Elemi ösztön (1992)
Basic Instinct
- zene: Jerry Goldsmith
- vezényel: Jerry Goldsmith
- kiadás éve: 1992
- kiadó: Varése Sarabande
- játékidő: 44:24
Marilyn Monroe, Jane Mansfield, Elizabeth Taylor, Gina Lollobrigida, Sophia Loren, Brigitte Bardot, Claudia Cardinale, Bo Derek, Sophie Marceau, Sylvia Kristel, Kim Basinger – az ember egy ilyen névsor összeállításakor nem győz hálálkodni, hogy férfinak született. Minden kornak megvan a maga női ideálja, aki testi tökéletességével és ellenállhatatlan vonzerejével elvarázsolja és bekebelezi a másik nemet. A kilencvenes években színre lépett egy olyan nő, aki ugyanezt nyíltan ördögi módon űzte, és az erkölcsösséget feldúlva olyan halálos játékot játszott, amelyet elsősorban a férfiak elemi ösztöneire hegyezett ki. A filmvilágban addig szinte ismeretlennek számító Sharon Stone ebben az erotikus thrillerben egy csapásra ellenállhatatlan szexszimbólummá vált, noha a producerek előzőleg az akkor sztárnak számító színésznők szinte mindegyikét szerették volna meggyőzni erre a szerepre – hasztalan. Paul Verhoeven rendező a Total Recall – Az emlékmás óta tisztában volt a szőkeség képességeivel, így lett Stone a számító írónő, Catherine Tramell tökéletes megtestesítője. Legendás alulöltözött rendőrségi kihallgatását még legendásabb ágyjelenetei tetézték, s bár partnerére, a Nick Currant játszó Michael Douglasre csupán eszközként tekintett, könyörtelen módon kihasználva, a világ férfiállományának nagy része szíves-örömest behódolt volna a gyönyörű nőnek, vállalva ezzel minden kockázatot – akár a halált is.
Verhoeven és Joe Eszterhas (az elképesztő gázsijú forgatókönyvíró) jócskán szakított az addigi filmes normákkal, és a szexualitás meglepően nyílt ábrázolásán túl kellően véres, erőszakos és fordulatos produkciót hoztak létre. A premier azon nyomban betiltásokat, kivágott jeleneteket és botrányok sorozatát idézte elő, ám mindez csak növelte a közönség érdeklődését, s vitathatatlanul a filmtörténelem egyik legfelkavaróbb filmje lett. Az alkohol és a kábítószer fertőjéből feltápászkodó sztárnyomozó egy gyilkossági ügy során úgy gabalyodik bele a csábító írónő kivetette hálóba (később másba is), hogy csakhamar kínos közelségben találja magát a valóság és a nő által megalkotott fiktív világ különös egybeeséseivel. Bár első számú gyanúsítottként próbál rá összpontosítani, végül megadja magát, s nem derül ki teljes bizonyossággal, ki is a bűnös. A film zárására marad a néző előtt egy nagy kérdőjel és egy nagy jégvágó, elvétve pedig esetleg nyulak és halak is.
A holland direktor Hús és vér, illetve Robotzsaru című filmjeihez Basil Poledouris komponálta a nagyzenekari aláfestést, a Total Recall esetében azonban már Jerry Goldsmith vette át a karmesteri pálcát, s e kollaboráció sikerén felbuzdulva Verhoeven ismét a copfos mestert kérte fel az Elemi ösztön erotikus fülledtségének zenei kifejezésére. A zeneszerző előzőleg főként az akció és az erőteljes kalandzenék területén alkotott maradandót, s épp a kilencvenes évek elején vett vissza a zenei lendületből, úgyhogy az Oroszország-ház vagy az Egy ágyban az ellenséggel mellett tulajdonképpen a lehető legjobbkor érkezett az Elemi ösztön. Az eredményt tekintve Goldsmith egyik legeredetibb művéről beszélhetünk, mely nem csupán a zeneszerző életművében számít jelentős darabnak, de a kilencvenes évek egészének egyik legmaradandóbb produkciójának tekinthető.
Pedig a munkafolyamat korántsem volt olyan egyszerű, mint amilyen egyszerűnek tűnik a zenéről szuperlatívuszokban beszélni. A Mester, elmondása alapján, világéletében képtelen volt témák nélkül dolgozni, márpedig az Elemi ösztön tételei eleinte úgy körvonalazódtak, hogy nem volt igazán kitalált főmotívum, amelyre lehetett volna építkezni. Verhoeven többször játszott jeleneteket neki Alfred Hitchcock Szédülés című filmjéből (mellyel egyébként is gyakran szeretik a kritikusok összevetni az Elemi ösztönt), hogy érzékeltesse a komponistával, nagyjából milyen zenei hangulatot képzel a filmhez. A régi idők zongorás próbáit félrehajítva Goldsmith összeállította körülbelül tíz szintetizátorból álló zenekari makettjét, s a már felvett jelenetek mellé elkezdett variációkat kitalálni.
Hamarosan előállt három olyan témával, amely félredobta a korábbi erotikus töltetű filmzenék sablonjait. Elmondása szerint egyébként sem szeretett mindig bevált sztereotípiák szerint dolgozni, valószínűleg így maradt ki a szaxofon is a műből (John Barry hasonló mestermunkája, A test melege zenéje jócskán erre épül). A főtéma ("Main Title (Theme from Basic Instinct)") fuvola és klarinét duójának, valamint az arra válaszolgató vonósszekciónak egy hathangú sorokból álló motívuma, s végül tényleg alappillérévé válik az egész kompozíciónak, mi több, Goldsmith életművének egyik örök érvényű ékessége is egyben. A történet kétértelműségének megfelelően a zenének is egyszerre kellett erotikusnak és ördöginek hatnia, és a komponista kétségkívül tökéletesen oldotta meg a feladatot. A második tétel, a "Crossed Legs" egy olyan kígyó zenei megfelelője, amely nem visszataszító csúszómászó formájában jelenik meg előttünk, hanem elegáns táncával teljes mértékig elvarázsol, és a mámoros bűvöletben észre sem vesszük, hogy szép lassan körénk fonódik és összeroppant. Halk zenekari játék, finom bőgőpizzicato, mély disszonáns harmóniákra válaszoló magas fuvola- és hegedűjáték jellemzi az album leghangulatosabb tételét, a háttérben felcsendülő szintetizátor pedig ráteszi a komponista hamisítatlan névjegyét a produkcióra.
Míg az elektronikus alapú, csendesebb pillanatok leginkább Goldsmith Legendához írt klasszikusára emlékeztetnek, addig a vérbeli akciótételek, mint például a "Night Life", a "Roxy Loses" vagy a "The Games Are Over" második fele visszaidézik a Rambo – Első vér vagy a Total Recall dinamikusabb pillanatait. Szokásos tört ritmusra építkező nagy hatású, lendületes tételek ezek, és megmutatják a National Philharmonic Orchestra valódi erejét – mely tökéletes összeszokottság egyébként is különösen érződik, összehasonlítva a filmzenék felvételénél leggyakrabban alkalmazott, ám csak legritkább esetben azonos összetételű Hollywood Symphony Orchestrával. Az Elemi ösztön aláfestése a filmzenék történelmében egyébként is jelentős érdemmel bír: szexuális orgazmust így szimfonikus zenekar még nem nagyon prezentált, mint a "Pillow Talk" című tételben. Noha több köze van az ördögiességhez, mint a negédes romantikához, a zenei csúcspontig való felívelése így is fület gyönyörködtető élmény, s ezzel némileg változtatott formában a záró "An Unfinished Story" alatt is találkozhatunk. A fináléban a szerelmi légyotton túl kirajzolódik a sötét történet kérdőjele is (erős fúvós közbeszólással, a zongora legmélyebb hangjain sejtelmes lépegetéssel, valamint zenekari tusokkal), mielőtt a főtéma ismétlésével keretbe foglalva lezáródna a Varése Sarabande majdnem háromnegyed órás kiadása.
Tizenkét évvel a hivatalos megjelenést követően a Prometheus Records – közel harmincpercnyi extra muzsikával együtt – piacra dobta az Elemi ösztön score-jának komplett változatát, amely kétségkívül egy ritkán alkalmazott, épp ezért különösen ünnepelt módszere a régebbi mestermunkák teljes valójában történő bemutatásának. Véleményem szerint azonban a Varése Sarabande eredeti verziója tökéletesen visszaadja azt, amit Jerry Goldsmith a filmhez megálmodott, az extra kiadás pedig a végére picit el is fárasztott, úgyhogy igazából csak a zeneszerző igazán fanatikus rajongói számára okozhat feledhetetlen élményt. Maga a Mester bevallása szerint is az Elemi ösztön aláfestése kilencven százalékban dialógok aláfestéseként szolgál, a legjelentősebb pillanatokat pedig már az első verzión is megtalálhatjuk. Goldsmith már megmutatta az ördög legfélelmetesebb zenei megformálását az Ómen-trilógia kapcsán, és ugyanígy hallhattunk tőle gyönyörű szerelmi témákat is (Kínai negyed, Lionheart), a kettőnek ezen különös keveredése pedig meghozta számára a tizenhatodik Oscar-jelölését. Bár, mint tudjuk, az Akadémia véleménye nem számít mérvadónak, abban egész biztosak lehetünk, hogy az Elemi ösztön muzsikája elég gyakran forog a filmzenerajongók lemezjátszójában – bármelyik kiadásról is legyen szó.
Verhoeven és Joe Eszterhas (az elképesztő gázsijú forgatókönyvíró) jócskán szakított az addigi filmes normákkal, és a szexualitás meglepően nyílt ábrázolásán túl kellően véres, erőszakos és fordulatos produkciót hoztak létre. A premier azon nyomban betiltásokat, kivágott jeleneteket és botrányok sorozatát idézte elő, ám mindez csak növelte a közönség érdeklődését, s vitathatatlanul a filmtörténelem egyik legfelkavaróbb filmje lett. Az alkohol és a kábítószer fertőjéből feltápászkodó sztárnyomozó egy gyilkossági ügy során úgy gabalyodik bele a csábító írónő kivetette hálóba (később másba is), hogy csakhamar kínos közelségben találja magát a valóság és a nő által megalkotott fiktív világ különös egybeeséseivel. Bár első számú gyanúsítottként próbál rá összpontosítani, végül megadja magát, s nem derül ki teljes bizonyossággal, ki is a bűnös. A film zárására marad a néző előtt egy nagy kérdőjel és egy nagy jégvágó, elvétve pedig esetleg nyulak és halak is.
A holland direktor Hús és vér, illetve Robotzsaru című filmjeihez Basil Poledouris komponálta a nagyzenekari aláfestést, a Total Recall esetében azonban már Jerry Goldsmith vette át a karmesteri pálcát, s e kollaboráció sikerén felbuzdulva Verhoeven ismét a copfos mestert kérte fel az Elemi ösztön erotikus fülledtségének zenei kifejezésére. A zeneszerző előzőleg főként az akció és az erőteljes kalandzenék területén alkotott maradandót, s épp a kilencvenes évek elején vett vissza a zenei lendületből, úgyhogy az Oroszország-ház vagy az Egy ágyban az ellenséggel mellett tulajdonképpen a lehető legjobbkor érkezett az Elemi ösztön. Az eredményt tekintve Goldsmith egyik legeredetibb művéről beszélhetünk, mely nem csupán a zeneszerző életművében számít jelentős darabnak, de a kilencvenes évek egészének egyik legmaradandóbb produkciójának tekinthető.
Pedig a munkafolyamat korántsem volt olyan egyszerű, mint amilyen egyszerűnek tűnik a zenéről szuperlatívuszokban beszélni. A Mester, elmondása alapján, világéletében képtelen volt témák nélkül dolgozni, márpedig az Elemi ösztön tételei eleinte úgy körvonalazódtak, hogy nem volt igazán kitalált főmotívum, amelyre lehetett volna építkezni. Verhoeven többször játszott jeleneteket neki Alfred Hitchcock Szédülés című filmjéből (mellyel egyébként is gyakran szeretik a kritikusok összevetni az Elemi ösztönt), hogy érzékeltesse a komponistával, nagyjából milyen zenei hangulatot képzel a filmhez. A régi idők zongorás próbáit félrehajítva Goldsmith összeállította körülbelül tíz szintetizátorból álló zenekari makettjét, s a már felvett jelenetek mellé elkezdett variációkat kitalálni.
Hamarosan előállt három olyan témával, amely félredobta a korábbi erotikus töltetű filmzenék sablonjait. Elmondása szerint egyébként sem szeretett mindig bevált sztereotípiák szerint dolgozni, valószínűleg így maradt ki a szaxofon is a műből (John Barry hasonló mestermunkája, A test melege zenéje jócskán erre épül). A főtéma ("Main Title (Theme from Basic Instinct)") fuvola és klarinét duójának, valamint az arra válaszolgató vonósszekciónak egy hathangú sorokból álló motívuma, s végül tényleg alappillérévé válik az egész kompozíciónak, mi több, Goldsmith életművének egyik örök érvényű ékessége is egyben. A történet kétértelműségének megfelelően a zenének is egyszerre kellett erotikusnak és ördöginek hatnia, és a komponista kétségkívül tökéletesen oldotta meg a feladatot. A második tétel, a "Crossed Legs" egy olyan kígyó zenei megfelelője, amely nem visszataszító csúszómászó formájában jelenik meg előttünk, hanem elegáns táncával teljes mértékig elvarázsol, és a mámoros bűvöletben észre sem vesszük, hogy szép lassan körénk fonódik és összeroppant. Halk zenekari játék, finom bőgőpizzicato, mély disszonáns harmóniákra válaszoló magas fuvola- és hegedűjáték jellemzi az album leghangulatosabb tételét, a háttérben felcsendülő szintetizátor pedig ráteszi a komponista hamisítatlan névjegyét a produkcióra.
Míg az elektronikus alapú, csendesebb pillanatok leginkább Goldsmith Legendához írt klasszikusára emlékeztetnek, addig a vérbeli akciótételek, mint például a "Night Life", a "Roxy Loses" vagy a "The Games Are Over" második fele visszaidézik a Rambo – Első vér vagy a Total Recall dinamikusabb pillanatait. Szokásos tört ritmusra építkező nagy hatású, lendületes tételek ezek, és megmutatják a National Philharmonic Orchestra valódi erejét – mely tökéletes összeszokottság egyébként is különösen érződik, összehasonlítva a filmzenék felvételénél leggyakrabban alkalmazott, ám csak legritkább esetben azonos összetételű Hollywood Symphony Orchestrával. Az Elemi ösztön aláfestése a filmzenék történelmében egyébként is jelentős érdemmel bír: szexuális orgazmust így szimfonikus zenekar még nem nagyon prezentált, mint a "Pillow Talk" című tételben. Noha több köze van az ördögiességhez, mint a negédes romantikához, a zenei csúcspontig való felívelése így is fület gyönyörködtető élmény, s ezzel némileg változtatott formában a záró "An Unfinished Story" alatt is találkozhatunk. A fináléban a szerelmi légyotton túl kirajzolódik a sötét történet kérdőjele is (erős fúvós közbeszólással, a zongora legmélyebb hangjain sejtelmes lépegetéssel, valamint zenekari tusokkal), mielőtt a főtéma ismétlésével keretbe foglalva lezáródna a Varése Sarabande majdnem háromnegyed órás kiadása.
Tizenkét évvel a hivatalos megjelenést követően a Prometheus Records – közel harmincpercnyi extra muzsikával együtt – piacra dobta az Elemi ösztön score-jának komplett változatát, amely kétségkívül egy ritkán alkalmazott, épp ezért különösen ünnepelt módszere a régebbi mestermunkák teljes valójában történő bemutatásának. Véleményem szerint azonban a Varése Sarabande eredeti verziója tökéletesen visszaadja azt, amit Jerry Goldsmith a filmhez megálmodott, az extra kiadás pedig a végére picit el is fárasztott, úgyhogy igazából csak a zeneszerző igazán fanatikus rajongói számára okozhat feledhetetlen élményt. Maga a Mester bevallása szerint is az Elemi ösztön aláfestése kilencven százalékban dialógok aláfestéseként szolgál, a legjelentősebb pillanatokat pedig már az első verzión is megtalálhatjuk. Goldsmith már megmutatta az ördög legfélelmetesebb zenei megformálását az Ómen-trilógia kapcsán, és ugyanígy hallhattunk tőle gyönyörű szerelmi témákat is (Kínai negyed, Lionheart), a kettőnek ezen különös keveredése pedig meghozta számára a tizenhatodik Oscar-jelölését. Bár, mint tudjuk, az Akadémia véleménye nem számít mérvadónak, abban egész biztosak lehetünk, hogy az Elemi ösztön muzsikája elég gyakran forog a filmzenerajongók lemezjátszójában – bármelyik kiadásról is legyen szó.
Írásunk a Varése Sarabande albumáról készült, a Spotify-on azonban a Quartet Records gondozásában megjelent 2 CD-s változat érhető el.
Tihanyi Attila
2006. 04. 14.
2006. 04. 14.
Tracklista:
- Main Title (Theme from Basic Instinct) (2:15)
- Crossed Legs (4:50)
- Night Life (6:03)
- Kitchen Help (3:59)
- Pillow Talk (5:00)
- Morning After (2:29)
- The Games Are Over (5:36)
- Catherine's Sorrow (2:41)
- Roxy Loses (3:17)
- An Unending Story (7:56)
Az album a Spotify-on:
