Ilyen volt az 1975-ös A második utca foglyai, az 1979-es Második fejezet, az 1980-as Hárman a slamasztikában és az 1982-es I Ought to Be in Pictures. A Broadway iránti elkötelezettsége okán kifejezetten sokszor hívták színdarabok filmes feldolgozásához, a Simon-darabok mellett ő írt zenét a Jövőre veled ugyanitt, a Romantikus komédia című alkotásokhoz, illetve A vágy villamosa 1984-es feldolgozásához.


A hetvenes évek végétől kezdtek el megszaporodni Hamlisch felkérései, de ő nem akart elmerülni Hollywoodban, így csak módjával mondott igent, amiket viszont elvállalt, azok között akad pár gyöngyszem. A jelentősebb művei közé tartozik az 1978-as sportfilm, a Jégvárak, Alan J. Pakulától az 1982-es Sophie választása és Robert Redfordtól az Átlagemberek, melyek filmként és zeneként is komoly munkának számítanak. A nyolcvanas évek közepétől a minőségi felkérések eltűntek, s a kommersz mozgóképek, főleg vígjátékok és tévéfilmek jelentek meg. Ezek közül kiemelhető a Három férfi és egy bébi, a D.A.R.Y.L. – A múlt nélküli fiú, A kis Nikita és a Mindenki fogja a magáét!. Az évtized végén egy rövid kitérő erejéig az akció műfajában is kipróbálta magát (Szorul a hurok). A kilencvenes évek elején még elvállalt pár felkérést, de figyelme egyre jobban eltávolodott a filmvilágtól. Ezek közül kiemelhető a Krumplirózsa és a Barbra Streisand rendezte Tükröm, tükröm... Filmzeneszerzői pályafutását a kilencvenes évek közepétől teljesen felfüggesztette. 2009-ben ugyan visszatért, és Steven Soderbergh Az informátorához remek muzsikát komponált, de ez egyben sajnos filmes karrierje végállomása is lett.

A filmzene helyett Hamlisch leginkább koncertekkel foglalatoskodott, számos zenekar vezetője volt, és olyan városok szimfonikusait igazgatta, mint Pittsburgh, ahol tizenhét évadon keresztül volt zenei vezető, vagy New York, San Diego, Dallas, Seattle, Buffalo, továbbá Pasadena, életének utolsó éveiben pedig a Milwaukee Symphony Orchestrát irányította, de dirigálta az amerikai Nemzeti Filharmonikus Zenekart is. Ezen zenekarok révén szimfonikus munkáit is be tudta mutatni, melyek közül az Anatomy of Peace a legkiemelkedőbb. Barbra Streisand-koncerteken is dirigálta a zenekart, ezek közül a legnevezetesebb a Barbra Streisand: The Concert, melyért Emmy-díjat is kapott.


Hamlisch 2012. augusztus 6-án légzési problémák következtében hunyt el. Tiszteletére augusztus 8-án este egy percre a Broadway színházai lekapcsolták külső világításukat, több teátrum pedig Hamlisch valamely művének felelevenítésével emlékezett meg a dal-, filmzene- és musicalszerzőként is halhatatlan legenda elvesztéséről.

 

Gregus Péter
2016.05.08.