Terry Gilliam a csakis rá jellemző látásmóddal mutatja be 1985-ös, kultfilmmé vált alkotásában az álmaiban Ikaroszként szó szerint szárnyaló hőst, aki a valódi életben csak egy a sok porszem közül, ám a szerelemért olyan őrült cselekedetekre ragadtatja magát, amilyenekre korábban még csak gondolni sem mert. Azonban Gilliam a legkevésbé sem egy romantikus történetben gondolkodott, hiszen a furcsa pár egy olyan groteszk, eltúlzott világ részese, ahol a mindennapi élet legjelentéktelenebb dolgaihoz is szigorúan formanyomtatvány kitöltése szükséges, a foglyokkal kifizettetik letartóztatásuk és őrzésük kiadásait, amennyiben pedig kihallgatás közben sajnálatos módon elhaláloznak, a felmerült költségeket ráterhelik a családjára. "A gyanú bizalmat szül" / "Ne gyanúsítsd a barátodat, inkább jelentsd fel!" – ilyen és ehhez hasonló szlogenek uralják a Brazil kisemberei feletti arctalan és megfoghatatlan hatalom talpnyalóinak és kiszolgálóinak életét, a sorba be nem állók ellen pedig keresztes hadjárat indul, melynek kimenetele kétségtelen. Mindezt a direktor olyan lenyűgöző vizualitással álmodta vászonra, mely kora ellenére még ma is megállja a helyét. Gilliames sajátosság a régi időket megidéző írógépek elegyítése az akkori modernnek tartott számítógépes technikával, az arcokba tolakodó vagy csak egyszerűen nem szokványos helyekre rakott, néhol térdmagasságban elhelyezett kamera, és elképesztőek a hatalmas méretű, olykor makettek segítségével, mégis illúziókeltően megvalósuló díszletek. Ahogy az ezzel való játék is: például amikor hősünk vezet, és a "város" fölé hirtelen egy óriási ember magasodik – majd kiderül, hogy az csak egy hajléktalan, aki azon épületmakettet bámulja, amely mellett Lowry éppen elkocsikázik az úton.

Vitatható, hogy a mindenről tudni akaró és mindent nyomtatványon rögzíttető Nagy Bürokratikus Testvér ebben a végletesen eltúlzott formában valaha is meg fog teljesen születni, az viszont biztos, hogy az alkotás egy, a történet szempontjából egyébként mellékes szálon abszolút profetikusnak bizonyult: ez pedig a plasztikai műtétek világa. A film talán legismertebb marketingképén az epizódszereplő Jim Broadbent (mint plasztikai sebész) épp a főhős anyjának ráncos arcbőrét feszíti ki irreális mértékben, annak egy barátnője pedig már szinte darabjaira esik a fiatalító műtétek következtében, mégis azzal nyugtatja magát, hogy az orvosa szerint nemsokára meggyógyul, és szebb lesz, mint valaha. Manapság, amikor nem kevés férfi akad, aki például sport helyett inkább plasztikáztatja a fenekét, illetve nő, aki szerint szép és izgató két virsli alsó és felső ajak gyanánt, már nemcsak, hogy nem zárható ki a szétesésig műtés, de a média kitermelte kreatúrák révén szinte naponta találkozhatunk e torz gondolkodásmód jeles képviselőivel.