Egy megcsalt amerikai nő (Cameron Diaz) és egy gonosz játékot űző férfiba szerelmes angol sorstársa (Kate Winslet) egyszerre határozzák el, hogy némi változást visznek életükbe. Amikor egymásra bukkannak egy internetes oldalon, elhatározzák, hogy két hétre otthont cserélnek: Iris elhagyja az övét, hogy beköltözzön Amanda Los Angeles-i villájába, miközben az egy angliai falusi házikóra cseréli a komfortot. Bár a férfiakból mindkettőjüknek jó időre elege van, mégis belefutnak egybe a másik életéből: Iris a zeneszerző Milesba (Jack Black), Amanda pedig a nőcsábász Grahambe (Jude Law).


Nancy Meyers (Mi kell a nőnek?) valahogy ráérzett, hogy válogassa össze azokat a színészeket, akiknek külön-külön sem vagyok nagy rajongója, így hát közös fellépésük teljesen hidegen hagyott. Ám mivel a közvélekedés egy kedves karácsonyi filmként tartja számon a Holidayt, valamint mindent megnézek, aminek írni akarok a zenéjéről, a számomra érdektelen mivolta ellenére is belevágtam. Innen szép nyerni, ám előérzetem ezúttal nem csalt meg, mert egy percig sem volt meg annak az esélye, hogy veszélyezteti például az Igazából szerelem pozícióját. A romantikus vígjátékok kötelező sablonjainak egyike, hogy hosszas vívódás után végül megtörténik az, amire mindenki számít: a főhősök egymásra találnak. Talán nem árulok el nagy titkot azzal (főleg egy lassan tízéves mozi esetében), hogy ez itt sincs másképp, ráadásul duplán, azonban az odáig vezető út ezúttal meglehetősen göröngyös. Winsleté az utóbbi évek leggyámoltalanabb női karaktere, amolyan Bridget Jones 2.0, aki az őt kihasználó, az érzéseivel gátlástalanul játszadozó exbarátját (Rufus Sewell) még akkor sem tudja kiverni a fejéből, amikor az sokadjára is megalázza. S annak ellenére, hogy tisztában vagyok azzal, sok nő – kellő bátorság híján – még akkor is képtelen elhagyni férjét, ha az naponta elveri, így Iris döntései nem teljesen életszerűtlenek, a rossz melletti végletekig kitartása mégis mérhetetlenül bosszantott. Kolléganője sem kapott szerethetőbb szerepet, a Diazra ráégett hebrencs karakter újrázása nem tolta őt előrébb a pályán, ahogy Jude Law sem először játszott nőcsábászt, így a kvartettből a szokatlanul visszafogott Jack Black bizonyult a legkedvelhetőbbnek.

Valahol sajnáltam ezt az értéktelennek egyáltalán nem nevezhető filmet, mert noha kevésszer mosolyodtam el rajta, sokszor untatott, és a feleslegesen túlnyújtott, 130 perces játékidő úgy hetven százalékát kissé érdektelennek találtam, a maradékban azért akadnak szép mozzanatok, mint például a magányos egykori forgatókönyvíró, Arthur (Eli Wallach) történetszála, valamint Law csajozógépe is árnyalásra kerül, és végül a lezárás is szerethető, bár felemás. A Holiday párosainak fő gondja ugyanis – forgatókönyvírói fantázia hiánya és nemtörődömség okán – minden egyéb problémájuk megoldása után is megmarad: ez pedig az óceánnyi távolság. S ami miatt főleg sajnáltam a mozi átlagosságát, az Hans Zimmer zenéje, mely igen színvonalas lett, ezért egy ennél maradandóbb alkotást érdemelt volna.


A komponista egy olyan, méltatlanul nem közismert művel állt elő, melynél szerethetőbbet romantikus vígjátékhoz még nem sokat írtak. A Holiday esetében elmondható, hogy valószínűleg nincs néző, aki ne kapta volna fel a fejét az instrumentális dallamokra, melyek működőképességükkel egy szinttel feljebb helyezik azt, amihez íródtak. Meyers eddig háromszor dolgozott együtt Zimmerrel: a 2003-as Minden végzet nehéz és a 2009-es Egyszerűen bonyolult elkészítése között valósult meg a rendezőnő eddigi munkái közül a legemlékezetesebb muzsikával rendelkező, 2006-os Holiday. Bár fentebb nem kíméltem alkotását, mégis minden meg van bocsájtva, hiszen Meyers elképesztő méretű teret hagyott a score-nak. Onnan indul minden, hogy Black karaktere filmzeneszerző, és a nyitójelenet alatt rögtön őt látjuk munkában, amint egy szerzeményét adja elő – amely persze valójában Zimmeré. A kronológiát követő soundtracken ez az indító tétel, egyben a leghosszabb és a legmeghatározóbb. Ráadásul hangsúlyos a jelenetben is, teljesen összefonódik azzal, a "Maestro"-ra emellett minden idők egyik legszebb filmzenei motívumaként is gondolhatunk. Ebbe a közel négy percbe, melyben a vonósok mellett a vibrafon és a vokál is értékes alkotóelem, bele van sűrítve minden, ami romantikával kapcsolatos. Felemelő, vidám, szomorkás, ám egyúttal életigenlő is; kevés olyan kompozíció van, amelyet ennyi hallgatás után sem untam még meg, és valószínűleg soha nem is fogok. Apró geg, hogy miközben Black egy filmzenei gyorstalpalót tart egy tékában Winsletnek, a Miss Daisy sofőrje DVD-je kapcsán egy bizonyos Hansot is megemlít – cserébe a lemezen akad egy "For Nancy" című lüktető darab.


Némelyik szerzeményen tetten érhető Zimmer közismert rajongása egyik kollégája felé. Ilyen például a "Maestro" eleje vagy némileg az "If I Wanted to Call You", melyek beleillenének Giuseppe Tornatore valamely drámájába, akinek állandó alkotótársa Ennio Morricone. Az olasz maestro ezenkívül a Cinema Paradiso felejthetetlen dallamaival is megidézésre kerül a filmben (Black hallgatja a kocsijában), ráadásul a neve említésével, s mivel ez Vangelisszel is megtörténik, és ráadásul minden ilyenre ki sem tértem, mindezek ismeretében el lehet mondani azt, hogy a filmzenekultúrára több kikacsintást még nem sokan tehettek mozgóképben Nancy Meyersnél. A "Maestro"-n túltekintve is ömlenek ránk a szimfonikus zenekar jóvoltából a szerethetőbbnél szerethetőbb trackek. A mélabús "Iris and Jasper" tökéletesen szemlélteti a reménytelen szerelmet, a "Zero" egy kis könnyedséggel érkezik, ami a lendületes és jókedvűen játékos "Dream Kitchen"-ben csak fokozódik, a "Separate Vacations"-ben meg egy kedves kisvárosi hangulat kukkant be. A "Light my Fire" bandukolós akusztikus gitárja a Csokoládé score-jának kedvelőit ragadhatja magával, miközben a "Roadside Rhapsody" egy könnyed Audrey Hepburn-moziban is helytállna. Különösen bensőséges blokk kapott helyet a CD második felében: ide tartozik az "It's Complicated", a "The Cowch", a "Three Muskeeters" és a "Christmas Surprise". A kiadványt a "Cry" zárja, ahol az elektromos gitár hangsúlyos felcsendülése és hibátlan összhangja a vonósokkal tökéletesen jelzi a nagy egymásra találást.

A Holiday zenéjének megírásához több olyan művészt kért fel Zimmer úgy szerzőnek, mint előadónak, akiket napjainkban már önálló munkáikról is jól ismerünk: ilyen Lorne Balfe (Madagaszkár pingvinjei), Henry Jackman (Phillips kapitány) és Atli Örvarsson (A végzet ereklyéi: Csontváros). A score-ban jelen van egy eredeti, easy listeninges, leginkább Henry Mancinihez közel álló vonulat is, mely a jazzvilágból érkező Herb Alpert trombitásnak, valamint Heitor Pereirának (Minyonok) köszönhető, akikhez az utóbbi lágy énekével ellátott "Verso E Prosa" és a "Meu Passado" kötődik, de ebbe az irányba sorolható még Zimmer egyik legrégebbi, ám okkal rejtegetett munkatársa, Ryeland Allison szerzeménye ("Kayak for One") is, aki most viszont összekapta magát. Két vokalistáról essen még szó, egyikük nem más, mint Zimmer felesége, akinek ez az egyetlen filmes közreműködése. A score-ba szerzőként is bedolgozó, imádnivalóan különc Imogen Heap viszont dokumentumfilmekhez írt már score-t (2016-ban is érkezik egy), és több dalát is hallhattuk különféle alkotásokban. Különlegesen fátyolos hangja itt olyan trackekben bukkan fel, mint a "Definitely Unexpected", a "Busy Guy" vagy a "Maestro", illetve utóbbi zanzásított verziója, a "Kiss Goodbye". A Holidaybe ráadásul két felvétel is bekerült tőle: szólópályájáról a "Just for Now", míg a "Let Go" az ígéretesen indult, ám rövid életű elektronikus zenei duója, a Frou Frou "Details" című, nem egy potenciális slágert tartalmazó, ajánlható albumáról.


Évekkel ezelőtt sokat ostoroztam Zimmert a mindig jelen lévő segédzeneszerzői csapata miatt, és ebben a Holiday valószínűleg rekordot döntött, hiszen rajta kívül, kisebb-nagyobb mértékben, még heten működtek közre a score komponálásában. Azonban az, hogy a zeneszerzői önállóságot felülírta a csapatmunka a minél tökéletesebb végeredmény elérése érdekében, ezúttal is őt igazolta, hiszen egy már első hallásra is fülbemászó, sokszínű, mindvégig harmonikus, töltelékektől és üresjárattól mentes mű született meg. Külön értéke, hogy bár rendkívül hangsúlyos a film alatt, mégis ízlésesen simul bele, miközben néhol nagyon finoman érezteti a karácsony szellemét is. Igen, például az Eredet újszerűbb, a Csillagok között pedig mélyebbre hatoló muzsikát kapott a komponistától, de felesleges ezt ezekhez mérni. Néha szükségtelen egy filmzenének korszakalkotónak lennie ahhoz, hogy szinte tökéletesnek tarthassuk, a maga műfajában pedig a Holidayé egy igazi gyöngyszem, rendkívül magas élvezeti értékkel.