Az idén 84 éves Michel Legrand igazi polihisztor, hiszen a zeneszerzés mellett karmesterként is ismert, zongorán is kiválóan játszik, de énekesként, producerként, sőt íróként is bemutatkozott már. 1932-ben született Párizsban. Családja körében a zene kiemelt szerepet kapott, apja, Raymond Legrand karmesterként, komponistaként és zeneszerzőként vált ismertté, többek között az Irma, te édes színpadi változatához is ő szolgáltatott muzsikát. A fiatal Legrand számára is egyértelmű volt, hogy zenész családja miatt milyen irányba halad majd az oktatása. Tízévesen került a Párizsi Konzervatóriumba, ettől saját bevallása szerint rögtön kinyílt előtte az élet, mivel addig csak otthon zenélgetett, a konzervatóriumban pedig már rengeteg inspiráló ember vette őt körül. Lucette Descaves zeneelmélet-osztályában érezte meg igazán, hogy mit is jelent számára a zene. Elmondása szerint itt végre megértették őt, és ő is értette, hogy mások mit gondolnak. A konzervatóriumban a zongora volt a fő tárgya, de képzett zeneszerzőként, számos elismeréssel a háta mögött hagyta el az iskolát. Rögtön az élvonalba került, miután Maurice Chevalier mellett kezdett el dolgozni. Eleinte leginkább dalszerzői munkásságával tűnt ki, Chevalier révén az USA-ban is koncertezett, néhány dala pedig a tengerentúli slágerlistákra is felkúszott. Pályafutása első éveinek legsikeresebb alkotása a "La Valse des Lilas" című dal volt, mely egyfajta hitvallásnak is értelmezhető. Legrand ugyanis a modern zenei elemek, ritmusok alkalmazása mellett a dallamot tartotta a zenéje legfőbb mozgatóerejének. 1954-ben jelent meg első lemeze, az instrumentális műveket tartalmazó I Love Paris, mely szintén nagyon kedvező fogadtatásban részesült. Gyakorlatilag egy csapásra az élvonalban találta magát, könnyed jazzes muzsikája utat talált az emberekhez.

Huszonhárom évesen, 1955-ben fordult a figyelme a filmzene irányába, ekkor írta meg Henri Verneuil Les amants du Tage című filmjéhez élete első kísérőzenéjét. Ezt követően néhány kisebb mozihoz komponált, ám az igazi áttörésre sem kellett sokat várnia, mindössze 1959-ig. A francia újhullám fiatal rendezői fedezték fel őt ekkor maguknak, Jean-Luc Godard, Agnés Varda, Francois Reichenbach és Jacques Demy kezdett el vele dolgozni. Olyan alkotásokhoz komponált ekkoriban, mint az Amerika egy francia szemével, a Lola, A balek bosszúja, Az asszony az asszony, az Ilyen nagy szív, a Cléo 5-től 7-ig, az Éli az életét, az Angyal-öböl vagy a Maigret és a gengszterek.


Legrand 1964-ben, Jacques Demyvel közösen alkotta meg a filmmusical műfaját, ugyanis a Cherbourgi esernyőkkel egy korábban nem létező irányzatot vezettek be a mozi történelmébe. A párbeszédek helyett csak éneket tartalmazó alkotás hatalmas világsiker lett, és három Oscar-jelölést hozott a komponistának. Eleinte mindenki biztos bukást várt a különc filmtől, melyben a szereplők mindennapos gondjaikat énekelve tolmácsolták, ám a közönség vevő volt a friss, fiatalos stílusra, melynek létjogosultságát azóta számos filmmusical bizonyította. A "Je ne pourrai jamais vivre sans toi" dal később angol nyelven, "I Will Wait for You" címmel is sikeressé vált Frank Sinatra, Tony Bennett, Louis Armstrong és Liza Minelli előadásában egyaránt. A musicalek, zenés mozik világába Demy többször is visszacsábította a szerzőt, így 1967-ben A rochefort-i kisasszonyokon, 1970-ben a Szamárbőrön, majd 1980-ban a Lady Oscaron dolgoztak közösen. A Cherbourgi esernyők nagy sikerét követően sem hagyta el a régi rendező barátait, így Godard-ral továbbra is rendszeresen dolgozott, például az 1964-es Külön banda esetében. Azonban a felkérések ekkortájt már rendkívül megszaporodtak, igaz, eme muzsikák többsége nem tartozik a szerző életművének csúcspontjai közé. Olyan filmek köthetők ebből az időszakból hozzá, mint az Élet a kastélyban, a Hamis pénz, a Kedves csirkefogó vagy az Elbűvölő szélhámos. 

Stílusában igényesen és ötletesen ötvözte a jazz, az easy listening és a komolyzenei irányzatokat. Ez pedig a hatvanas években rendkívül újszerű filmzenei stílusnak bizonyult, így brit, majd amerikai felkérései is lettek. Ezek közül az egyik legfontosabb az 1968-as A Thomas Crown-ügy volt, melynek aláfestéséért újfent Oscarra jelölték, a "The Windmills of Your Mind" című betétdalért pedig meg is kapta az Oscar- és a Golden Globe-díjat. Ezt követően Párizs és Hollywood között ingázott, mindkét filmes nagyváros bőven ellátta őt megbízásokkal. Külföldi felkérései közül kiemelhető az 1968-as Zebra kutatóbázis, majd következett az 1969-es The Picasso Summer, illetőleg a Piszkos játék, A medence és a Vártorony. 


A hetvenes évekre kifejezetten keresett komponista lett Hollywoodban is, bár az átütő erejű mozik mindig elkerülték, ez azonban elismertségén egyáltalán nem érződött. Sok amerikai és brit megbízását a francia újhullám másolása miatt kapta, de a francia kosztümös filmek vonala is hozott neki feladatokat. Írt zenét az Üvöltő szelek 1970-es adaptációjához, A hölgy az autóban szemüveggel és puskával című drámához, A közvetítőhöz, a Válás előtt, a Babaház, a Rendőrvicc, illetve a Clint Eastwood rendezte Szerelem korhatár nélkül című alkotáshoz. Francia munkái közül ebből a korszakból kiemelhető A vénlány, az Egy válás meglepetései, valamint az egyik legkiválóbb műve, A három testőr – A királyné nyaklánca score-ja. 1973-ban a Le temps de vivre, le temps d'aimer sorozat negyven részéhez is írt aláfestést, ám a tévés vonal igazából soha nem vonzotta. Oscar-jelölésekből is bőségesen jutott neki a hetvenes évek első felére, a The Happy Ending és az Álomtöredékek betétdaláért nominálták, az 1972-es Kamaszkorom legszebb nyara muzsikájával pedig a legjobb drámai score-ért járó Oscart is elhódította. 

Gregus Péter
2016.06.05.