1965-ben egy brit titkos ügynök, bizonyos James Bond nevét skandálta szinte az egész mozibajáró világ, aki addigra már negyedik, mechanikus kütyüktől, csodaszép autóktól, bombanőktől és világuralomra törő gonosztól hemzsegő kalandján volt túl. Nem is kellett sokat várni arra, hogy törvényszerűen megjelenjen valami fricska, a hétköznapi ember számára is befogadható szuperhősnél is szuperhősebb konkurencia. Azonban jelen esetben szó sem lehet fanyalgásról, hiszen Mel Brooks és Buck Henry agyából pattant ki a 86-os ügynök, Maxwell Smart komédiasorozata, A balfácán pedig olyan népszerű lett, hogy öt szezonon keresztül szórakoztatta a tévénézőket. A sikert később is illett meglovagolni, ám az 1980-ban készült A meztelen bomba inkább csak téblábolt a széria árnyékában (ráadásul Brookséknak nem is volt közük hozzá), míg a viszonylag elfogadható Get Smart, Again után 1995-ben újraindított sorozat már teljesen erőtlen próbálkozás volt a 86-os és a 99-es ügynök feltámasztására.


A hollywoodi generációváltás, illetve a régi ötletek újrahasznosítása azonban nem kerülte el ezt a produkciót sem, s Peter Segal, a Csupasz pisztoly 33 1/3 és Az 50 első randi rendezője vállalta a remake levezénylését. A tudálékos, kétbalkezes, de nem feltétlenül ügyetlen főhős szerepére Steve Carellt választották, s számomra innen vált érdekessé a történet, ugyanis kiváló komikusnak tartom (A hivatal amerikai változatában brillírozik, az Evan, a minden6ót pedig emiatt könnyen megbocsájthatjuk neki), és nagyon kíváncsi voltam, mit produkál egy éles bevetésen. Ügynöktársa a neveletlen hercegnőből hosszú combú vadmacskává érett Anne Hathaway, illetve Az Amazonas kincsének gasztro-behajtója, Dwayne „The Rock” Johnson, emellett pedig olyan rutinos színészek gazdagítják a gárdát, mint Terence Stamp, Alan Arkin vagy James Caan, de egy fában elrejtve Bill Murray is tiszteletét teszi egy jelenet erejéig. Noha a CONTROL és a KAOS (ki lehet találni, melyik a jó és melyik a rossz) szervezetek újabb, Beethovennel megspékelt összecsapása leginkább amiatt váltott ki fanyalgást a jelenkori kritikusokból, mert a viszonylag hosszúra nyúlt film állítólag nem megfelelően egyensúlyozik az akció és a vígjáték műfaja között, én azonban – legfőképpen Carell üdítő jelenléte miatt – remekül szórakoztam, és ez lehet az egyik fő oka annak, hogy a film zeneszerzőjétől, Trevor Rabintől végre lett egy albumom.

Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy ez sem feltétlenül az ő érdeme, hacsak annyiból nem, hogy a legnagyobb alázattal és elismeréssel nyúlt az eredeti sorozat főtémájához, melyet aztán az általa megbízhatóra kialakított Hans Zimmer-i akcióvilágba illesztett. Ez a hangzás, mely néha egészen érthetetlen és otromba szintetizátorvonós futamokkal borzolja a hallójáratokat, egyre messzebb áll az ízlésemtől, és csak azért nem szoktam olyan hevesen ellenkezni az egykori rockzenész művei ellen, mint mondjuk az újabb titánok, Steve Jablonsky, Ramin Djawadi vagy Geoff Zanelli kapcsán, mert a Con Air – A fegyencjárat, a Háborgó mélység, az Emlékezz a titánokra vagy legutóbb a Kígyók a fedélzeten score-jaira szívesen gondolok vissza. Bár akkoriban úgy tűnt, hogy legendás karrier elé néz a Mark Mancina–Trevor Rabin páros, előbbi azonban teljesen elhagyta a filmipart (vagy ha vissza is kacsint néha, többnyire nem tudunk, vagy nem szívesen akarunk tudni róla), utóbbi pedig az évek során összegyűjtött nagy rutinnal gyártja az évenkénti egy-két megbízható, de nem kifejezetten emlékezetes akciózenét. A Zsenikém – Az ügynök haláli aláfestése is ebbe a táborba tartozna, ha nem bukkanna fel a húsztrackes kiadvány minden harmadik tételében Irving Szathmary eredeti témája, mely 12/8-os, lendületes kompozíció zseniális alapot ad az egész muzsikának.


Noha a film stáblistáján egyáltalán nem bukkan fel a neve, a Varése Sarabande kiadó nem feledkezett meg az egyébként csekély filmzenei karrierrel rendelkező Szathmaryról, kinek magyarosan csengő neve nem véletlen: apja ugyanis magyar származású volt (akárcsak az eredeti sorozat főszereplőjének, Don Adamsnek is). Irving a harmincas évek közepén legendás New York-i együtteseknek hangszerelt, dolgozott együtt Benny Goodmannel, Paul Whitemannel, Artie Shaw-val, később pedig számos rádióműsor zenei szerkesztője, felvételeinek karmestere volt. Első komolyabb szerzeménye egy rádiójáték, a drogokról szóló Shooting Gallery című dráma aláfestése volt, az ötvenes évektől pedig televíziós show-műsorok, dokumentumfilmek és reklámfilmek zenéit komponálta. Testvére, Bill Dana (aki anyjának amerikásabb vezetéknevét vette fel) csábította Hollywoodba, és csakhamar be is került a show-bizniszbe: Leonard Stern I'm Dickens, He's Fenster című, egy szezont megért sorozatához Szathmaryt kérte fel zeneszerzőnek. Egy évvel később állandó komponistája lett Dana saját műsorának, mely show-ban testvére Don Adamsszel írta közösen a jeleneteket, így nem is volt különösebb meglepetés, hogy amikor Adams megkapta Maxwell Smart szerepét, az ügynökös komédiához is Szathmary szolgáltassa a muzsikát. Ekkor született meg ez az ízig-vérig hatvanas évekbeli főtéma, melyet előszeretettel emlegetnek egy napon a Mission: Impossible- vagy a 007-es motívummal, lévén bármennyire is komolytalan sorozat volt A balfácán, Szathmary kompozíciója inkább az akciót helyezte előtérbe, emiatt csak a zenét hallgatva nem is gondolnánk ügyetlen csetlés-botlásra. A rövid biográfiai kitérőhöz hozzátartozik még, hogy a komponista e sorozat befejeztével tulajdonképpen zeneszerzői pályafutását is abbahagyta, és bár a szakma mindvégig nagy elismeréssel szólt erről a több mint százharminc résznyi munkájáról, egészen a mostani feldolgozásig azt sem tudtuk, hogy egyáltalán létezett ilyen nevű zeneszerző.

Pedig ahogy az imént is említettem, ha ő nincs, Rabin munkája pont ugyanolyan sablonos és felejthető lenne, mint az elmúlt tízévnyi produkcióinak nagy része. Ha például az albumot nyitó „Smart Dreams”-t hallgatjuk, a teljesen megszokott heroikus harmóniák csendülnek fel, katonás pergődobbal, valószínűleg félig szintetikus zenekari segédlettel, és csak az utolsó fél percben kezd valami egyedi hangzás kialakulni a dob és az elektromos gitár mély rázendítésével. Részemről pont emiatt csak a második tracktől érdekes a lemez, hiszen a „Get Smart Theme” a rövid, ünnepélyes kürtnyitányt követően belecsap a húrokba, és egy mai hangzáshoz illeszkedő, igazán lendületes változatban mutatja be Szathmary kompozícióját, elektromos gitár és dob szolgáltatta masszív alapokon, harsány rézfúvósokkal. Az átirat remek, a könnyen megjegyezhető dallamsorhoz a huszonegyedik század füleinek jóval befogadhatóbb alap készült, amely aztán igen gyakran vissza is köszön a negyvenperces játékidő során. A címük alapján is könnyen elkülöníthető trackek közül a „Theme (Look One)” egy felére lassított tempójú, keleties jellegű gitárkísérettel variálja meg a témát, a „Theme (Look Two)”-ban pedig ennél jóval akciódúsabb, hangulatos ritmusalappal jelenik meg, ám az elektromos csellók valószínűtlen hangja szinte élvezhetetlenné teszi ezt a két percet. A hármas változat swinges cintányér, marimba és akusztikus gitár megszólalásában, míg a negyedik egy tompább, egyszerű szinuszhang bevonásával ismétli (az album zárásaként) az eddigre már bőven megtanult motívumot.


Ha úgy tetszik, bő fél óra anyagunk maradt arra, hogy szemezgessünk a Rabin-szerzeményekből. Ez is két csoportra bontható: a főleg szimfonikus zenekarral előadott darabokra, illetve a mozgalmas jelenetek alá írt, elektronikus segédeszközöktől hemzsegő tételekre. Előbbi halmaz hangulatát a „Smart Dreams” már röviden jellemzett megszólalása határozza meg, és leginkább Maxwell sorsának alakulását kíséri. Kifejezetten csendes, már-már melankóliába hajló téma bontakozik ki a „Max Denied” fafúvós szólója révén, mely motívum trombitán előadva csendül fel a „Max Takes a Bow” zongorakísérete mellett, és meglepően érzelmes nyugvópontként jelenik meg a „Wish We Had More Time” során. Ezen lelkizősebb vonal mellett van egy akcióra felkészülő kompozíció, mely a „Cake Factory”-ban szólal meg először, s a jóval tempósabb „Skydiving” alatt éri el csúcspontját. Nem is inkább motívum, mint inkább határozott akcióalap ez, akárcsak a „Max Ejects” Rhodes-futamai és remek cselló-, illetve bőgőjátéka, vagy a „Laser Hallway” visszafogott, jazzesebb hangulata, amely főként John Powell lazább műveit és Howard Shore A szajréhoz írt zenéjét juttatta eszembe.

A maradékot olyan akciócsörték teszik ki, melyeket önállóan valószínűleg sosem hallgatnék meg, hiszen pontosan ugyanazt az unalomig űzött stílust hordozzák magukon, amelyre a számtalan hasonló műfajú muzsika ismeretében egyáltalán nem vagyok kíváncsi (ráadásul semmi különbséget nem érzek, ha összehasonlítom Rabintől A nemzet aranya két részének aláfestésével). Szerencsére arányaiban jól működik a többi, jóval kellemesebb track mellett, csak az az érthetetlen számomra, hogy ha már a zeneszerző rendelkezésére állt egy tisztességes létszámú zenekar, akkor miért kell sok esetben felhúznom a szemöldököm a durván belereszelő álvonósok hallatán (a „The Big Chase” közepe például borzasztó). Ezt – illetve a számítógépes játékokon nevelkedett Paul Linford zeneszerző megkérdőjelezhető, semmi pluszt fel nem mutató jelenlétét – leszámítva óriási szerencse, hogy Trevor Rabin ilyen nagy hangsúlyt fektetett Szathmary művére, mert így a szórakoztató film mellé egy legalább annyira szórakoztató muzsika született. Egy tisztességes mementó az elfeledett művészről, mely muzsika ugyan az ő munkáján túl semmi újszerűvel nem hozakodik elő, de amennyiben már régóta elszoktattuk magunkat az első generációs Zimmer-tanoncok munkáitól, igen kellemes meglepetésben lehet részünk.