Nehéz meghatározni, hogy Alfred Hitchcock életművéből melyik a legjobb alkotás, hiszen korai filmjei között éppúgy találunk mesterművet, mint alkotói korszakának későbbi darabjai között. A rendező talán legtermékenyebb időszaka az ötvenes évek volt, amikor is olyan alkotásai készültek, mint a Gyilkosság telefonhívásra, a Bajok Harryvel, A férfi, aki túl sokat tudott vagy a Szédülés. Szintén ebben az időben forgatta a Hátsó ablakot is, melyet sokan a rendezőgéniusz legjobb filmjének tartanak. Ez az igen egyszerű sztorival rendelkező mozi Hitchcock zárt helyen játszódó alkotásai közé tartozik. Ebben a filmben nem a cselekmény a legfontosabb, és nem a színészek vagy a főszereplők, hanem a szinte egyedülálló atmoszféra az, ami igazán különleges. A főhős, Jefferies egy szerencsétlen baleset miatt hetek óta begipszelt lábbal üldögél lakásában, és csak intrikus ápolónője, valamint bolondos, felsőbb körökben mozgó barátnője jelenti számára a személyes kapcsolatot a külvilággal. Azonban a bezártság egy furcsa szokást csal elő a tolószékbe kényszerült fotósból, ugyanis távcsővel kezdi el figyelni és aprólékosan felderíteni a közös udvarra nyíló szomszédos házak lakóinak életét. Az egyik éjjel egy női sikolyra ébred, és látja, hogy a szemközti házból egy férfi egy nagy táskával elmegy, majd visszajön, ráadásul ezt még kétszer meg is ismétli, mindezt pedig a zuhogó esőben. Másnapra a férfi felesége eltűnik, a férj pedig láthatóan a bizonyítékok eltüntetésén fáradozik. A feltételezett gyilkos megfigyelésébe becsatlakozó barátnő és ápolónő eleinte fenntartással fogadja az emberölés tényét, hiszen se hulla, se bizonyíték. Azonban a férj egyre furcsább viselkedése meggyőzi őket is, hogy valami nincs rendjén, és feltehetőleg tényleg gyilkosság történt.

A film legnagyobb erénye, legegyedibb pontja maga a színhely. Hitchcock a csaknem zárt hátsó udvart, és az ezt körülölelő házakat – benne a lakásokat – egy nagy díszletként építtette meg. Ebben az egy hatalmas térben zajlott a forgatás, viszont szinte kizárólag Jefferies szemszögéből, az ő szobájának ablakából látjuk a történéseket. Azonban eme látszólagos korlát ellenére sem egysíkú vagy unalmas a látványvilág, hiszen a mozi sokszereplős lett a nagy szomszédság részletes bemutatása és szerepeltetése által. A különböző építészeti stílusok jellegzetességeit mutató épületdíszletek, az egyes lakók változatos karakterei is mind oldják a helyszín korlátait. Tulajdonképpen azért lett olyan kiemelkedő film a Hátsó ablak, mert olyan varázslatos, egyedülálló atmoszférát kapunk benne, amit maga a direktor és még sokan mások is megpróbáltak azóta utánozni - kevés sikerrel.


A rendező mindig is nagy hangsúlyt fektetett alkotásaiban a zenére, azonban néha olyan mértékben beleszólt a zeneszerzők munkáiba, hogy pár esetben veszekedés és szakítás lett a közös munka vége. Franz Waxman korának egyik legtehetségesebb komponistája volt. A Hitchcockkal való együttműködése viszont csak néhány filmre korlátozódott, ebből a legkiemelkedőbb zene az Oscar-díjas A Manderley-ház asszonya alá született.

A Hátsó ablak Waxman által jegyzett zenei aláfestése igen szerény játékidővel bír. A rendező elképzeléseit nyomatékosítva összeállított egy 19 oldalas előírást, melyet a zeneszerzőnek és a film vágójának kellett betartani. Hitchcock elképzelése ugyanis az volt, hogy csak akkor szólal meg zene a filmben, ha valamelyik szereplő adja azt elő, vagy hallgatja lemezről, illetve a rádióból – igaz ez elég gyakran előfordul, így szinte végig szól valami a képek alatt. Ez a megoldás is inkább a társadalomrajz, az egyedi hangulat, az atmoszféra megjelenítése miatt merült fel Hitchcockban, s talán ez okból nem is róható fel hibának, hogy bizonyos jelenetek alatt nem eredeti score szól. Waxman sokszínű munkáiról volt ismeretes, nagyszabású drámai vagy éppen epikus szimfonikus zenéi mellett különleges vígjátéki vagy bensőséges jazz kompozícióiról is híres volt. Hitchcock jelen filmnél az utóbbit kérte tőle, és ő maximálisan meg is felelt az elvárásoknak. Az ötvenes évekbeli kortárs jazz műfajával átszőtt aláfestése olyan jól sikerült, hogy több későbbi mű inspiráló alapja is lett. Így többek között Leonard Bernstein West Side Story-jában is egyértelműen kihallani a Hátsó ablak score-jának megoldásait – zenekritikusok megállapítása szerint bizonyos dallamai például az említett musical táncrészeiben köszönnek vissza.

Fontos szerep jutott a filmben egy dalnak is, ez volt a "Lisa", melyet az egyik lakó tolmácsolásában hallhatunk a film vége felé. A sláger dallama azonban többször feltűnik instrumentális formában is a film alatt, de a rendező a végleges hangszerelésű, szöveggel ellátott változatot szándékosan a mozi végére tartogatta. Hitchcock túlságosan is fontos szerepet szánt ennek a dalnak, noha a filmben egyáltalán nem lett olyan hangsúlyos, mint azt feltehetően szerette volna. Harold Rome három szövegváltozatot is írt Waxman hangszeres alapjához, azonban Hitchcock egyikkel se volt igazán megelégedve, emiatt a későbbiek során kritizálta is Waxmant. A film emellett a kor több slágerét is felvonultatja, ügyesen játszva a dalok szövege és látott kép összhatásával, igazából ezen dalok instrumentális részei alkotják a film zenei aláfestésének döntő hányadát.


Noha a Hátsó ablak egy legendásan nagy film, azonban rövidke zenei aláfestése önálló albumon – érthető módon – soha nem jelent meg. Részleteiben viszont több Hitchcock-filmzeneválogatáson is fellelhető, illetve létezik egy nyolc és félpercnyi hosszúságú szvit változata is, melyet Lalo Schifrin a San Diego Pops Orchestrával vett fel. Ez a feldolgozás a Hitchcock: Master of Mayhem című albumra került fel, több Bernard Herrmann- és Schifrin-zenével együtt.