Egy öttagú hegymászócsapat Skócia magasba törő hegycsúcsait tervezi legyőzni, amikor az isten háta mögötti erdőben megpihenve kiabálást hallanak. A hang forrása egy kislány, akit elrablói élelem nélkül zártak be egy föld alatti ládába, hogy csak váltságdíj fejében engedjék szabadon. A csapat kimenti őt, ám a puskákkal felszerelkezett, könyörtelen tettesek nem éppen olyanok, akik hagyják, hogy a bevételt jelentő túsz csak úgy elszaladhasson...


A "tisztességes iparosmunka", "a kevesebb több lett volna", a "mai rohanó világunkban" klisék mellett a "nincsen új a nap alatt" az, amiért feltétlenül körmös járna. Azonban e filmre utóbbi tényleg jól illik: a hegymászók plusz bűnözők formulával nem először akadhatunk össze (a csúcsnak a Cliffhanger – Függő játszmát szokás tartani, a nagyon alja meg talán a Rufus Sewell-féle Hóhatár), azonban a testvérével a forgatókönyvet is jegyző Julian Gilbey rendező érdeme, hogy most a jobbik verziót kaptuk. Persze messze nem hibátlan menekülős moziról beszélhetünk, hiszen a történet nincs éppen túlbonyolítva, a lassítások túlzó méreteket öltenek a végére, és előkerül egy olyan maszk is, melyről nem nehéz a Fűrészre asszociálni. Az összkép azonban mégis pozitív. Ehhez persze szükség volt egy remek operatőri munkára, a félresikerült háttérvetítések mellőzésére, valamint nagy lendületre, mely úgy viszi előre a cselekményt, hogy nem folyamatosan a Cliffhanger jár az eszünkben. A recept megkívánt még olyan üldözötteket, akikkel együtt lehet érezni (Melissa George-nak a Triangle után ismét jól áll az áldozati bárány szerepe, illetve a játékidő haladtával az Eragonban még bajor háziasszonynak kinéző, mostanra Simon Baker-hasonmássá váló Ed Speleers is valamivel szimpatikusabb lesz), és egy olyan gyűlölhető főgonoszt, mint a menyétszerű Sean Harris, aki már pár éve Michael Caine bosszúmozijában, a Harry Brownban is annyira visszataszító volt dílerként, mint előtte kevesen – feltehetően nem mostanában fogjuk őt családapa szerepben látni. Ezen kívül akad pár aprócska fordulat is, melyek egy-egy pillanatra megvezetik a nézőt – ha ráadásul a harmincötödik perctől az ekkor belengetett irányba kanyarodik a sztori, megemeltem volna a kalapom.


Michael Richard Plowman neve nem túl ismert, holott lassan már húsz éve komponál, igaz, munkái többsége hazánkba el sem jutó tévé- és dokumentumfilmek alatt szól. Jelen score-ján hallani, hogy nem kezdőről van szó, mert abban, hogy a produkció nálam pozitív mérleggel zárult, a szerzőnek is jelentős szerepe van. Két remek népzenei átirat foglalja keretbe az alkotást (a káprázatos hegyvidéki képsorok alatt Sophie Ramsay énekel), amit pedig köztük hallunk, szembetűnő példa arra, hogy egy jó filmzene milyen szinten képes feszültebbé tenni az adott jelenetet. A hosszú menekülés pulzáló vonósai még mozgalmasabbá teszik a szcénákat, amihez szükség van a ritmusszekció veszettül püfölt dobjaira és a rézfúvósok harsányságára is, s mivel a szereplők tulajdonképpen a játékidő alatt végig rohannak, ezért az efféle feszült, jéghideg thrillerhangzással kombinált akciózenék dominálnak. Ám Plowman akkor sem ijed meg, ha olykor több érzelemre van szükség, ekkor kerül a képbe az éteri vokál, az elmélázó zongora- és a szomorkás hegedűdallamok. Elmondhatjuk tehát, hogy a szerző remek munkát végzett, ráadásul aláfestése önmagában is megállja a helyét.