Be kell vallanom: én nagyon féltem ettől a filmtől. Számomra a
Karácsonyi lidércnyomás egyike a filmtörténelem legkiválóbb animációs filmjeinek, és a gondolat, hogy ugyanazok az agytrösztök tizenkét évvel később létrehoznak egy első ránézésre ugyanolyan jellegű produkciót, jócskán kétkedést ébresztett bennem. Persze nem a színvonalat illetően, hiszen a technikai megvalósítás, mely alapján a fekete humorú karácsonyi mese is született, egyedülálló a műfajon belül, s Tim Burton neve még mindig garancia lehet, ha a történet elég sötét és baljóslatú világban játszódik – márpedig
A halott menyasszony a címében sem kecsegtet szivárványos giccsparádéval. Miután leküzdöttem előzetes félelmeimet, magam is megbizonyosodhattam róla, miként lehet romantikus mesefilmet készíteni úgy, hogy a szereplők több, mint fele már csak kukacos csonthalmaz. Ellenben bármennyire is jópofára sikerült a holtak bárközpontú világa, vagy a házasságot előkészítő két antipatikus házaspár, másrészről pedig meghatóvá a címszereplő templomi zárójelenete, a film meg sem közelíti a
Karácsonyi lidércnyomás abszurd ünnepi mókáját, annak minden egyes, könnyen visszaidézhető figurájával együtt. Míg tizenkét év elteltével is majdnem ugyanúgy emlékszem Jackre, a Csonthercegre, valamint a testrészenként összevarrt Sally szerelmi történetére,
A halott menyasszony három főszereplőjének a nevét már egy nap után vissza kellett keresnem.
Az azonban mindenképp megragadta a figyelmemet, hogy Burton állandó zeneszerzője, Danny Elfman most jócskán engedett musicalszerű elképzeléseiből. Míg 1993-ban szinte komplett dalarzenált hozott létre a pokolbéli karácsonyhoz, itt most – talán haladva a korral, amely már egyre kevésbé tűri el a rajzfilmekben az énekes betéteket – összesen négyszer fakadtak dalra a szereplők. Ezek mindegyike tökéletesen passzol a történethez, kezdve a házasodni készülő pár szüleinek savanyú kvartettjétől Emily szomorú szerelmi balladáján, vagy a nagy eseményt előkészítő operettjén át egészen a hullabár jazzbandájának bemutatkozó daláig (melyet egyébként Elfman előadásában hallhatunk). A további zenék mind a komponista már jól megszokott és tökélyre fejlesztett erőteljes zenekari megoldásaiból állnak össze: a sötét és félelmetes, mély hangokból álló alapharmóniákba rendre groteszk módon vidám trillázások épülnek be. Mindeközben persze állandóan jelen van a romantika, mind a beteljesületlen szerelem, mind a boldog egymásratalálás szemszögéből: szívfacsaróan gyönyörű, vagy éppen megkönnyebbülten kivirágzó. Elég csak Elfman korábbi, a rendezővel közösen készített produkcióira gondolni (
Ollókezű Edward,
Az Álmosvölgy legendája,
A nagy hal), hogy teljesen ráhangolódjunk erre az ismét remekül megkomponált muzsikájára, mely egyébként véleményem szerint a filmhez képest sokkal inkább a zeneszerző munkásságát tekintve marad majd emlékezetes.