Még ha a világ egyik legkeresettebb színésze is, Anthony Hopkins számára akkor sem könnyű feladat kiválasztani egy újabb szerepet, mert akarva-akaratlanul is mindenki Hannibal Lecter őrült tekintetével azonosít tőle minden olyan félelmetes pillantást, melyhez egy alig észrevehető, lenéző mosoly kétségtelenül az átlagembereken felülemelkedett gonoszt láttatja. Mondhatjuk tehát, hogy nehéz helyzetben volt, amikor Gregory Hoblit rendező (Letaszítva, Legbelső félelem) új filmjének főszerepét elvállalta, hiszen a megcsalt férj mérnöki pontossággal kitervelt bosszúja egy újabb „okos gyilkos”-kategóriának számíthat. Ha valaki nem hivatásszerűen néz filmeket, az talán kevésbé ijed meg egy egyszerűbb bűnügyi történet és Hannibal találkozásától, ráadásul Hopkins színészi tudásában bízva nem is kellett feltétlenül tartanunk attól, hogy nem tud kibújni ebből a skatulyából.


Más kérdés persze, hogy egy ehhez hasonló film egyáltalán számít-e ennyit az elismert művész filmográfiájában. A Törés ugyanis nem több egy vasárnap délutáni nyomozós sorozat bármely epizódjánál, mely produkciót elsősorban Hopkins és a fiatal sztárügyészt alakító Ryan Gosling emelnek ki a tévéfilmek dzsungeléből. A hangulatos fényképezést leszámítva semmi olyan filmes megoldás nem indokolja különösebben, hogy évekig emlékezzünk majd rá, tekintettel főleg arra, hogy manapság egyre nagyobb reneszánszát éli a televíziózás, és már-már mozifilm nagyságú pénzeket költenek különféle sorozatok elkészítésére, amitől a színvonal is látványosan emelkedett. Hoblit filmje pontosan annyi szórakozást nyújt, mint ha egy olyan sorozat egy részét néznénk végig, mely a perről perre győzelmet arató sikeres jogász kalandjait mesélné el nekünk évadonként húsz epizódban.

A filmzenerajongók szemszögéből vizsgálva sem lehet határozottan kijelenteni, hogy egy újabb kiemelkedő klasszikussal van dolgunk, de a Danna fivérek magas színvonalú műveit figyelembe véve sejthető volt még a zene megismerése előtt, hogy nagyot csalódni nem fogunk. Terry Gilliam Tidelandjének felvétele során került szóba először, hogy a készülő filmhez szintén ők készítenék majd az aláfestést, de végül a konkrét lépéseket a New Line Cinema főnöke, Paul Broucek tette meg, amikor Mychaellel együtt dolgoztak A születés című filmnél. A testvérek elvállalták a projektet, és saját bevallásuk szerint az első pillanattól fogva tudták, hogy milyen jellegű muzsikára van hozzá szükség. A két alapvető főtémát az egymással szemben álló szereplőkhöz komponálták, így a Hopkins játszotta Ted Crawford zenei kifejezése egyszerre rideg és elegáns, míg az ügyész Beachumé (Gosling) jóval mozgalmasabb, és bár a laza dobalap révén remekül érzékelteti a karakter türelmetlenségét, beképzeltségét, az arra épülő harmóniákban ott van a sikert hirtelen váltó bukás és bizonytalanság is. Tekintve, hogy a film inkább dialógusokra és sok fejtöréssel járó nyomozásra épül, a kevés akció miatt a tételek háttérbe szorulnak, ami törvényszerű az ilyen jellegű produkciók esetében. Mégsem lehet azt mondani, hogy unalmas vagy túlságosan szőnyegszerű aláfestésről lenne szó, hiszen a főleg zongorára és vonósokra komponált csendesebb témák mellett az igazán feszült pillanatokat igen erőteljes megszólalással kíséri a nyolcvanfős Hollywood Studio Symphony.


Crawford témája nyitja a filmet és az albumot is: a „The Rube” az a mechanikus szerkezet, melynek üveggolyókat terelő működését egészen közeli képsorokban ismerhetjük meg, háttérben a mérnök hideg tekintetével. Vészjósló magabiztosságot áraszt a zongorán előadott téma, a vonósok úgy követik a melódiát, hogy szemernyi kétségünk se legyen a gyilkosság bekövetkezte felől. A „Mrs. Smith” megszólalásában hasonló, de melankolikusabb töltettel mutatja be az áldozatot, a „You're Home Early” pedig feszült és sok disszonáns hanggal fejezi ki a gyilkosságot magát. Ez a három tétel egyben tekinthető a Crawford-témának, s később az egyre növekvő konfliktushelyzetben tér majd hangsúlyosan vissza, akkor is inkább a zenei káoszt előtérbe helyező „Suicide” és az „A Certain Kind of Strength” során.

A másik oldalon jóval barátságosabb megoldásokkal találkozhatunk. Az ügyész munkáját kifejező „Beachum” hangulatos, amolyan nyomozós aláfestés szép harmóniákkal és dinamikus kísérettel, valamint az olykor varázslatosan felcsendülő vibrafonnal. Ezt a mozgalmasságot követi az „I Don't Know Her Last Name” és az „I Haven't Decided Yet” is, a romantikus és drámai mellékszálat pedig a „Call Me Later” szomorkás szépsége erősíti. Az album legdinamikusabb tétele kétségtelenül az „I Decide When It Gets Pulled”, amely a kómában fekvő asszony megmentése alatt dübörög, a film egyik legfeszesebb tempójú jelenetsorában. Itt érezni igazán a különböző műfajok találkozását, hiszen az akció és a thriller erős rézfúvós felcsattanásokkal és döbbenetes erejű timpanijátékkal, a dráma pedig a vonósharmóniák és a zongorafutamok révén válik erőteljessé. A záró tételek a bűnügy megoldásának visszafogott zenei megfelelői, az „I Got the Bullet”-ben keveredik a két főszereplő különböző hangulatú témája, a „New Trial” pedig a vesztes helyzetbe került gyilkos, illetve az áldozat tehetetlenségének drámája.


A Törés score-ja esetében is bebizonyosodik a két komponista igazi ereje: a dráma és a thriller csendesebb zenekari keveredése Mychael, a nagyon finoman és ízlésesen alákevert elektronikus segéderők pedig (basszusok és dobkíséretek formájában, néhol sejtelmes effektszőnyegekkel) Jeff tehetségének köszönhetőek. Ami eleinte nehézséget jelenthetett a filmtől különálló meghallgatásában, az az, hogy csak internetes megjelenéssel találkozhattunk, szerencsére azonban a Silva Screen kiadta rendes CD formájában, így bárki számára elérhető a közel háromnegyed órás muzsika. Az efféle bűnügyi thrillerek zenei törvényszerűségeit betartva remek hallgatnivalóval van dolgunk, de csak szigorúan a kevésbé fajsúlyos produkciók sorát gyarapítva, sokkal inkább kikapcsolódásul, mintsem határozott és maradandó zenei értékként számon tartva.