Szeretem a víziszörnyes filmeket. Óriás tintahalak és polipok, alligátorok, hagyományos és a valóságtól merészen elrugaszkodó méretű cápák, megalodonok, történelem előtti időket túlélt, beazonosíthatatlan fajok – mindannyian a mozis és a tévéfilmes világ egyik sajátos, sokak által kedvelt szegletében úszkálnak. Kivitelezésüket néhol a spielbergi minőség jellemzi (
A cápa), vagy tévés szinten elfogadhatóan néznek ki (William Petersen
A szörny című gigatintahalas opusza), de jellemző az is, hogy a kispénzű filmesek természetfilmekből (valószínűleg engedély nélkül) kiemelt felvételek valódi cápáinak szájába kicsinyítenek bele meglehetősen gyermeteg módon motorcsónakokat a benne ülőkkel együtt (
Gyilkos cápák 3.: Őslények tengere). És hát van a határeset, avagy a tiszteletbeli víziszörny, ami miután kijön a tengerből, annyira már nem is akar oda visszamenni – mint például Godzilla.
A gazdatest szörnye és története leginkább őt juttathatja eszünkbe. A sztori szerint a szöuli Han folyóba öntött vegyszerek hatására mutálódott, óriási ebihalszerű lénnyel egy parti büfét üzemeltető család szembesül, és a szárazföldre szabadult, préda után kutató állat számos áldozatot hagyva maga után, visszavonultában magával viszi a mentális kihívásokkal küszködő családfő (Kang-ho Song) gyermekét. A halottnak hitt kislányról rövidesen kiderül, hogy él, és próbál megszökni a monstrum új lakhelyéről, a csatornarendszer mélyéről, miközben a család többi tagja útnak indul, hogy szedett-vedett mentőcsapatként segítsen rajta.
A film dél-koreai, és ebből adódóan felesleges attól tartani, hogy az amerikai kliségyárak ázsiai bérmunkájáról lenne szó: olyan egyszerű emberek kényszerülnek hősszerepbe, akik a klasszikus hőstípustól a lehető legmesszebb állnak. Ugyanakkor a felkészületlenek olyan zavaró elemeket is találhatnak benne, amikkel eleinte bizonyára nem bírnak mit kezdeni. Joon-ho Bong rendező művében horrorpillanatok keverednek vígjátéki elemekkel, a szörnyfilmek kötelező paneljeit burleszkes csetlés-botlás töri meg, ami csak először furcsa, ám idővel már saját magunkban keressük a hibát, hogy miért is hat számunkra az ilyesmi stíluselegyítés ennyire szokatlannak. A korrekt külsejű, számítógéppel megalkotott lény első felbukkanása a parton teljes joggal titulálható filmtörténeti pillanatnak, ugyanis ennyire döbbenetesen hatásosan még egy hasonló jellegű moziban sem sikerült ábrázolni ezt, és az külön hitelesnek mondható, ahogy szárazföldre először lépve eleinte még bizonytalan. Mellőzve van a szokásos finomkodó "most egy picit megmutatjuk a karmát, félóra múlva a szemét, és az utolsó félórában látható lesz teljes valójában" gondolkodású elcsépelt megközelítés is: ami máshol nagy meglepetésnek van szánva, az itt szó szerint berobban a képbe, ezért a filmet már az első tombolás feledhetetlen jelenete miatt megéri megnézni. Meg egyébként is.
Byung-woo Lee gitáros-zeneszerző neve ezidáig nem volt ismerős számomra, eddigi tizenakárhány, hazájában készült filmje nem is ért meg szélesebb körű forgalmazást, így nem tudom, ez az aláfestés hová lenne elhelyezhető biográfiájában. A film furcsasága a zenében is megnyilvánul: éppúgy felcsendülnek a szimfonikus tételek közt Joe Hisaishi (
Chihiro Szellemországban,
A vadon hercegnője) animezenéire emlékeztető lassú vonósmotívumok, mint hideglelős, sikoltó hegedűs horrortémák és váratlanul felcsattanó vagy fenyegetően morajló thrilleres zenei mozzanatok, mindezeket pedig a mai score-okból már szinte elhagyhatatlan elektronikus neszek és zörejek kísérik. Mindazonáltal érdekesebb motívumra csak egy-két helyen lehet felfigyelni: a nyitó laboratóriumi jelenet baljós ambientje a belevijjogó hegedűvel például kiválóan érzékelteti, hogy valami rossz fog történni. Meglepő ötlet, hogy egy szinte kizárólag lassan felerősödő, fojtott dobhangra írt téma kerüljön a lény első tarolása alá, de hihetetlen mértékben működik, a dob letisztult hangja valamiféle ősi erőt kölcsönöz a teremtménynek. Egy másik, a szó negatív értelmében véve emlékezetes zenei pillanat a kis család parkolóbeli menekülése közben szól, ami erőteljesen próbálja tönkretenni a korábbi jelenetek erejét Kusturica-mozikba illő vidámkodásával, és nagyon ki is lóg a képből. A többi jelenet alatt mindig szól valami (általában valamilyen hegedűcentrikus tétel), ami általában oda is illik, de nem különösebben emlékezetes, fel nem kapjuk rá a fejünket. A film kuriózumszámba menése okán a Milan kiadó eszmélt először és adta ki a zenét Ázsián kívül, ami ezáltal a szerző előző műveivel ellentétben bárki által elérhetővé vált lemezen, és ha én nem is találom kihagyhatatlan vételnek, érdekes megoldásai miatt határozottan lebeszélni sem tudok senkit a meghallgatásáról.