A Universal A múmia visszatért követően egy időre parkolópályára helyezte a szériát, ám hangulatát, illetve stílusát továbbra is szerette volna meglovagolni, így a második múmia-filmből megismert Skorpiókirályra alapozva az egyiptomi kalandokat jegyző direktor, Stephen Sommers William Osborne és David Hayter közreműködésével újabb történetet vethetett papírra. A rendezést azonban már nem vállalta el, így helyére az olyan alkotások révén ismertté vált Chuck Russell került, mint a Végképp eltörölni vagy A Maszk, a címszereplőt viszont újfent Dwayne Johnson alakíthatta, akinek immáron nagyobb tér jutott a színészként való érvényesüléshez.


Ötezer évvel járunk A múmia című film cselekményszála előtt, amikor is Memnon uralkodó (Steven Brand) elhatározza, hogy felszámolja a környezetében élő nomád törzseket. Hajtóvadászata sikerrel kecsegtető, ugyanis rövid időn belül megcsappan létszámuk, a fennmaradók pedig kihalásuk elkerülése érdekében kénytelenek összefogni, s megbízni egy bérgyilkost azzal, hogy bejutva Gomorrába, végezzen az uralkodóval, valamint jósával. E feladatra Mathayust (Johnson) kérik fel, aki Memnonra célszemélyként tekint, ám varázslónőjének, Cassandrának (Kelly Hu) szépsége olyannyira megigézi, hogy kénytelen improvizálni, s tervétől némileg eltérni. Ezen alapötleten nyugszik, illetve innen bontakozódik tovább A Skorpiókirály története, amely nem tartogat újdonságot, hiszen tucatjával látni ehhez hasonló produkciókat, alkotógárdája azonban úgy vélte, némi humorral fűszerezve és az ókorba helyezve mindez ütős lehet. A film azonban bukás lett, így a moziközönséget nem traktálták tovább a Mathayusból lett Skorpiókirály történetével, a kölcsönzők polcain azonban néhány évvel később további részek is landoltak: egy folytatás (A Skorpiókirály 3. – Harc a megváltásért), valamint egy prequel (A Skorpiókirály 2. – Harcos születik), melyektől Johnson már tisztes távolban maradt.

Bár e produkció valóban hagy némi kívánnivalót maga után – ugyanakkor a könnyed vasárnap délutáni, agyatlan kikapcsolódás szintjét még megüti –, azért mindenképpen érdemes volt leforgatni, hogy John Debney ilyen remekművet készíthessen hozzá. A komponistát 2001 őszén szerződtették le ehhez a projekthez, a mellette szóló érvek egyik legnagyobbikául pedig nem más szolgált, mint korábbi kalandmuzsikája, A kincses sziget kalózai score-ja. Mikorra azonban e döntés megszületett, a Universal illetékesei már olyannyira eltökéltek voltak azzal kapcsolatban, hogy e szandálos-kardos mozihoz rockzenei betéteket is alkalmaznak majd, hogy már egy konkrét lista (élén a Godsmack "I Stand Alone"-jával) is összeállt azokról a számokról, melyeket fel kívántak használni. Határozott elképzelésük volt továbbá arról is, hogy mindez némiképp az aláfestésből is kiérződjön, ami bár nem szokatlan kérés (hasonló feladat elé állították például Joel Goldsmitht is a Krull, a hódító esetében), ezúttal azonban mégis érdekes feladatnak számított, hiszen a film stílusából adódóan a gitárzúzást nemcsak a nagyzenekarral kellett összeegyeztetni, hanem a közel-keleties hangzásokkal is. Ezen egyensúlyt Pete Anthony hangszerelő segített megtalálni, aki nemcsak ebben volt Debney segítségére, hanem a felvételeket megelőző próbák során is, ahol ő volt a karmester.


Alighogy megszáradt a tinta a szerződésen, Debney munkához is látott, amíg azonban ő a kottalapokra vetette hangjegyeit, addig a vágószobában dolgozó munkatársak eredeti muzsika híján temp zenékre voltak kénytelenek dolgozni, melyeket John Finklea állított össze olyan produkciók aláfestéséből, mint például Az egyetlen, A sejt, az Ítéletnap, s természetesen az előző két múmia-film. A végső simításokkor azonban mindez már a múltnak számított, Debney ugyanis decemberre leszállította zenéjét, melyet aztán márciusban az újravágások miatt néhány helyen kénytelen volt kiigazítani.

A Varése Sarabande által kiadott score (mellyel párhuzamosan egy betétdalokkal tűzdelt korong is napvilágot látott a Universal Records gondozásában) a "Boo!" című tétellel indít, amely egyúttal a legerőteljesebb rockzenei hatást is magába foglaló muzsika: a zúzás és a nagyzenekar aránya itt nagyjából fele-fele, a többi tétel esetében azonban ez már inkább a szimfonikusok javára fordul. Debney úgy készítette el szerzeményét, hogy először csak a szimfonikus, illetve a tradicionális elemekre összpontosított, majd az akciótételek esetében mindezt helyenként elektromosgitár-játékkal (melyről saját maga gondoskodott) tette nyomatékosabbá, de csak olyan esetekben, ahol így Mathayus hős mivolta, ereje, illetve elszántsága hangsúlyosabbá válhatott. Ilyenekre kerített sort többek között a "Balthazar's Camp"-ben, valamint a filmvégi akciódömpinget kísérő darabokban is, melyek az albumon "I've Come for the Woman", "Die Well Assassin" és "Balthazar Arrives" néven kaptak helyet – utóbbiaknál a kilencvenfős zenekar nagyszerű hentelését nemcsak a gitár, hanem az erőteljes kórus jelenléte is zseniálisan fokozza a maximumig.


S bár Debney munkájának koronáját az imént kiemelt tételek karakteressége jelenti, érdemes kitérni a korszakot, illetve a helyszínt érzékeltető momentumokra is, ahol olyan hangszerek kerültek felvonultatásra a megfelelő összhang érdekében, mint a különféle fafúvósok és agyaghangszerek, a duduk, illetve a szanszkrit nyelven éneklő kórus. Ezen részek pedig ügyesen szövődnek össze a kalandtémával, illetve idéződnek fel a komikus jeleneteket (amelyek egy részére a forgatókönyvírók Arpid személyében külön karaktert is létrehoztak) kísérő tételekben – ilyen figyelhető meg például a "Pickpockets"-ben. Az "I Had A Vision" második felében csendül fel a Cassandrát szimbolizáló dallamsor, amely a "The Scorpion King"-ben már a győzelem és a dicső jövő előrevetülésének hangulatával kombinálódik, immáron a hős és a jós szerelmi témájaként.


John Debney nemcsak a stúdió által támasztott követelményeknek tett sikeresen eleget, hanem méltóan követte a Múmia-filmek nyomdokait is, s bár több alkalommal már nem merült el Mathayus kalandjaiban (a "straight-to-video" jellegű folytatásokkal már eleve meg sem keresték őt), A Múmia – A Sárkánycsászár sírjából azonban kiegészítő komponistaként még kivette a részét. A Varése által megjelentetett korongot mindenképpen érdemes beszereznie annak, aki kedveli a vérbeli akció-kalandzenéket, ugyanakkor aukciós oldalakon kivethetjük hálónkat egy olyan lemezre is, melyet Debney a Blue Focus Managementtel közösen állított össze és tett elérhetővé promoként. Utóbbi negyedórával hosszabb játékidővel bír, s amellett, hogy ezáltal szélesebb betekintést enged e műbe (s amennyiben ez került volna a hivatalos kiadványra is, fenti értékelésem egy ponttal növekedne), jobban érzékelteti a tradicionális és a rockos megközelítés arányát, amely a teljes szerzeményt tekintve nagyjából 75-25 százalékot tesz ki.