Ebben az évtizedben gyakorlatilag semmit nem hallottunk a lengyel származású komponista, Wojciech Kilar felől, hiszen eddig mindössze egyetlen, Magyarországon is bemutatott filmhez kapcsolható neve, ám Roman Polanski többszörös Oscar-díjas A zongorista című művéhez egy olyan filmzenei album jelent meg, ahol főleg Chopin szerzeményeiből válogattak. Ezért nem kis meglepetés egy ízig-vérig amerikai krimi kapcsán újra találkozni vele, és az is jó előjel, hogy a Lakeshore Records azonnal le is csapott a lehetőségre, hogy legalább ez a kevés muzsika eljuthasson a filmzenerajongókhoz a híres komponistától. Hiába azonban minden, James Gray író-rendező új mozija semmiféle kihívást nem jelentett Kilar számára, legalábbis a végeredmény diplomatikusabb jellemzése ez lehet, és akkor a szerző tekintélyes munkássága előtti tiszteletből elhessegetjük azon rosszindulatú gondolatokat, hogy esetleg már többre nem is képes.


A nyolcvanas évek Brooklynjának egyik igen felkapott szórakozóhelye egy orosz üzletember tulajdonában van, sikeres vezetéséről pedig Bobby Green (Joaquin Phoenix) gondoskodik. Egészen addig kiválóan mennek a dolgok, amíg egy napon Bobby testvére, a sztárrendőr Joseph (Mark Wahlberg) nem figyelmezteti bátyját, hogy a diszkó állandó vendége egy orosz kábítószercsempész (nem mellékesen az üzlet egyébként teljesen tiszta tulajdonosának rokona), akire pár napon belül kénytelenek lesznek lecsapni. A nem kívánt akció félsikerrel zárul, mert a banda fejét nem sikerül rács mögé csukni, az előállított társ pedig a vallomás helyett az öngyilkosság mellett dönt. Pár nappal később Joseph-et lelövik az utcán, ezzel egyidőben pedig az orosz drogdíler üzleti ajánlatot tesz Bobbynak. A kétségbeesett testvér válaszút előtt áll: bosszúból a rendőröket segíti a maffiózó kézrekerítésében, vagy inkább jól menő üzletéből kialakult csillogó életét egyengeti tovább.

Az inkább drámai hangulatú filmben A bűn állomásai után ismét együtt játszó két főszereplő mellett az apjukat alakító Robert Duvall, valamint Bobby csinos partnernőjeként Eva Mendes tűnik még fel, de igazán egyikük játéka sem számít kimagaslónak, melyről egyébként semelyik színész sem tehet. Sokáig gondolkodtam a film megtekintése után azon, hogy mi is volt a problémám vele, és túl sok kirívó negatívumot nem tudtam felsorolni, azt az egy tényt leszámítva, hogy az első pillanattól fogva nem tudott lekötni a történet. A nem is igazán rablóból vajon lesz-e pandúr, amikor a család egyéb tagjai már mind azok, s eleve fekete bárányként tekintenek rá? Ilyen típusú történetről már biztosan hallottam, noha egyetlen példát nem tudok hirtelen felidézni – ez egy újabb jel, hogy teljesen érdektelen számomra a sztori. Az, hogy eleve húsz évvel ezelőtt játszódik, csak azt feltételezi, hogy így talán hitelesebb az alapszituáció, miszerint épp oroszok próbálnak területet nyerni, ami ma már elképzelhetetlennek tűnik, hisz a körzetek már ezerszer le lettek osztva azóta. Összességében tehát olyan, mintha húsz éve elfelejtették volna leforgatni ezt a filmet, mostani szemmel nézve pedig csak akkor lenne élvezetes, ha bármelyik szereplővel képes lettem volna akár csak egy picit is azonosulni (vagy véletlenül akciódúsabb szemléletben készült volna el a produkció). Lebeszélni senkit nem szeretnék a megtekintéséről, számomra azonban annyira közömbös élményt nyújtott, hogy valószínűleg többet nem is fogok vele találkozni.


Mint ahogy nagyjából ugyanez mondható el a zenéről is. Az imént is említett A bűn állomásai zenéjét annak idején Howard Shore prezentálta, s a nem kiemelkedő, de kellemes hallgatnivalóról egyébként sokat elárul, hogy kedvenc tételem belőle Gustav Holst Bolygókjának egyik részlete. Az éjszaka urai albumával ugyanez a helyzet: Blondie, David Bowie, Louis Prima, illetve a mambo nagyjainak, mint a Descarga Total vagy Tito Puente felvételei képezik számomra az üde színfoltokat, míg a hetvenpercnyi teljes játékidőből mindössze húsz percet kitévő score nem csupán középszerű hallgatnivaló, de ehhez semmi szükségét nem érzem egy szakmájában elismert művész közreműködésének. Ráadásul a tizenhárom tétel szinte pontosan ugyanúgy szólal meg, ugyanazon két hangnemben váltják egymást, zeneileg pedig éppúgy beillenek Kilar korábbi műveinek csendesebb részei közé, mint akár Shore A bűn állomásai score-jába. Ilyen apró szeletekre bontása pláne abszolút értelmetlen, mert ha legalább két vagy három nagyobb szvit formájában került volna az albumra, akkor a megszakítások nélküli kompozíciók talán könnyebben elérik a kívánt, elsősorban drámai hatást.

Jelenlegi állapotában azonban mintha egy kóstolót kapnánk, és a lassú tempó egyáltalán nem kedvez az olyan, körülbelül négysoros zenei szösszeneteknek, mint a "Bobby Gets News", ahol két harmónia megszerkesztett váltakozása jelenti mindössze a negyvenkét másodpercet, ráadásul ugyanez ismétlődik meg a "Funeral" és a "Vadim Dies" során is. Az olyan helyeken, mint a "Club Raid" és a "Dad Visits Bobby", pláne nem értem a szétszakadást, hiszen tulajdonképpen ugyanaz a két tétel, csak utóbbi kiegészül egy kis fuvola-, és oboaszólóval, A kilencedik kapuból ismert női énekhang helyett. Ez a lassan lépegető alap még visszatér a "Vadim Escapes"-ben, ami egy kicsit morózusabb a kiegészítő vonósokkal, míg a "Planning the Bust" ugyanez a téma nélküli zenei kíséret, csak itt hárfa helyett gitár penget, az "End Credits"-ben pedig még ennyi sincs, csak mély hullámzás. A fantáziadús címadás segít tájékozódni a zenei eszközök szortírozásában, hiszen minden olyan tételnél, ahol a Bobby név fellelhető, általában xilofon adja a könnyed témát, de például a "Burt Dies" egyetlen disszonáns, tartott harmónia, ahol néha a mély hangú zongorabillentyű erős leütése teszi hangsúlyossá a tragédiát.


Amennyire a film sem követeli meg az újranézést, úgy vész a feledés homályába Kilar legutóbbi hollywoodi állomása, melynek megkomponálása az ő zenei tudását ismerve nagyjából másfél napot vehetett igénybe. Noha a film lassú sodrása nem is igazán követeli meg a virtuozitást, a kilari monotonitás még kevésbé kedvez a produkciónak, ráadásul az album első felében hallható dinamikusabb felvételek mellett ez a fájdalmas szenvedés még kontrasztosabb, és emiatt pláne nem szerencsés hallgatnivaló. A dalokat bármilyen egyéb formában elérhetjük, Kilar zeneiségét pedig inkább A kilencedik kapu vagy Drakula score-jaiban tanulmányozzuk.