"Szeretek embereket ölni" – így kezdődik a Zodiákus első rejtvénye, mellyel majd fél évtizedig tartotta rettegésben Észak-Kalifornia lakosait. Ő volt az első sorozatgyilkos, aki a médiát is előszeretettel használta fel saját rossz híre keltésére és a rendőrök heccelésére. Borzadalmaktól hemzsegő nyílt leveleit mindig leközölte a sajtó, fénykorában pedig élő televíziós műsorban is szerepelt, telefonüzenettel riogatva a lakosságot. Bár a médiát ügyesen kezelte, a Zodiákus valójában nem volt túlságosan sikeres sorozatgyilkos: pályafutása során öt embert ölt meg, később pedig mások gyilkosságait is felvállalta, hogy ügyesebbnek és ravaszabbnak tűnjön. A másik érdekesség, hogy a rendőrségnek rengeteg nyoma volt tőle: ujjlenyomatok, vércseppek, kézírásminták és DNS is, a felfokozott médiahisztériában azonban ennyi nyom alapján se tudták elkapni a gyilkost. Erről az eredménytelen nyomozásról szól a film.

A történet Robert Graysmith két könyvéből készült, de a hivatalosan még mindig nyitott ügyet a szerző és David Fincher rendező is megpróbálja egy kicsit lezártabban bemutatni. A film több szálon indul el: a Zodiákus támadásai közül a film első felében négyet is láthatunk, melyek ugyan kegyetlenek, Fincher mégis felesleges vérengzés nélkül mutatja be őket. A második gyilkosság után elindul a nyomozás: a San Franciscó-i rendőrség két nyomozója, David Toschi (Mark Ruffalo) és Bill Armstrong (Anthony Edwards) dolgozik az ügyön, míg az újságírók közül a szenzációhajhász Paul Avery (Robert Downey Jr.) és a megszállott karikaturista, Robert Graysmith (Jake Gyllenhaal) erednek a gyilkos nyomába. Toschi szeretné rács mögé juttatni a Zodiákust, Avery saját karrierje építésére használná fel az újdonsült médiasztárt, míg Graysmith egyetlen vágya, hogy egyszer szemtől szemben találkozzon a szörnyeteggel, tudván, hogy az igazi Zodiákust látja. Csak egyikük éri el vágyát.


David Fincher rendező már a projekt bejelentésekor magasra állította a mércét, hiszen a Hetedik vagy a Harcosok klubja rendezőjétől valami igazán ütős és zeneileg is érdekes filmre számíthattunk. A filmzenei oldalak már egy újabb Howard Shore-aláfestést vizionáltak a film alá, de Fincher első meglepő ötlete az volt, hogy A Zodiákushoz nem is használ score-t. Körülbelül negyven dalt válogatott ki az alkotáshoz, aminek célja a változó idők hangulatának bemutatása lett volna a hatvanas évek végétől majdnem napjainkig. A központi dal az "Easy to Be Hard" című szám lett volna a Three Dog Night előadásában, mivel a rendező ebben érezte összpontosulni az 1969-es kaliforniai nyár minden jellemzőjét. A film összeállítása során azonban problémák adódtak, mivel a kiválasztott számok mégsem mindenhová illettek.

Ren Klyce hangmérnök és a rendező a csöndesnek ítélt részeket más mozik aláfestéséből kezdték el kiegészíteni, a hetvenes évekből válogatott darabokkal a film látványvilágához ihletet adó művek előtt tisztelegtek. A legnagyobb meglepetés akkor érte Finchert, amikor rájött, hogy a választott műveket (a Magánbeszélgetés és Az elnök emberei score-jait) ugyanaz az alkotó szerezte. David Shire a hetvenes években élte a virágkorát, és a filmzenerajongókon kívül kevesen ismerték igazán munkásságát, most azonban páratlan lehetőséggel tért vissza hetvenévesen az aktív zeneszerzők közé. A nagyobb szünet megtette a hatását, és az eredetileg nem is tervezett zenével igazán remek melódiák születtek.


A Magánbeszélgetés zenei motívumainak nyoma mindenképpen hallható ebben a score-ban is, lévén ugyanúgy épül fel. A zene alapja a főhős Graysmith megszállottságát tükrözi, aki évtizedeken át kutat raktárakban, archívumokban, és interjúvol meg mindenkit, hogy közelebb kerülhessen a rejtélyes gyilkoshoz. Többször visszatérő témáját egyértelműen a Magánbeszélgetés Harry Caul-témája ihlette, de annál kevésbé emlékezetes, sokkal töredezettebb és hiányzik belőle a lendület. A rémálomszerű gyilkosságokhoz és a Zodiákus állandó jelenlétéhez teljesen más hangulatú tételek készültek, melyek elsősorban az "Aftermaths"-ben és "Confrontation"-ben hallhatóak. Ezek a tételek is Shire hetvenes évekbeli munkáit idézik, de a Magánbeszélgetés rémálomszerű elektronikus katyvaszánál sokkal hallgathatóbbak és rémisztőbbek. A kettő váltakozása is sokkal kiegyensúlyozottabb, és bár még mindig jobban preferálom Francis Ford Coppola filmjének score-ját, azt el kell ismerni, hogy az album összeválogatása sokkal sikeresebb, itt nem kell átugrani hallgathatatlan részeket. A pontszámba pedig egy kis nosztalgia is belejátszik, mivel rég vártam már egy ilyen hangulatú albumra.


A film és a zene különös viszonyban áll egymással. Előbbi nézése közben még odafigyelve sem tűnik fel a score – pár kulcsjelenetet leszámítva (egy lakókocsi átkutatása, Graysmith nyomozása). Az albumot hallgatva azonban már az "Aftermaths" nyitótételnél pontosan felidéződött előttem a film hangulata, anélkül, hogy komolyabban észleltem volna a moziban a zenét. Azt is meg kell jegyezni, hogy a filmben olyan kevés a tényleges score, hogy a CD-n külön a lemez számára készült felvételekkel tornázták fel a játékidőt, a "Graysmith" több feldolgozásával és Toshi nyomozó végül felhasználatlan témájával. Ezzel a kiadvánnyal egy időben jelent meg a Lakeshore Recordsnál a dalválogatás is, melynek borítóján az egyik áldozat taxija szerepel. Bár a kiválogatott – és a filmben tényleg elhangzó – számok talán jobban adják vissza a kor hangulatát, a mozi lényege az "Aftermaths" tétel egyetlen disszonáns trombitaszólójában benne van. Én mindenképp Shire művét ajánlom megvételre.