Az azonban mindenképp megragadta a figyelmemet, hogy Burton állandó zeneszerzője, Danny Elfman most jócskán engedett musicalszerű elképzeléseiből. Míg 1993-ban szinte komplett dalarzenált hozott létre a pokolbéli karácsonyhoz, itt most – talán haladva a korral, amely már egyre kevésbé tűri el a rajzfilmekben az énekes betéteket – összesen négyszer fakadtak dalra a szereplők. Ezek mindegyike tökéletesen passzol a történethez, kezdve a házasodni készülő pár szüleinek savanyú kvartettjétől Emily szomorú szerelmi balladáján, vagy a nagy eseményt előkészítő operettjén át egészen a hullabár jazzbandájának bemutatkozó daláig (melyet egyébként Elfman előadásában hallhatunk). A további zenék mind a komponista már jól megszokott és tökélyre fejlesztett erőteljes zenekari megoldásaiból állnak össze: a sötét és félelmetes, mély hangokból álló alapharmóniákba rendre groteszk módon vidám trillázások épülnek be. Mindeközben persze állandóan jelen van a romantika, mind a beteljesületlen szerelem, mind a boldog egymásratalálás szemszögéből: szívfacsaróan gyönyörű, vagy éppen megkönnyebbülten kivirágzó. Elég csak Elfman korábbi, a rendezővel közösen készített produkcióira gondolni (Ollókezű Edward, Az Álmosvölgy legendája, A nagy hal), hogy teljesen ráhangolódjunk erre az ismét remekül megkomponált muzsikájára, mely egyébként véleményem szerint a filmhez képest sokkal inkább a zeneszerző munkásságát tekintve marad majd emlékezetes.