Byung-woo Lee gitáros-zeneszerző neve ezidáig nem volt ismerős számomra, eddigi tizenakárhány, hazájában készült filmje nem is ért meg szélesebb körű forgalmazást, így nem tudom, ez az aláfestés hová lenne elhelyezhető biográfiájában. A film furcsasága a zenében is megnyilvánul: éppúgy felcsendülnek a szimfonikus tételek közt Joe Hisaishi (Chihiro Szellemországban, A vadon hercegnője) animezenéire emlékeztető lassú vonósmotívumok, mint hideglelős, sikoltó hegedűs horrortémák és váratlanul felcsattanó vagy fenyegetően morajló thrilleres zenei mozzanatok, mindezeket pedig a mai score-okból már szinte elhagyhatatlan elektronikus neszek és zörejek kísérik. Mindazonáltal érdekesebb motívumra csak egy-két helyen lehet felfigyelni: a nyitó laboratóriumi jelenet baljós ambientje a belevijjogó hegedűvel például kiválóan érzékelteti, hogy valami rossz fog történni. Meglepő ötlet, hogy egy szinte kizárólag lassan felerősödő, fojtott dobhangra írt téma kerüljön a lény első tarolása alá, de hihetetlen mértékben működik, a dob letisztult hangja valamiféle ősi erőt kölcsönöz a teremtménynek. Egy másik, a szó negatív értelmében véve emlékezetes zenei pillanat a kis család parkolóbeli menekülése közben szól, ami erőteljesen próbálja tönkretenni a korábbi jelenetek erejét Kusturica-mozikba illő vidámkodásával, és nagyon ki is lóg a képből. A többi jelenet alatt mindig szól valami (általában valamilyen hegedűcentrikus tétel), ami általában oda is illik, de nem különösebben emlékezetes, fel nem kapjuk rá a fejünket. A film kuriózumszámba menése okán a Milan kiadó eszmélt először és adta ki a zenét Ázsián kívül, ami ezáltal a szerző előző műveivel ellentétben bárki által elérhetővé vált lemezen, és ha én nem is találom kihagyhatatlan vételnek, érdekes megoldásai miatt határozottan lebeszélni sem tudok senkit a meghallgatásáról.