Antoine Fuqua 2014-ben egy olyan mozival hallatott magáról, amelyben a főhős - a Denzel Washington által alakított Robert McCall – egyszemélyes hadseregként száll szembe az alvilággal egy prostituált bántalmazása miatt. A rögeszmés karakterről sok minden nem derül ki a kétórányi játékidő során, így csupán sejteni lehet, hogy egykoron valamilyen elit egység sorait gyarapította, mostanra azonban szögre akasztotta harci kedvét: napközben barkácsbolti eladóként tengeti mindennapjait, éjjelente pedig könyvet olvas egy non-stop büfében. Mikor azonban megtudja, hogy Terit, az utcalányt (akit a Ha/Ver-mozikból ismert Chloe Grace Moretz formál meg) futtatója megverte, úgy dönt, revansot vesz, ezzel azonban magára haragítja a bostoni orosz maffiát...


Fuqua az 1998-as Gyilkosok gyilkosa készítésekor találkozott először Harry Gregson-Williamsszel, útjaik azonban ezt követően szétváltak – igaz, a direktor továbbra is a Remote Control Productions-istálló tagjait részesítette előnyben, aminek eredményeként Hans Zimmerrel éppúgy dolgozott (A Nap könnyei, Artúr király), mint Mark Mancinával (Csali, Kiképzés, Orvlövész), vagy Trevor Morrisszal (Támadás a Fehér Ház ellen). A védelmező kapcsán azonban kifejezetten Gregson-Williams együttműködését kereste, az azóta eltelt másfél évtizedet pedig így foglalta össze a szerző: "A Gyilkosok gyilkosa volt az első akciófilmem, éppúgy, mint Antoine-nak. S bár ezt közösen készítettük, ahogyan az a szakmában lenni szokott, ezután egy csomó filmen önállóan dolgoztunk, de szerencsére most újra együtt munkálkodunk". A rendező mindössze két támpontot adott a komponistának: érződjön művén McCall rejtélyessége, illetve vegye figyelembe Washington kívánalmát, miszerint minden akciójelenet alatt szóljon egy olyan, tettét kifejező muzsika, melynek hangulata nem felszínes, de nem is pátoszos.

A védelmező gyökerei az 1985-ben útjára indult azonos című tévésorozatig vezethetőek vissza, mely négy évados folyam kíséretéért Stewart Copeland (Vaklárma), John Cacavas (Kojak, Columbo), Cameron Allan (Fastline – Halálos iramban), Joseph Conlan (Ne állj szóba idegennel!), Bob Christianson (Trópusi bosszú) és Todd Kasow (Monument Ave.) felelt. Minthogy azonban a főszereplőn és a stíluson kívül sok azonosság nincs a jelenlegi és a korábbi alkotások között, akárcsak Fuqua, Gregson-Williams sem foglalkozott sokat a múlttal, pontosabban egyáltalán nem. Új zenei világot teremtett a karakternek, és olyannyira McCall jellemének, cselekedeteinek, illetve érzéseinek tükrözésére koncentrált, hogy még az amerikai és az orosz kultúra szimbolizálásával sem törődött, így ezek érzékeltetése a betétdalokra, illetve komolyzenei részletekre hárul – mindez rendkívül színes képet mutat: Moby-szám éppúgy elhangzik, mint Eminem-dal vagy Csajkovszkij-szerzemény.


A score nem igyekszik lekörözni a film tempóját, így a Varése Sarabande által megjelentetett filmzenealbum sem azon korongok közé tartozik, melyek pörgős tempót diktálnak - éjszakai vezetéshez azonban kifejezetten ajánlom, ekkor ugyanis könnyedén rátelepszik az emberre. A kiadványból valamivel több mint negyedórát tartok erősnek, a többire viszont az érvényes, hogy a film alatt élményként teljesebbek, mint önállóan. Ennek egyik fő oka az, hogy Gregson-Williams (valamint az őt kiegészítő komponistaként támogató Justin Burnett) nem lépett ki abból a komfortzónából, amelyet korábbi, hasonló stílusú alkotások esetében tökélyre fejlesztett. Az elektronikus szőnyegelemek és hangminták, a halk ütősszekció, a lágy, ugyanakkor fájdalmat tükröző zongorahangok, illetőleg a visszafogott vonósjáték remekül működik az "Alone", a "Change Your World" és a "McCall's Decision" első fele esetében. E trackek kísérik nyomon azokat a képsorokat, melyek során néhány morzsányi információt kapunk McCallról, Teriről, valamint ismeretségük apropójáról - e jeleneteknél a színészek alakítását nemcsak az operatőri munka, hanem a dallamok is erősítik. Washington karakterének elszántsága, harciassága zeneileg a "McCall's Decision" derekától van jelen, csúcspontjának pedig az utolsó összecsapáshoz íródott "The Equalizer" tekinthető. Mély vonósok, keményen megszólaló ütőhangszerek, hangdizájnok, valamint elektromos gitár nyomatékosítja Washington rideg tekintetét, kimért, előre megtervezett tetteit.

A többi szerzemény már – az egy-két kiemelkedő pont ellenére is – a szokásos Gregson-Williams-féle underscore megoldással jellemezhető. Az "It's All a Lie" az, amiben még látok némi fantáziát, a továbbiak azonban a komponista bármelyik, Tony Scott- vagy Ben Affleck-rendezéshez tartozó thrillermuzsikájának trackjeivel felcserélhetők. Ez az immáron védjegyévé vált stílus azonban remekül idomul a klasszikus leszámolós hangulatot visszahozni igyekvő, ugyanakkor botladozó forgatókönyvön alapuló képsorokhoz: a rendőrség mit sem tud az orosz lányokat futtatók meggyilkolásáról, főnökük, Puskin érzelmektől mentes takarítója (a Marton Csokas által megformált Teddy) azonban hamar rájön, ki áll a dolgok mögött, s máris kezdetét veszi kettejük macska-egér játéka. A védelmező ugyan visszafogottabb tempóval bír, mint az Elrabolva-mozik, az akciójelenetek azonban hasonlóan élelmesen lettek kidolgozva: McCall nem az ágyneműtartóba rejtett málhazsákból veszi elő a fegyvereket, hanem mindig azzal főz, amit a környezetében talál, ami viszont nem minden esetben lőfegyver – emiatt válik érdekessé például a film végi összecsapás.


Valahányszor lepörgött a korong, a szintén Harry Gregson-Williams közreműködésével készült Tolvajok városa (melyhez David Buckleyval közösen komponált) és Klaus Badelt Az ígéret megszállottja című filmek score-jai jutnak eszembe zenei párhuzamként. Akárcsak utóbbinál, itt sem lehet kiemelkedő teljesítményről beszélni, csupán néhány remek percről, hangulatával azonban könnyedén megfog, ezért időnként biztos elindítom még a lemezt.