A lehető legpompásabb időpontban sikerült Robert Redford csodálatos filmjét megtekintenem: karácsony estéjén, mikor már a család túl volt az ajándékbontogatásokon és az ünnepi vacsorán, s békésen elhelyezkedtünk a kanapén, hogy a szintén ajándékként kapott Folyó szeli ketté DVD-vel tegyük még szebbé az estét. Noha nem karácsonyi ihletésű, mégis ünnepi jellegű a valós eseményeken alapuló történet, mely egy olyan családról szól, amelynél két alapvető érték határozza meg az életet: a hit és a műlegyes pecázás. Montanában, a Big Blackfoot folyó meseszép környezetében él Norman Maclean, aki – természetesen – horgászás közben beszéli el családja históriáját, s mutatja be apját, a szigorú szabályok szerint élő tiszteletest (Tom Skerritt), valamint saját felnőtté válását, s testvérének, Paulnak (Brad Pitt) rögösebb életútját. Norman (Craig Sheffer) mérhetetlen tudásvágyának köszönhetően megtapasztalja a hegyeken túli világot is, majd tanulmányai befejeztével visszatér, hogy némiképp csalódottan vegye tudomásul: Montanában évek múltán is ugyanolyan minden. A távolban zajló világháború ellenére itt még mindig lassú és monoton az élet, ahol az egyedüli konfliktust a vidékről rég kipusztított indiánok leszármazottainak jelenléte válthatja ki. Öccse, Paul helyi újságíróvá lett, a nők bálványa, s mindemellett megrögzött szerencsejátékos, kinek életfilozófiája ugyan jóval szegényebb, mint megkomolyodott bátyjáé, életük folyójának sodrása ismét összetalálkozik, hogy minden külső körülmény ellenére újra elővegyék a műlegyeket, és kifogjanak párat a Big Blackfoot hullámai közt cikázó ezernyi hal közül.


A szomorkás hangulatú film egyik legnagyobb erénye az a bámulatos fényképezés, melyért Philippe Rousselot teljesen megérdemelten kapta meg az aranyszobrocskát. A többméteres vékony horgászdamil víz feletti cikázása, annak napfénytől csillogása varázslatosan jön át a képernyőn, mindezeken túl pedig a szemetgyönyörködtető táj részletes bemutatása egy pillanatra elfeledtette velem a fagyos téli időjárást, s ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy egy horgászbottal felszerelkezve nekivágjak a napsütötte Montanának. A teljes mértékig magával ragadó film ezenfelül méltóan varázslatos muzsikával rendelkezik, melyet az addig elsősorban jazzben és szintetizátoros zenékben brillírozó Mark Isham komponált. Ugyan Redford először Elmer Bernsteint kérte fel zeneszerzőnek, az ő misztikus zenei megközelítése mégsem illeszkedett igazán a rendező bensőséges drámájához (ezt később Bernstein is elismerte). Ekkor került csak szóba Isham, aki viszont élete egyik legfantasztikusabb zenéjét szerezte a Folyó szeli kettéhez, s nem mellékesen mindezidáig ez hozta neki az egyetlen Oscar-jelölést is (mely díjat némileg megkérdőjelezhető módon Alan Menken Aladdinja vitte el, megelőzve ezzel például Jerry Goldsmith Elemi ösztön ihlette score-ját is).

Isham zenéje a meglepetés erejével hatott addigi művei ismeretében, ugyanis nem jazz-együttest verbuvált össze, mint A modernek, vagy a Billy Bathgate esetében, sőt, elektronikus zenei eszközeit is maga mögött hagyta, melyek nagy szerepet játszottak Az országút fantomja, vagy Az élvhajhász inspirálta műveiben. A Folyó szeli ketté aláfestése színtiszta zenekari mű, melynek tradicionális hangulatához hozzájárul az olykor előtérbe kerülő hegedű vagy furulya játéka. A lírikus hangvételű, sok rövid tételből összeálló zene egyik igazán üde színfoltja mind a zeneszerző munkásságának, mind általánosságban a filmzenéknek, és Isham időtálló kompozícióit csupán a (talán nem mindenki számára elfogadhatóan) becsempészett ragtime-nóták helyezik igazán a századelő Amerikájába. A folyó békés, olykor azonban lendületesebb sodrását kiválóan érzékeltetik a mozgalmas, többnyire rövid periódusokban ismétlődő zongorafutamok, fuvolakíséretek, vagy a hárfajáték. Két kiemelhetőbb témával rendelkezik a mű, melyek közül a címadó tétel az ír népzenére emlékeztet, s az album első, illetve utolsó tételében hallható; illetve egy alapvetően négy hangból építkező motívum, mellyel először a második tétel elején találkozhatunk, fuvolán előadva, majd később az album szinte összes további tételében előfordul valamilyen formában.


Mégis, ha őszinte akarok lenni, ebben az albumban nem érdemes igazán eltérő témákat keresgélni, mert ez nagyjából olyan értelmetlen lenne, mint állni egy folyó partján, és gigászi különbségeket kutatni az egyes hullámok vagy vízfodrozódások között. A Folyó szeli ketté score-jának legnagyobb erőssége pont a részleteiből tevődik össze, a tételek közötti apró hangulati eltérésekben, melyek éppen olyannyira teszik ezerszínűvé az albumot, mint amennyire lélegzetelállítóak Rousselot képei. A végig háttérben húzódó melankólia ellenére némely tétel elementáris erejű optimizmust sugároz, ilyen például az "A Land Filled With Wonder", vagy az "A Fine Fisherman and the Big Blackfoot River", ahol a folyamatosan erősödő, és végül szinte robbanásszerűen kiteljesedő zenekari játék során szerintem minden hallgató elfelejti egy pillanatra, hogy az életben a csodás dolgokon kívül létezhet bármi egyéb.

Néhány igazán mozgalmas track érzékelteti leginkább a halak elleni "küzdelmet", ezekkel a játékos pillanatokkal találkozhatunk például a "Shooting the Cues", vagy a "The Wild Ride" című tételekben. De amennyire felhőtlennek tűnik minden a horgászás közben, Isham éppen ugyanilyen vészjóslóan és fájdalmasan fejezi ki a montanai egyszerű élet sötétebb oldalát, mint például az oboával kiegészült "A Remark Was Passed"-ben, mely tétel második fele hosszan tartott magas hegedűhanggal fokozza igazán a drámaiságot. Hasonlóan sejtelmes a mély tónusú "Lolo's", amely kiválóan idézi fel a filmbéli játékbarlang félelmetes komorságát. Az öreg Norman visszaemlékezéseinek végén eljut a felhalmozódott tapasztalatok és emlékek utáni önértékeléshez, mely merengés jóval melankolikusabb, ám csodaszép zenei aláfestése az utolsó néhány tétel, közülük is talán a "Too Deep for Tears" a legszívbemarkolóbb.


A Folyó szeli ketté zenéje mindenképpen megérdemli, hogy a legnagyobbakkal említsük együtt, főként hihetetlen erejű pozitív érzéseket sugárzó összhatása miatt. Mark Isham a lehető legtökéletesebben adja vissza Montana fantasztikus tájait, az abban rejlő ezernyi szépséget, melybe halványan persze betolakodott az emberi gyarlóság, azért mégsem tudja legyőzni a helyszín, valamint a családi összetartozás varázsát. A komponista diszkográfiájának egyik kiemelkedő darabja a Folyó szeli ketté, s a Big Blackfoot hangulata aztán későbbi zenéiben is visszaköszön (Nell, a remetelány, Repülj velem!, Egerek és emberek). Megkockáztatom, hogy alapmű a filmzenék között, ha igazi, erőlködéstől és giccstől mentes zenei szépségre vágyunk.

Írásunk a Milan Records első albumáról készült, a Spotify-on azonban annak Mark Isham-interjúval kiegészített, remasterelt változata érhető el.