F. Gary Gray, a Nincs alku, a Túl mindenen és A nagy dobás rendezője ezúttal egy aranyrablás köré építette filmjét, de egyszerűbb, ha azt mondjuk: leporolt egy 1969-es krimit. Természetesen a feldolgozásoknak vannak jó és rossz típusai is, Az olasz munka évekkel későbbi változata viszont nem rendelkezik azzal az akkori, semmihez sem hasonlítható krimihangulattal, ami maradandóvá tenné. A profi rablások történetei manapság már nem nagyon győzik meg a racionális nézőt (ismervén az ijesztően fejlett biztonságtechnikai berendezéseket), ráadásul a jól csengő nevek sem mindig elegendőek a sikerhez (esetünkben Edward Norton, Donald Sutherland, Charlize Theron vagy Mark Wahlberg). Így a film létrehozását nyilván az a cél vezérelte, hogy nagy lövöldözések helyett inkább nagy trükköket lássunk, egy alapvetően rendesen összeállított akciókrimit, melynek egyszeri megtekintése nem okoz különösebb agyi megerőltetést.


Akárcsak a mostanság megjelent, hasonló stílusú alkotásoknál (Ocean's Eleven – Tripla vagy semmi, A szajré, Briliáns csapda), így Az olasz meló esetében is szükség volt tisztelegni az ihletet adó eredetik előtt, s az aláfestő zenének megfelelően tükröznie kellett a kor stílusjegyeit, hangszerelését. Lalo Schifrin, Quincy Jones, Roy Budd vagy Herbie Hancock káprázatos, leginkább jazzalapú muzsikái jókora kihívást jelentenek a mai kor zeneszerzőinek, hiszen a mostani filmgyártás nem mindig tűri meg a klasszikus zenei elemeket, s akkor is erősen elektronikus produkció születik, amikor egy jól megkomponált nagyzenekari aláfestés lényegesen hatásosabban működne. Ahhoz tehát, hogy a két zenei generáció ízlésesen keveredjen, muszáj tapasztalt és tehetséges zeneszerzőt szerződtetni, hogy a fent említett példák sorába (David Holmes, Howard Shore, Christopher Young) tökéletesen beleilleszkedjen. John Powell e tekintetben tökéletes választásnak bizonyult, hiszen relatíve rövidnek mondható filmzenei karrierje ellenére számos különböző stílusban bizonyított már (Ál/Arc, Shrek, Üldözési mánia, Nevem Sam), így Az olasz meló hangulata is egy újabb különleges album létrejöttét sejtette.

A végeredmény számos filmzenebarátot és komolyabb kritikust meggyőzött, azonban úgy gondolom, ez az album kicsit visszafogottabb és reálisabb megközelítésben korántsem kiemelkedő, sőt, helyenként zavaró vagy unalmas. Általában halk, visszafogott kísérőzenékből áll – a gondolkodó és tervezgető bűnbanda cselekménysorozata sok esetben nem is kíván hangzatos produkciót. A mindenféle elektronikus dobok és ritmuseszközök helyenként abszolút természetellenes kotyvaléka A Bourne-rejtély esetében jóval tökéletesebben működött, hiszen az a film alapvetően újhullámú techno-krimi – Az olasz meló viszont egyáltalán nem kívánt ilyesfajta ritmikai kíséretet, ráadásul jócskán alulmarad a műfaj nagy öregjeinek élőhangszeres produkcióival szemben (mondom ezt anélkül, hogy konkrétan Quincy Jones 1969-es eredetijét ismerném). Csettintgetések és mindenféle kongák, breakbeat és jungle jellegű, torzított és agyonszűrt hangminták mellett például szimpla CD-hibának vélhető digitális pattogások is előkerülnek Powell repertoárjából, melynek szerepeltetése inkább bosszantó, mintsem ötletes megoldás.


A teljesen egyszerű, csendes főtéma, melyet az "Opening Titles"-ben megismerhetünk, könnyen felejthető, s talán a keverésnek köszönhető az az érzet, hogy mellőzi az élőhangszereket. A további csendes merengés hoz némi kellemes pillanatot, tompa és melankolikus zongorajátékot mélyen búgó basszuskísérettel, de teljesen háttérbe húzódik, egyáltalán nem figyelemfelkeltő. A klasszikus bűnbanda-aláfestés egyik modernkori iskolapéldája a "Venice Gold Heist", ezenkívül kellemes hallgatnivaló a jazzesebb "Planning the Heist", a morózus "Getting the Axe", vagy a meditatív "Bitter Suite" is. Mindezek mellett két olyan csúcspontja van Powell kompozíciójának, ami mindenképpen figyelemreméltó, sőt, akár ahhoz is elegendő, hogy az egyébként középszerű egyéb tételek ellenére is felkerüljön a polcra. A "Boat Chase" egy nagyszerűen megkomponált akciós-üldözős muzsika, melyet mostanában maximum David Arnold Bond-zenéi alatt hallhatunk. Erősen felharsanó fúvósszekcióval és a zeneszerzőre jól jellemző briliáns dobkísérettel válik igazán dinamikussá ez a darab, sőt, a közepén még egy rövid visszakacsintást is enged a szerző legelső igazán sikeres művére, az Ál/Arcra a halk kórussal és a mélyen búgó bőgőmotívummal.
 
Az olasz meló másik elképesztő erejű tétele a "The New Plan", mely ötperces kompozíció garantáltan az elmúlt évek egyik legerősebb kalandzenéje. Egy állandó ritmusképre fokozatosan felépülő trackről van szó, ahol az apránként belépegető szólamok végül egyfajta zenei tűzijátékba torkollnak, s olyan erővel szólal meg az elektromos és valódi hangszerek egyvelege, ami egész biztosan beledöngöli a hallgatót a székbe. Ez az egy tétel teszi abszolút indokolttá a teljes albumra való odafigyelést. Innen már csak két pörgős akciózene választ el minket az ünnepélyes lezárásig, melyek közül a "Tunnel Run" elektromos gitárral teszi erősebbé a lényegesen gyorsabb tempóban megjelenő főtémát (egyébként ez a zene a legendás Mini-jelenet aláfestése is), míg a "Chopper Chase / Face-Off" a "Boat Chase" lendületét folytatja, több dobbal, de kevesebb zenével. A "Golden" úgy zárja az albumot, ahogy egy ilyen stílusú muzsikától elvárhatnánk: előbb a csendes bűnbanda-aláfestésből idéz vissza, majd a romantikus merengésből, végül a "The New Plan" lazább verziója kíséri a sikeres kalandorok jövőjének rövid bemutatását, egyszersmind a film végét.


Az első végighallgatást követő felemás megítélés ellenére az egy-két igazán kiválóra sikerült tétel újra és újra történő ismétlése inkább pozitív fénybe helyezi Az olasz melót, s mivel ez a filmzenei stílus viszonylag ritkán ragadtatja el mostanában a zenebarátokat, minden felbukkanó szereplőjét illik nagyon odafigyeléssel illetni. John Powell egyéb műveit figyelembe véve nem tekinthető mérföldkőnek ez a mű, de a műfajon belül kevés jelentős kihívója van (a számítógépes játékokhoz készült egyre erősebb zenéket nem vizsgálva), ráadásul a komplett powelli manírkészletet összefoglalja, épp ezért sok rosszat sem lehet elmondani róla. A két kiemelkedő tétel miatt feltétlen meg kell ismerkedni vele, annál is inkább, mert elvileg tervben van a folytatás, és ha a most megismert témákat jóval összeforrottabb formában tárja majd elénk (gondoljunk csak a Bourne-zenék ívelésére), akkor minden bizonnyal erős akciózene elé nézhetünk.