Démonok között (2013)
The Conjuring
- zene: Joseph Bishara
- vezényel: Jeffrey Holmes
- kiadás éve: 2013
- kiadó: La-La Land Records
- játékidő: 46:13
Írásaim tárgya legtöbbször a horror műfajából kerül ki, talán mert a filmművészet ezen szegmensét az átlagosnál lényegesen jobban kedvelem, másrészt valamiért ezekben a zenékben érzem a legtöbb lehetőségét annak, hogy a manírok mellett (ideális esetben: helyett) jó értelemben vett meglepetéseket okozzanak – és most nem a hagyományos zenei csattanásokra gondolok. Majdnem minden alkalommal megosztottam pár gondolatot, mik lehetnek szerintem az alapvető tulajdonságai egy kiváló horrorzenének, mik lehetnek azok a megoldások, amelyek a filmtől függetlenül is megfelelő élményt nyújthatnak. Tekintettel arra, hogy jócskán születtek már olyan művek, amelyek megfelelnek ezeknek az elvárásoknak, és legtöbbször az adott komponistának sikerült azt egyénivé is varázsolnia, érthető, ha már eleve magasan van a léc egy-egy új produkció meghallgatása előtt. Ezekhez a darabokhoz ráadásul eleve nagyobb tűrőképességet igénylő hozzáállás szükséges, mert míg egy animációs filmhez írt tingli-tangli játékosság vagy pár biztosra vehető romantikus heuréka-harmónia után maximum legyintünk egyet, azért ha az érzékszerveinkkel durván és ízléstelenül bánó zenei élménnyel találkozunk, az hamarabb vált ki ellenszenvet és dühöt.
Meg is van tehát a két kulcsszó, ami Joseph Bishara a Démonok között című filmhez készült aláfestését illeti. Indítsunk mindjárt a legkellemetlenebb részlettel: ahogy az utolsó jelenet az ahhoz tartozó pozitív hangulatú zenével együtt véget ért, és elindult a stáblista, a következő információ volt az első, amivel találkozhattam: "Family Theme by Mark Isham". Ez máris mindent elmond az egész albumról, hiszen legyen bármennyire virtuóz is minden hátborzongató kompozíció, azért a feloldást elősegítő zeneiség talán elvárható egy komponistától. Erre a jelek szerint Bishara képtelen volt, és jellemzően nem is találtam bővebb információt, ami ellentmondana a véleményemnek. Megismerve pedig a La-la Land kiadó által megjelentetett albumot, teljesen nyugodt lelkiismerettel tartom magam ehhez az állításhoz.
James Wan rendező szemtelenül fiatalon csavarta az ujjai köré Hollywood horrorra éhes alkotóit és rajongóit a Fűrésszel, az pedig már nem rajta múlt, hogy a tömegtermékké amortizált jelenségnek már inkább negatív a visszhangja. 2010-ben az Insidious kedvező fogadtatása révén a Warner gyorsan lecsapott rá, hogy egy régóta húzódó filmes ötlet végre megvalósuljon. A Démonok között története valóban létező eseményeken és szereplőkön alapul, és Rhode Islanden tényleg van egy ház, ahol egy család számos generációjának tagja követett el öngyilkosságot, vagy tűnt el nyomtalanul a környéken. Ebbe a házba költözött be a hetvenes évek elején a Perron család, akik csakhamar paranormális jelenségek tömegével szembesültek: szinte az összes korábbi lakó szelleme visszatérő vendég volt, de mindennaposnak számítottak a különféle háztartási zajok, a falról leeső képek, a kitört ablakok, a remegő falak is. A film egy kifejezetten ilyen megmagyarázhatatlan eseményekre specializálódott házaspár, Lorraine és Ed Warren jegyzeteire és részletes beszámolóira épít, akik végigkísérték Perronék kálváriáját. Ed Warren valójában már több mint húsz évvel ezelőtt elkezdett házalni a családdal készített interjúival mint ideális filmanyaggal, mégis egészen 2009-ig kellett várnia arra, hogy végre megegyezzen egy stúdióval. Wan mindaddig tartott a projekttől, amíg meg nem tudta, hogy korántsem kitalált forgatókönyvvel van dolga, az pedig neki, valamint a főszerepeket elvállaló Vera Farmiga és Patrick Wilson számára is különlegessé tette a készülő produkciót, hogy a házaspár még élő tagja, Lorraine Warren a kezdetektől fogva segítette a munkájukat.
A végeredmény minden irányból pozitív visszajelzéseket kapott, s bár az olyan felhangok, mint "a horror megújulása" vagy "a műfaj új klasszikusa" meglehetősen túlzó kijelentések, az kétségtelen, hogy hosszú idő után az első olyan film a műfajban, amelyet a stúdió nem félt sok moziban, nagy promócióval bemutatni. Anélkül is hatásos, hogy különösebben foglalkoznánk a valós háttértörténettel, de az biztos, hogy a mozibajárók többsége számára kellő adalékanyag egy ilyen információ. Amit még érdemes tudni róla, hogy a házban jelen lévő leggonoszabb entitás Batsheba Sherman egy sátánista boszorkány, aki a ház udvarán lévő fára akasztotta fel magát, e démont pedig maga Joseph Bishara alakítja. A zene (illetve pontosítsunk: a zenei atmoszféra) létrehozását tehát némileg könnyítette számára az, hogy szinte a kezdetektől fogva részt vett a produkcióban. Ennek ellenére pont annyi erőfeszítést érzek e munkavégzésében, mint amennyi időt a kamerák előtt töltött: pár héttel a film megtekintése után nem vagyok biztos abban, hogy két jelenetnél többször felbukkant volna.
Közvetlenül azután, hogy a szóban forgó score-t végighallgattam, belekóstoltam Bishara korábbi szerzeményeibe is, hogy átfogóbb képet kapjak eddigi munkásságáról. Tekintettel arra, hogy az elmúlt pár év tekinthető számára szakmai fellendülésnek, egyelőre összesen öt vagy hat horrorzenéjéről beszélhetnénk, már ha volna róluk mit. Szinte kivétel nélkül atmoszférateremtés csupán, amit a különböző, hosszan elnyújtott elektronikus hangok disszonanciájával művel, ez pedig pont azt a lényeget veszi el az aktuális filmtől, amiről a bevezetőben értekeztem: az egyéniséget. Míg például Christopher Young esetében markáns különbségeket tudunk tenni rémületkeltő művei között (és most az egyes filmzenék egységére gondolok, nem egy-egy kiemelt kaotikus zenei trackre), Bishara szerzeményei véletlenszerűen felcserélhetőek a Démonok között, az Insidious vagy a 11-11-11 aláfestései között. Egészen kétségbeejtő, hogy gyakran hosszú másodpercekig néma csend lengi körül a hangszórókat, főleg a tekintetben, hogy az egész kompozíciót 24 részre bontotta. Ezek a trackek egyáltalán nem különülnek el ilyen élesen egymástól, olyannyira nem, hogy az első két tétel ("The Conjuring" és "Dead Birds") inkább csak markáns szemöldökfelhúzást váltott ki belőlem, mert lényegében egy egyperces és egy félperces hangkreálmány az egész, mely között – akárcsak a későbbiekben – különbség nincs.
Borzasztó nehéz kiemelni olyan tracket, amely alapján azt lehetne mondani, hogy lesz még mire odafigyelni Bishara későbbi műveinél, de ha mindenáron muszáj, azt is az utolsó harmadból tehetjük meg. Addig ugyanis igazán mélyben gurgulázó, rézfúvós hangszerek jelenlétét sejtető zúgolódás a jellemző, illetve a csendes és feszült készülődést otrombán agyonvágó, dinamikailag túlzóan kiemelkedő felsikoltás vagy felcsattanás, melyeket a hozzájuk tartozó jelenet nélkül képtelenség megfelelően értelmezni, de még a helyén kezelni is alig (a "Witch Perch"-ért vagy a félperces "Look What She Made Me Do"-ért például pénzbüntetést vagy közmunkát ajánlanék ki). A zeneiség első, halovány reménysugaraira közel negyed órát kell várni, és bár a "She Saw Something" is csak igen rövid vonósjátékkal jutalmazza az addig átélt próbákat, ha végig efféle megközelítés jellemezné az albumot, biztosan másképpen viszonyulnék hozzá. Amikor hosszabb ideig tartó, már egyértelműen harsonák és kürtök által, kórushangok segítségével létrehozott adrenalinbombákkal találkoztam, sokszor eszembe jutottak Elliot Goldenthal azon kiegészítő tételei, amelyek a sokkal konkrétabban megálmodott és létrehozott műveiben mindössze időtartamot növelő kompozícióknak számítanak. Kétségtelen, hogy a "Souls Pulled In" grandiózus félelmetessége kiemelkedik a mezőnyből, akárcsak az azt követő, szenvedő női énekhangokkal indító, valóban boszorkányos "Witch Comes Through", de például a "Birds Pulled In" már csupán egy élőholtakból álló zenekar koncert előtti hangolásával egyenértékű.
A szó szerint egyhangúnak tekinthető utolsó tíz percet egy felhúzható játékbaba csilingelő hangja töri meg véglegesen, melynek dallama legalább annyira beteg, mint az addig hallottak. Az egész rettenetet lezáró Isham-szerzemény pedig annak ellenére is szinte fekete-fehér jellegű kontrasztot sugároz, hogy azért az egész Bishara-Batsheba jelenség is megidéződik a tétel első szakaszában. Ennek az egy tracknek az ismeretében kíváncsi lennék, vajon ha a kezdetektől fogva Mark Isham van megbízva a projekttel, az milyen eredményt hoz? Nos, nincsenek kétségeim afelől, hogy amennyiben James Wan rendező elégedett volt Bishara munkájával, úgy a szokásos értelmezhetetlen ishami elektromos köddel lenne dolgunk. Márpedig miért ne lett volna elégedett? Az Insidious folytatásánál újra együtt dolgoztak, és külön szerencse, hogy a Halálos iramban-széria következő bevetésénél (melynek rendezői feladatait szintén Wan látja el) szó sem lehet arról, hogy ne Brian Tyler szállítsa az akciódús ütemeket. Ami Joseph Bisharát illeti, lélektanilag működőképes, amit csinál, de ameddig kompozíciói ilyen arányban nélkülözik a zenei kapaszkodókat, addig kizárt, hogy a szakma és a horror műfajának egy új tehetségéről beszéljünk. A Démonok között score-ja kellemetlen hallgatnivaló, és mindent elárul róla, hogy percekkel az utolsó tétel lecsengése után egy távolról közeledő repülőgép morajlásáról azt hittem, egy rejtett track az albumon. (Azt pedig csak zárójelben teszem hozzá, hogy miután meggyőződtem a lejátszó inaktivitásáról, egy óvatos pillanatra eszembe jutott Batsheba is, ezt viszont tudjuk be James Wan sikerének.)
Meg is van tehát a két kulcsszó, ami Joseph Bishara a Démonok között című filmhez készült aláfestését illeti. Indítsunk mindjárt a legkellemetlenebb részlettel: ahogy az utolsó jelenet az ahhoz tartozó pozitív hangulatú zenével együtt véget ért, és elindult a stáblista, a következő információ volt az első, amivel találkozhattam: "Family Theme by Mark Isham". Ez máris mindent elmond az egész albumról, hiszen legyen bármennyire virtuóz is minden hátborzongató kompozíció, azért a feloldást elősegítő zeneiség talán elvárható egy komponistától. Erre a jelek szerint Bishara képtelen volt, és jellemzően nem is találtam bővebb információt, ami ellentmondana a véleményemnek. Megismerve pedig a La-la Land kiadó által megjelentetett albumot, teljesen nyugodt lelkiismerettel tartom magam ehhez az állításhoz.
James Wan rendező szemtelenül fiatalon csavarta az ujjai köré Hollywood horrorra éhes alkotóit és rajongóit a Fűrésszel, az pedig már nem rajta múlt, hogy a tömegtermékké amortizált jelenségnek már inkább negatív a visszhangja. 2010-ben az Insidious kedvező fogadtatása révén a Warner gyorsan lecsapott rá, hogy egy régóta húzódó filmes ötlet végre megvalósuljon. A Démonok között története valóban létező eseményeken és szereplőkön alapul, és Rhode Islanden tényleg van egy ház, ahol egy család számos generációjának tagja követett el öngyilkosságot, vagy tűnt el nyomtalanul a környéken. Ebbe a házba költözött be a hetvenes évek elején a Perron család, akik csakhamar paranormális jelenségek tömegével szembesültek: szinte az összes korábbi lakó szelleme visszatérő vendég volt, de mindennaposnak számítottak a különféle háztartási zajok, a falról leeső képek, a kitört ablakok, a remegő falak is. A film egy kifejezetten ilyen megmagyarázhatatlan eseményekre specializálódott házaspár, Lorraine és Ed Warren jegyzeteire és részletes beszámolóira épít, akik végigkísérték Perronék kálváriáját. Ed Warren valójában már több mint húsz évvel ezelőtt elkezdett házalni a családdal készített interjúival mint ideális filmanyaggal, mégis egészen 2009-ig kellett várnia arra, hogy végre megegyezzen egy stúdióval. Wan mindaddig tartott a projekttől, amíg meg nem tudta, hogy korántsem kitalált forgatókönyvvel van dolga, az pedig neki, valamint a főszerepeket elvállaló Vera Farmiga és Patrick Wilson számára is különlegessé tette a készülő produkciót, hogy a házaspár még élő tagja, Lorraine Warren a kezdetektől fogva segítette a munkájukat.
A végeredmény minden irányból pozitív visszajelzéseket kapott, s bár az olyan felhangok, mint "a horror megújulása" vagy "a műfaj új klasszikusa" meglehetősen túlzó kijelentések, az kétségtelen, hogy hosszú idő után az első olyan film a műfajban, amelyet a stúdió nem félt sok moziban, nagy promócióval bemutatni. Anélkül is hatásos, hogy különösebben foglalkoznánk a valós háttértörténettel, de az biztos, hogy a mozibajárók többsége számára kellő adalékanyag egy ilyen információ. Amit még érdemes tudni róla, hogy a házban jelen lévő leggonoszabb entitás Batsheba Sherman egy sátánista boszorkány, aki a ház udvarán lévő fára akasztotta fel magát, e démont pedig maga Joseph Bishara alakítja. A zene (illetve pontosítsunk: a zenei atmoszféra) létrehozását tehát némileg könnyítette számára az, hogy szinte a kezdetektől fogva részt vett a produkcióban. Ennek ellenére pont annyi erőfeszítést érzek e munkavégzésében, mint amennyi időt a kamerák előtt töltött: pár héttel a film megtekintése után nem vagyok biztos abban, hogy két jelenetnél többször felbukkant volna.
Közvetlenül azután, hogy a szóban forgó score-t végighallgattam, belekóstoltam Bishara korábbi szerzeményeibe is, hogy átfogóbb képet kapjak eddigi munkásságáról. Tekintettel arra, hogy az elmúlt pár év tekinthető számára szakmai fellendülésnek, egyelőre összesen öt vagy hat horrorzenéjéről beszélhetnénk, már ha volna róluk mit. Szinte kivétel nélkül atmoszférateremtés csupán, amit a különböző, hosszan elnyújtott elektronikus hangok disszonanciájával művel, ez pedig pont azt a lényeget veszi el az aktuális filmtől, amiről a bevezetőben értekeztem: az egyéniséget. Míg például Christopher Young esetében markáns különbségeket tudunk tenni rémületkeltő művei között (és most az egyes filmzenék egységére gondolok, nem egy-egy kiemelt kaotikus zenei trackre), Bishara szerzeményei véletlenszerűen felcserélhetőek a Démonok között, az Insidious vagy a 11-11-11 aláfestései között. Egészen kétségbeejtő, hogy gyakran hosszú másodpercekig néma csend lengi körül a hangszórókat, főleg a tekintetben, hogy az egész kompozíciót 24 részre bontotta. Ezek a trackek egyáltalán nem különülnek el ilyen élesen egymástól, olyannyira nem, hogy az első két tétel ("The Conjuring" és "Dead Birds") inkább csak markáns szemöldökfelhúzást váltott ki belőlem, mert lényegében egy egyperces és egy félperces hangkreálmány az egész, mely között – akárcsak a későbbiekben – különbség nincs.
Borzasztó nehéz kiemelni olyan tracket, amely alapján azt lehetne mondani, hogy lesz még mire odafigyelni Bishara későbbi műveinél, de ha mindenáron muszáj, azt is az utolsó harmadból tehetjük meg. Addig ugyanis igazán mélyben gurgulázó, rézfúvós hangszerek jelenlétét sejtető zúgolódás a jellemző, illetve a csendes és feszült készülődést otrombán agyonvágó, dinamikailag túlzóan kiemelkedő felsikoltás vagy felcsattanás, melyeket a hozzájuk tartozó jelenet nélkül képtelenség megfelelően értelmezni, de még a helyén kezelni is alig (a "Witch Perch"-ért vagy a félperces "Look What She Made Me Do"-ért például pénzbüntetést vagy közmunkát ajánlanék ki). A zeneiség első, halovány reménysugaraira közel negyed órát kell várni, és bár a "She Saw Something" is csak igen rövid vonósjátékkal jutalmazza az addig átélt próbákat, ha végig efféle megközelítés jellemezné az albumot, biztosan másképpen viszonyulnék hozzá. Amikor hosszabb ideig tartó, már egyértelműen harsonák és kürtök által, kórushangok segítségével létrehozott adrenalinbombákkal találkoztam, sokszor eszembe jutottak Elliot Goldenthal azon kiegészítő tételei, amelyek a sokkal konkrétabban megálmodott és létrehozott műveiben mindössze időtartamot növelő kompozícióknak számítanak. Kétségtelen, hogy a "Souls Pulled In" grandiózus félelmetessége kiemelkedik a mezőnyből, akárcsak az azt követő, szenvedő női énekhangokkal indító, valóban boszorkányos "Witch Comes Through", de például a "Birds Pulled In" már csupán egy élőholtakból álló zenekar koncert előtti hangolásával egyenértékű.
A szó szerint egyhangúnak tekinthető utolsó tíz percet egy felhúzható játékbaba csilingelő hangja töri meg véglegesen, melynek dallama legalább annyira beteg, mint az addig hallottak. Az egész rettenetet lezáró Isham-szerzemény pedig annak ellenére is szinte fekete-fehér jellegű kontrasztot sugároz, hogy azért az egész Bishara-Batsheba jelenség is megidéződik a tétel első szakaszában. Ennek az egy tracknek az ismeretében kíváncsi lennék, vajon ha a kezdetektől fogva Mark Isham van megbízva a projekttel, az milyen eredményt hoz? Nos, nincsenek kétségeim afelől, hogy amennyiben James Wan rendező elégedett volt Bishara munkájával, úgy a szokásos értelmezhetetlen ishami elektromos köddel lenne dolgunk. Márpedig miért ne lett volna elégedett? Az Insidious folytatásánál újra együtt dolgoztak, és külön szerencse, hogy a Halálos iramban-széria következő bevetésénél (melynek rendezői feladatait szintén Wan látja el) szó sem lehet arról, hogy ne Brian Tyler szállítsa az akciódús ütemeket. Ami Joseph Bisharát illeti, lélektanilag működőképes, amit csinál, de ameddig kompozíciói ilyen arányban nélkülözik a zenei kapaszkodókat, addig kizárt, hogy a szakma és a horror műfajának egy új tehetségéről beszéljünk. A Démonok között score-ja kellemetlen hallgatnivaló, és mindent elárul róla, hogy percekkel az utolsó tétel lecsengése után egy távolról közeledő repülőgép morajlásáról azt hittem, egy rejtett track az albumon. (Azt pedig csak zárójelben teszem hozzá, hogy miután meggyőződtem a lejátszó inaktivitásáról, egy óvatos pillanatra eszembe jutott Batsheba is, ezt viszont tudjuk be James Wan sikerének.)
Tihanyi Attila
2014. 01. 25.
2014. 01. 25.
Tracklista:
- The Conjuring (1:01)
- Dead Birds (0:35)
- Clap Game (5:23)
- Witch Perch (2:32)
- Maurice (0:59)
- Touring Haunted Planes (1:37)
- Taped Occurrences (2:00)
- Black Bile (1:04)
- She Saw Something (1:10)
- Look What She Made Me Do (0:35)
- Sleepwalker (1:34)
- Wall Searching (0:28)
- Hanging Drop (2:14)
- Water Corpse Vision (1:44)
- You Look Very Pretty (1:49)
- Souls Pulled In (1:43)
- Witch Comes Through (1:29)
- Birds Pulled In (1:15)
- Murderous Offering (0:58)
- The Soaring Entities (3:15)
- Ritual Casting (3:25)
- Cellar Tone (0:59)
- Annabelle (3:32)
- Doll Box (0:48)
- Family Theme - Mark Isham (4:35)
Az album a Spotify-on:
