Mychael Danna a filmzenék világának minden bizonnyal leginkább alulértékelt szereplője, aki bár általában évente előrukkol valami emlékezetessel, azonban hiába a filmzenekedvelőktől érkező pozitív szavak, a stúdiók a nagy filmeknél nem számolnak vele – öccsére, Jeffre ez még inkább igaz. A testvérpár régóta alkot közösen, nem filmzenei munkáik és score-jaik között is egyaránt találunk magas szintű muzsikát. Az eleinte együtt dolgozó fivérek útja a kilencvenes évek végén kettévált, azonban az utóbbi években egyre inkább jellemző rájuk a közös alkotómunka. Újbóli egymásra találásuk első állomása Terry Giliam sötét "tündérmeséje", a Tideland volt.


A rendező az egyik legkülönösebb alakja a filmművészetnek, hiszen a korábbi Monty Python-tag nevéhez olyan érdekes alkotások fűződnek, mint A halászkirály legendája, a Brazil, a 12 majom, vagy minden idők egyik legjobb vígjátéka, a Gyalog galopp. Eddigi utolsó munkáját, a bizarr Tidelandet két nagy csalódás után, egyfajta levezetésként rendezte meg. Köztudott, hogy a nagyszabású Don Quijote-adaptációját egy természeti csapás miatt félbe kellett szakítania, majd évekig nem is rendezett, aztán 2005-ben a Grimm-mel akart pénzt szerezni, hogy a spanyol lovag történetének forgatását újrakezdhesse. Azonban a meseíró testvérek életét bemutató fantasyszerű film csúfosan megbukott, s ezzel igen nehéz helyzetbe került Gilliam. Bánatának feledtetése gyanánt leforgatott egy kisköltségvetésű, rendhagyó Alice Csodaországban feldolgozást, vagyis a Tidelandet.

Sok olyan rendező van, aki gyakran nyúl a szürrealista látásmód alkalmazásához, de mind közül Gilliamnek van a legbetegebb, ám egyben legművészibb fantáziája. Az a világ, ahová jelen filmjében elvezet, különösen groteszk, már-már zavarba ejtően az. Egy Jeliza-Rose nevű kislány sanyarú sorsába pillanthatunk be: drogos szülők, önző anya, magát a saját lányával belövető apa, koszos lakás, tehát minden adva van, ami egy gyerek félreneveléséhez szükséges. Ebben a nem túl idilli családban a kis Jeliza egy saját világba menekül, a babafejek, a nem létező szörnyek és egyéb kitalált lények közé. Miután anyja heroin-túladagolásban meghal, a lány apjával halott nagyanyja kietlen puszták közepén álló vidéki birtokára költözik. A hely akár a megnyugvás szigete is lehetne a tízéves gyerek számára, azonban apja csakhamar követi feleségét a másvilágra, a kislány azonban erről tudomást sem véve továbbra is élőnek tekinti apját, és annak eleinte még ép, majd egyre inkább oszladozó maradványai között éli életét. Az elzárt birtokon saját világába menekül, melybe beépíti az őrült, méhektől rettegő szomszédasszonyt, annak szellemi fogyatékos gyerekét, és mindent, amit csak a táj rejt: kiszáradt fától kezdve sebesen száguldó vonaton keresztül a nyúl üregéig.


Különleges filmmel van tehát dolgunk, és bár amit eddig bemutattam belőle, már az is elég bizarr, azonban csak a felszínt kapargattam. Viszont ha nyitottak vagyunk a különös dolgokra, egy precízen kidolgozott őrült világra, akkor a Tidelanddel mindenképpen meg kell ismerkednünk, mivel a maga elborult univerzumával párját ritkító műről van szó. A kislányt Jodelle Ferland alakítja, aki finoman szólva is a film legjobb színésze, és ezzel nem a többieket akarom leszólni, mivel az apát megformáló Jeff Bridges, mint minden filmjében, itt is zseniális, noha alig bukkan fel – legalábbis élve. Tulajdonképpen a stáb minden tagja kitett magáért, azonban a történet a közepétől kezdve egy kissé túlzó lesz, de még inkább zavaróvá válik benne a következetlenség, amit én kifejezetten nem tudok tolerálni egy mozi esetében.

A zene leginkább a meseszerűség oldaláról közelíti meg a sztorit, ami határozottan szép dallamokat csalt ki a testvérekből. A film alatt sokszor észrevétlenül van jelen az aláfestés, azonban szerepe kulcsfontosságú, mivel az egyre fokozódó őrületet hivatott ellensúlyozni, méghozzá egy jó zenei húzással. A bizarrabbnál bizarrabb képek alá a történet előrehaladtával egyre komorabb muzsikát kapunk, vagyis a zeneszerzők nem követték le a zenével az őrületet, hanem a film különös víziójában rejlő drámai vonalat hangsúlyozták. A néző természetesen megsajnálja az árván maradt, horrordíszletek között élő kislányt, azonban a képek sohasem adnak lehetőséget a Jeliza-Rose sorsán való merengésre. Ezen érzelmi vonal nélkül azonban a film sem működne, így ha nem a képeknek, akkor a zenének kell a közönségben tudatosítani, hogy az egyes jelenetek alatt milyen érzelmeket kell, hogy átéljenek – ezt pedig tökéletesen oldották meg Dannáék. A történet groteszk, a zene pedig végtelenül szomorú, és a kettejük egysége miatt tud igazából működni a film.


Noha önmagában nem egy emlékezetes zene a Tidelandé, azonban néhány részlet igen figyelemreméltó. A score gyakorlatilag egy darab téma köré épül; ez a vezérdallam végigvonul szinte az összes tételen, rengeteg hangszeren, illetve hangszer-kombinációban szólal meg, az oboától kezdve a harmonikán át egészen a cselesztáig. Ehhez persze olyan témára volt szükség, mely minden instrumentumon jól érvényesült, ezt Csajkovszkij A hattyúk tava című kompozíciójának közismert dallamában találta meg a két komponista. A hasonlóság egyértelmű, de lopással azért nem vádolnám Dannáékat, mivel eléggé egyszerű kis motívumról van szó, de a világ talán legismertebb balettzenéjével való azonosság azért több mint feltűnő. A gyermeki, ám mégis sötét főtémát az "I'm a Ghost" mutatja be, mely itt rendkívül szomorú hangszerelést kapott. A "Corn Swimming"-ben viszont változnak a felhasznált hangszerek, és az előzőekkel ellentétben egy lendületes variációt kapunk. Ez a track, de még inkább a következő, a "Grandma's House" címet viselő bizonyítja, hogy mennyire nagy zenét lenne képese alkotni a testvérpár egy megfelelő felkérés esetén.

A rövid játékidejű trackek nem adnak lehetőséget arra, hogy összetett tételek szülessenek, de néhány esetében előfordul a nagyobb tagoltság. Ilyen az "Under Water", vagy a "Running from Del", mely talán az album legjobb eleme. A filmből kifolyólag kapunk egy-két horrorzenei elemet is, mint amilyen a "Madrigal for a Mummy" is, de persze ez nem hentelős, hangszernyüstölős, ijesztgetős muzsika, mert a score mindvégig megtartja az elején belőtt melankolikus hangzást. A CD hátralevő részében a főtéma rengeteg variációját hallhatjuk, azonban mindezt nem megunható formában kapjuk, mivel néhol keringőalapba, néhol pedig franciás sanzonszerűségbe építik bele a szerzők – és az alkalmazott stílusokat még lehetne folytatni. A zene jellegzetes hangszere az ausztrál didgeridoo, melynek egyszerűségében rejlő félelmetes hangzását jól használták ki Dannáék. A szomorkás filmbeli végjáték alá született a score talán legszebb tétele, a "Train Wreck", amit azonban a negyven percig ismétlődő és itt újra felbukkanó főtéma végeredményben kissé egyhangúvá tesz. Az album elejére felkerült kér dal is, azonban ezek érdemben nem tesznek hozzá semmit a hallottakhoz. Az egyiket Jeff Bridges énekli, a másik meg tucatnyiszor került már fel filmzenei kiadványokra, így újdonságot sem okoz.


Nehéz eldönteni, hogy miként is értékelje az ember a két szerző munkáját, mivel önmagában azért nem olyan nagy teljesítmény egy kétes eredetű vezérmotívum variálása, azonban az sem állja meg a helyét, ha csak ezt látnánk meg ebben a zenében. Nem könnyű film a Tideland, a szerzőknek sem lehetett egyszerű feladat megoldani, hogy a torz látványt ellensúlyozzák saját alkotásukkal, így a score teljes megértéséhez elengedhetetlen a mozi ismerete.