A zenészcsaládból származó Marvin Hamlisch az 1996-os Tükröm, tükröm... című romantikus vígjáték zenéjének elkészítése óta nem komponált filmhez, pedig karrierje során olyan alkotásokhoz szerzett score-t, mint például a Fogd a pénzt és fuss!, A kém, aki szeretett engem, a Sophie választása vagy A tánckar. A többszörös díjnyertes művész idén tért vissza Steven Soderbergh Az informátor!-ával, melyért Golden Globe-jelölést is kapott.




Már igen fiatalon meghatározó volt az életében a zene. Tudatosan arra készült, hogy filmekhez fog zenét írni, vagy csak Az úszó ember után kapott kedvet a műfajhoz?

Hét vagy nyolcéves lehettem, amikor az első dalomat megírtam. Egy rakás szemét volt, de én írtam. Aztán körülbelül tizenöt lehettem, amikor végre igazán a saját zenéimet kezdtem el komponálni. Stúdióasszisztens voltam a Funny Girl felvételeinél, természetes tehát, hogy Julie Stein sokat jelentett számomra. Ő egy nagyon nagyszerű ember és kiváló zeneszerző. Persze minden komponista számára a West Side Storyval való első találkozás jelenti az igazi varázslatot, én mégis azt kell mondjam, hogy Julie Stein volt rám a legnagyobb hatással.


A pályáján meghatározó személyiség Barbra Streisand is. Hogyan kerültek egymással kapcsolatba, és melyik közös munkájukra emlékszik vissza a legszívesebben?

A Funny Girl próbafolyamatának kezdetén találkoztunk először, sosem fogom elfelejteni. Odajött hozzám (én nagyjából 19-20 éves lehettem), és azt mondta: "Te gyorsabban beszélsz, mint Liza Minnelli." Ezek voltak hozzám az első szavai. Ő nagyon fontos része lett a karrieremnek, számos nagyszerű zenei élménnyel ajándékozott meg. Ez egy érdekes dolog – mielőtt egy dalt felvennél a stúdióban, előző este a fejedben megpróbálod elképzelni, hogyan hangzik majd. Felteszed a fejedre a képzeletbeli fejhallgatót, és arra gondolsz: "Nagyjából így fog majd énekelni". Barbra Streisandnál azonban egész másképp történt – sokkal jobb, amikor tényleg ő énekel. Élőben ezerszer jobb, mint azt valaha képzelted volna.


A színészek körében létezik az a fogalom, hogy szerepálom. A zeneszerzők körében lehet ilyesmiről beszélni? Van olyan konkrét film, amihez szívesen írt volna zenét, vagy esetleg egy olyan műfaj, amiben mindenképpen ki szeretné még próbálni magát?

Ó, ez így van. Egyik álmom már valóra is vált az Ilyenek voltunk felvételei során. Ha azt mondja nekem, hogy Barbra Streisand jön, és elénekel egy dalt, az maga az álom. Szóval, ahogy mondani szokták: csípj belém!


Mit érzett, mikor nyolcadik alkalommal is megkapta a Golden Globe-jelölést?

Nagyon hálás vagyok érte a Hollywood Foreign Pressnek, és nagyon izgatottá tett ez a jelölés. Sokat jelent számomra ez a gesztus.


Ön az egyetlen művész, aki Oscar-, Emmy-, Grammy-, Tony-, Pulitzer- és Golden Globe-díjjal is rendelkezik. Mit jelentenek önnek ezek az elismerések? Van-e lehetősége egy fiatal zeneszerzőnek, hogy a mai világban hasonló eredményt érjen el?

Őszintén szólva, mind közül a Richard Rodgers-díj jelenti számomra a legtöbbet, mert a világon az összes zeneszerző közül ő az egyik kedvencem (akivel sikerült találkoznom is), és aki elmondta, hogy nagyon tetszett neki A tánckar című musicalem. Ő igazán egy ikonnak számít az életemben, és nagyon boldog vagyok, hogy azt a díjat megkaphattam.


Elárulja nekünk, hogy a Tükröm, tükröm... és Az informátor! között eltelt 13 év alatt miért nem szerzett filmzenét? Kiábrándult a műfajból, vagy esetleg nem kapott olyan felkérést, amit szívesen elvállalt volna?

Leginkább koncertekkel voltam elfoglalva. Számos zenekar karvezetője vagyok, emellett igazán szerencsésnek mondhatom magam, hogy annyi kiváló rendezővel dolgozhattam életem során. George Roy Hill, Sydney Pollack, Alan J. Pakula... és így tovább. Úgy éreztem, itt az ideje valami mást csinálni; bekerültem a Broadway forgatagába, aztán az egyik dolog jött a másik után.


Mivel vette rá Steven Soderbergh, hogy ismét egy filmhez komponáljon? Milyen érzés volt ennyi év után újra egy hollywoodi produkcióhoz zenét szerezni?

Ez igen érdekes, leginkább a Banánköztársaság című film miatt van, melynek én szereztem a zenéjét. Az történt, hogy Soderbergh a Che forgatásának idejére magával vitt pár régi DVD-t. Köztük a Banánköztársaságét is, és imádta a felvételeit; az izgatottságát, a vidámságát. Megkérdezett valakit a stábból, hogy ki írta a score-t, mire azt a választ kapta, hogy "Marvin Hamlisch". Nagyon szeretem tehát a Banánköztársaságot.


Az informátor! a kilencvenes években játszódik. A rendező vagy az ön ötlete volt, hogy mindehhez egy olyan zene szülessen, ami a hatvanas-hetvenes éveket idézi meg? Ráadásul ennyire korhűen.

Amikor körülbelül a film zenei anyagának felével már elkészültem, megmutattam neki pár tételt, hogy lássam, mik a reakciói. Szándékosan nem akartam egy bizonyos korszakban maradni, ugyanakkor azt is el akartam kerülni, hogy esetleg messzebbre menjek vissza az időben, mint amennyire ő tette. Azt gondoltam, hogy az kifejezetten rosszat tenne a vígjátéknak. 


Nagyon sokszínű, szellemes és változatos lett Az informátor! zenéje. Olyan hangszereket és megoldásokat alkalmazott benne, melyeket manapság nagyon ritkán hallunk már a filmzenékben. Ön szerint ennek mi az oka, esetleg hosszabb időbe telik, vagy költségesebb egy ilyen score-nak a megírása?

Először is, nagyon régóta nem készült már Az informátor!-hoz hasonló film. Úgy értem, elég egyértelmű, amolyan fekete-fehér film, ha érti, mire gondolok. Ez egy igazán jó komédia. Manapság, amikor transformerek, vámpírok meg világvége-hangulat uralják a vásznat, nem várható igazán különleges, választékos zenei aláfestés. Ami engem lázba hozott ennél a filmnél, az a lehetőség ennek a különleges zenének a megalkotására. Ebben az aláfestésben minden hangjegy teljes összevisszaságban született, ám meg lett írva. Úgy értem, én akartam azt, hogy egy ilyen összevissza-jellegű muzsika legyen, de minden hangjegyében legyen szándék.


Marvin Hamlisch munkáiról bővebben a www.marvinhamlisch.us címen tájékozódhatnak az érdeklődők.

Külön köszönet Melissa McNeilnek a közreműködésért.
2010. február 08.