A BBC 2008-ban tűzte műsorára a Criminal Justice-ra keresztelt minisorozatát, amely öt részen keresztül mutatta be az igazságszolgáltatás rögös útját egy olyan, gyilkossággal vádolt személlyel a középpontban, aki az áttivornyázott éjszaka okán nem emlékszik a bűncselekményre. Az alkotás elnyerte a legjobb drámáért, valamint a forgatókönyvért járó BAFTA-díjakat, s ahogy az az ilyen esetekben lenni szokott, a tengerentúliak rögvest felfigyeltek rá. Ezúttal az HBO adta ki az ukázt egy hasonszőrű vállalkozásra, s bár az átültetésre váró koncepció sikeres volt, a vállalkozás némiképp merésznek számított, hiszen napjaink bűnügyi szériáinak fő jellegzetessége az, hogy az esetek felgöngyölítésére minden eszköz rendelkezésre áll, a bizonyítási folyamat pedig olyannyira flottul zajlik, hogy némely esetben egy epizódon belül a hatóság akár két ügyet is megold.


Az Aznap éjjel 2016 nyarán debütált, s először úgy volt, hogy a Maffiózók Tony Sopranója, James Gandolfini alakítja majd az egyik központi szereplőt, John Stone ügyvédet, hirtelen bekövetkezett halálát követően pedig Robert De Niro neve röppent fel. Végül azonban John Turturro személyesítette meg Stone-t, akinek feladata a fiatal lány, Andrea Cornish (Sofia Black D'Elia) meggyilkolásával vádolt pakisztáni származású egyetemista, Nasir "Naz" Khan (Riz Ahmed) védelme. A nyolc epizódra tagolt történetben az igazságszolgáltatás lomhaságának, illetve hibáinak megjelenítése mellett az alkotók kellő figyelmet szentelnek a karakterábrázolásnak is, nem utolsósorban pedig bizonyos momentumok esetében a brit verziónál részletesebben boncolgatják a gyilkosság felgöngyölítésével kapcsolatos eljárás lefolyását.

Egy adott évből általában egyetlen olyan csendesebb, melankolikusabb hangvételű score-t szoktam a későbbiekben is számon tartani, amely bár nem nyűgöz le maradéktalanul, mégis van benne valami, ami megfog – ez eredhet a hangulatából, egy jellegzetes dallamsorból vagy akár a hangszerelésből. 2016-ban azonban ez a lista szépen lassan dagadni kezdett: a sort Harry Gregson-Williams Bizonyossághoz írt darabja indította, aztán érkezett Jeff Beal Jesse Stone – The Ultimate Collection albuma, majd Jeff Russo Aznap éjjel ihlette munkája. Mindegyik erényét abban látom, hogy a zenekari csörtéktől mentesen, minimalista megközelítéssel, elegáns módon fűszerezik meg a hozzájuk kapcsolódó tévéfilmeket. Russo műve annyiban tér el a másik kettőtől, hogy nemcsak a hangulat szerény, hanem az azt életre keltő muzsikusok száma is: az alapvetően vonósnégyesre íródott darabot mindössze néhány alkalommal egészíti ki a zongora, a hárfa, néhány fafúvós, illetőleg további vonósok, az így kapott végeredmény pedig elektronikus elemekkel lett tovább színesítve. Mindebben egyik barátja, Jordan Gagne is segítségére volt, aki jó ideje dolgozik Russóval, a feladat mértékétől függően zenei rendezőként vagy kiegészítő komponistaként – jelen esetben mindkettőként.


De honnan is jött, és kicsoda az a Jeff Russo, akit többnyire a kultikus mozi inspirálta Fargo-folyam kapcsán szokás emlegetni? Az ötvenes évei felé közeledő művész hosszú ideig mozgott dalszövegíróként, gitárosként, illetve zenei producerként a rockzene vonalán: amellett, hogy a két Grammy-jelöléssel is büszkélkedő Tonic nevű bandában játszik (amelyet nem mellesleg a szintén tag Emerson Harttal karöltve alapított), a Low Stars nevű formáció életre keltéséhez is hozzájárult. A mozgóképek világába a 2009-es Zűrös zsaruk révén csöppent bele, ettől kezdve pedig aktív részesévé is vált ennek az irányzatnak, s a már említett Fargo mellett olyan egyéb sorozatok kíséretét jegyzi, mint a Doktor D, Az ifjú fáraó, A létezés határa, az American Gothic vagy éppen a Lucifer.

A rendezői, valamint produceri szerepkörökön felül Peter Moffattal és Richard Price-szal közösen a forgatókönyvet is jegyző Steven Zaillian ült le a komponistával átbeszélni, hogy a formálódó alkotás milyen atmoszférájú muzsikával legyen alátámasztva. A szerző a Fargo révén került Zaillian látóterébe, az egyeztetéseket követően megszületett demó téma (ez az albumon a "The Night of (Main Title Extended - Piano and Orchestra)" címet viseli) pedig olyannyira tetszett a filmesnek, hogy megkérte Russót, főcímzeneként történő alkalmazása érdekében kurtítson rajta. Miután ez megtörtént, a "The Night of (Main Title Screen Version Quartet)"-hez igazodva összerakták a főcímet, amely kifejezetten hatásosra sikerült.


Russo a nyitányt követő "Subtle Beast"-tel rögvest beledob minket abba a lassan csordogáló patakba, amelyet a kilátástalanság, a kétségbeesettség, a magány és a fájdalom együttesen táplál. A minisorozatot temp zenékkel alátámasztva küldték el a szerzőnek (első körben csak hat részt kapott kézhez, mivel ekkor még az utolsó kettőnél folytak az utómunkálatok, finomítások), melyek többsége az ő korábbi szerzeményeiből került ki, így az irányvonal nem volt ismeretlen számára. Úgy tekintett a projektre, mint egy nyolcórás filmre, sztorija okán pedig egyenletes hangzásban gondolkodott, ráadásul a főbb karaktereket sem önálló motívumokkal, hanem jellemző hangszerelésekkel kívánta érzékeltetni. Ennek eredményeként Stone színre lépéseikor magas szólamú vonósokra támaszkodott (ahogyan például a "Crisco & Cellophane"-ban tette), a vádlott, Naz esetében a cselló került előtérbe ("Cot on Fire"), a cellatárs Freddyhez (Michael Kenneth Williams) pedig a zongorát hívta segítségül ("Freddy's Intro"). "Ez a fajta megközelítés nem mindig szokott működni, ám ha sikerül így jól megfognod az adott karaktert, ugyanúgy képes vagy segíteni a narratívát, és végigkísérheted vele az egész történetet, mint egy dallammal" – kommentálta a szerző.

Bár a lemezre kronologikusan kerültek fel a tételek, jellegzetes tematikussággal azonban majdhogynem csak a vezérmotívum bír, mely ráadásul kizárólag az elején, valamint a végén kerül terítékre, így a Lakeshore Records kiadványa inkább hangulatával tud magával ragadni, mintsem dallamosságával. Legkiemelkedőbb pontjainak a már említett "The Night of (Main Title Screen Version Quartet)" mellett az "Andrea's Cat"- et, a "21st Precinct"-et, Az őrület határán Hans Zimmer-féle vezértémájára hasonlító "Cot on Fire"-t, a "Father of a Killer"-t, valamint a "The Call of the Wild"-ot tartom. Ezen visszafogott tempójú, komor muzsika egyenletességéből pedig mindössze az ambientszerű "The Tombs", a zongorajátékra kihegyezett "Freddy's Intro", a hegedűre, zongorára és szaggatott kórusénekre támaszkodó, keringőre emlékeztető "Say the Words for Me", az érdekes ütőhangokból, kopogásokból álló "Dr. Katz", illetőleg a "The Kiss" üt el, mely utóbbi ráadásul a címével ellentétben egy borús, sötét darabot rejt.


Ugyan az Aznap éjjel filmzenealbuma nem tartozik azok közé, amelyekre a rajongók többsége első hallásra beruházna, abból a szempontból mindenképpen figyelemre méltó, hogy készítője mennyire ügyesen ragadta meg és adta vissza a magány, a kilátástalanság, valamint a zökkenőmentesnek finoman szólva sem nevezhető igazságszolgáltatás velejét – a kis létszámú zenekar okán pedig nem kevés érdeme van ebben Sarah Lynch, valamint Amie Doherty hangszerelőknek. Jeff Russo muzsikájából – többszöri meghallgatást követően – csak a főtéma és a hangulat maradt meg bennem (a Fargo muzsikája ennél némiképp karakteresebb), emellett azonban a fenti pontszámot tartom reálisnak, ugyanis ezen ismertetőm elkészítésétől függetlenül is többször éreztem késztetést arra, hogy végighallgassam a kiadványt.