A "hatszoros ölelés" elmélete is Magyarországról indult el, mégpedig Karinthy Frigyes egyik könyvéből. Az ötlet lényege az, hogy zsugorodó világunkban mindenki összeköthető egy ismeretségi lánccal. Manapság az egyre népszerűbb közösségépítő oldalakon vizsgálhatjuk meg, hogy egy-egy embertől hány másik ember választ el bennünket. Ez a szám Karinthy szerint öt, de a később elterjedt elmélet szerint hat ember szükséges a kapcsolatok kiépítésére. Ezen az ötleten alapul az a népszerű játék is, amikor hollywoodi hírességeket kell Kevin Bacon színészhez kötni szerepeik alapján – a "six degrees of Kevin Bacon" a kilencvenes években népszerű időtöltés volt az egyetemeken. A népszerűséghez azonban kellett egy apró komédia, ami Hollywooddal is megismertette az elméletet.


Fred Schepisi filmjében Will Smith játssza Pault, akit egy homoszexuális Harvard-diák felszed és bevezet az egyetemi életbe. Paul gyorsan kitanulja a járást, és megismerkedik a felsőbb körökkel. Hamarosan minden információt begyűjt gazdag társairól és azok szüleiről, így ebből a tudásból húz hasznot a következő hónapokban. Egy alkalommal New Yorkban jár, és szállást kér Flan és Ouisa Kittredge-től (Donald Sutherland és Stockard Channing), akiknek úgy mutatkozik be, mint fiúk személyes jóbarátja és Sidney Poitier fia. A Kittredge család befogadja Pault, de hamarosan rá kell jönniük a valóságra, és visszakövethetik a "hatszoros ölelés" eredetét.

Fred Schepisi vígjátékához barátja, Jerry Goldsmith írta a zenét. Az Oroszország-ház sikere után a rendező és a zeneszerző még négy filmen dolgozott együtt, melyek között akadnak jobbak (lásd ezt a filmet) és rosszabbak (például a Mr. Baseball). A vígjátékhoz Jerry minimális mennyiségű zenét írt, aminek játékideje a CD-n tizenöt perc, a filmben azonban még rövidebb. A score marginális szerepe ellenére Goldsmith egyik kedvenc zenéjéről van szó, filmzenekoncertjein gyakran szerepeltette a produkció számára írt tangóját ("No Heart"). A score tánczenei és jazzes elemeket kever egy-egy hegedűvel és fafúvóssal. A filmben gyakorlatilag elveszik a zene a dialógusok alatt, a lemezen azonban szerencsére egy kicsivel jobban jár az anyag. Bár a zene kellemes és szórakoztató, a lemez mégis a Goldsmith-gyűjtők egyik leggyűlöltebb darabja, ezért érdemes megvizsgálni, hogy egy rövid, de kellemes zenét miként lehet olyan módon tálalni a hallgatóknak, hogy senki ne akarja meghallgatni ebben a formában.


A lemezre tehát negyedórányi zene került rá, aminek egy része a filmben nem is hangzik el, de az album számára írott tételek szépen egészítik ki a tényleges score-t. De a rövid időtartamot sajnos hosszú és zenei szempontból érdektelen üresjáratok szakítják meg. A CD-n nem kevesebb, mint egy tucat dialógusrészlet szerepel, és ezek a válogatások se a legemlékezetesebbek a filmből. Bár tényleg a párbeszédek hajtják előre a történetet, ennyi emlékeztetőre azért nincs szükség a filmből. Ha én szerkesztettem volna az albumot, akkor a "Dialogue: Six Degrees of Separation" monológgal nyitottam volna, mivel ez magyarázza el az alapvető ötletet, a többit azonban biztos kihagytam volna. Jerry Goldsmith score-ja mellett található egy Cole Porter- és egy Paul Grabowsky-szerzemény, rajtuk kívül pedig még egy Debussy-mű is. Bár ezeknek sincs közük a score-hoz, a filmben fontos szerepet játszanak, ám így tálalva szintén rosszul működnek.

Az album keverése is zavaró, a dialógusok például sokkal hangosabbak, mint a zene, így a trackek között állandóan lehet a hangerőt szabályozni. Ha szeretnénk hallani a score-t, akkor a dialógusok alatt lejjebb kell húzni a hangot, ugyanis a zene végeztével azonnal érkezik egy dörgedelem mondjuk arról, hogy galériatulajdonos létére Donald Sutherland miért képzeli magát festőnek. Ha ez nem lenne elég, a felsorolt tételek sem nagyon illeszkednek az albumon szereplő számokhoz: a 24-es track például lemaradt róla, erről a mai napig nem tudjuk, hogy mi lehet (lásd a tracklistát). A borító ráadásul olyan minőségű, mintha a hivatalos posztert egy gyűjthető játékkártyáról nagyították volna CD-nyi méretűre. Ilyen súlyos bakik esetében elsősorban a producereket terheli a felelősség, de a mellékelt információk alapján a kiadvány készítője maga Jerry! Ebben az esetben igazán nem vádolhatjuk azzal, hogy a zenéjét akarta előtérbe nyomni a lemezen.


Mivel a Hatszoros ölelés már egyre nehezebben beszerezhető, gondoljuk meg, hogy pont erre a lemezre van-e szükségünk. Bár mint említettem a score érdekes és pont megfelelő a filmhez, nagyon rövid és ráadásul rosszul prezentált. Nemrég Mychael Danna Capote lemezén állt elő az a helyzet, hogy több volt rajta a beszéd, mint a zene. Akiket ez nem tántorít el, vagy a filmet megnézve szeretnék újrahallgatni a legjobb pillanatokat, azok minden bizonnyal magasabbra értékelnék a lemezt. Én inkább egy zenevágó programot javaslok, hogy az értékes dolgokat könnyebben elválasszuk a feleslegestől, így növelve a zene értékét.