A DVD-kiadásra leminősített misztikus thrillerekkel gyakorlatilag Dunát lehetne rekeszteni, és ez csak azért nagyon kínos, mert egy többre hivatott műfajról van szó. Mivel azonban a szofisztikált rémületkeltésnek filmtechnikai szempontból nincs nagy igénye, ezért most már mindenki úgy gondolja, hogy egy jónak tűnő ötlet köré simán lehet egészestés produkciót készíteni. A Kínzó látomás, amelyet tavaly novemberben mutattak be Amerikában, s alig két hónapra már meg is jelent DVD-n, pontosan ebbe a hibába esett bele. Ha az alapötletet elmondanám, lelőném azt a minimális kis értékét is a mozinak, ezért most kikerülöm, a lényeg, hogy Sarah Michelle Gellar hiába festette át a haját szőkéről sötétbarnára, attól még ugyanolyan bárgyú maradt a tekintete, és az ilyen jelentéktelen szerepekben fog eltűnni a süllyesztőben, ha hamarjában ki nem talál valami (nem csupán küllembeli) újjászületésfélét. A Texas közepén játszódó film tényleg egy jól eltalált novellához vagy rövidfilmhez elég csupán, másfél órára nyújtása annak ellenére is dögunalmas, hogy két megközelítésből is fel tudja hívni magára a figyelmet.


Az egyik Roman Osin német származású operatőr munkája, aki fantasztikus színekkel és beállításokkal teszi izgalmassá az egyébként sivár tájat, s ha épp azt az érzetet akarjuk kelteni magunkban, hogy történik valami a filmben, elég csak elmélyedni a látszólag egyszerű képek részleteiben. Amennyiben ez is kevés, ott van a pár év alatt méltán komoly elismeréseket szerző Dario Marianelli muzsikája, amelyről nyugodtan el lehet mondani, hogy túl jó egy efféle produkcióhoz. No, azért azt semmiképp, hogy korszakalkotó vagy kiemelkedő mű lenne, de egy remek stílusgyakorlat, ami későbbi, komolyabbnak tekinthető filmekhez jól fog jönni tapasztalatszerzésnek. A szerző már a Büszkeség és balítélet zenéjével megmutatta, hogy kiválóan ért a drámai hangulat megteremtéséhez, a V, mint Vendetta során pedig sötét tónusú akciózenét produkált, melyben azért a csendes romantika is nagy szerepet kapott. Leszámítva a dübörgő akciót, a Kínzó látomás valahol e két album között áll, minthogy csodásan melankolikus hangulatot áraszt végig, de eközben néha fenyegetően odamorog, amikor épp veszély leselkedik hősnőnkre. Stílusában kis túlzással James Newton Howard A falujának azon pillanataihoz hasonlítható, ahol a hegedű épp nem játszik szólót. Tompa zongora és finoman kísérő vonósok jellemzik a megszólalását, és e két főszólam találkozása bár gyakori, egy jól eltalált motívummal mindig képes a varázslatra.


Márpedig van jól eltalált motívumunk, mindjárt kettő is, amivel rögtön a második és harmadik tételben megismerkedhetünk (közvetlenül azután, hogy Patsy Cline hatvanas években született slágerét, a "Sweet Dreams (of You)"-t átpörgetjük – a filmben a sablonos titokzatos gramofonmuzsikát jelképezi). Az említett két meghatározó hangszeren kívül távoli vibrafon és fuvola kíséri végig a muzsikát, s tulajdonképpen akit a "The Girl with Two Souls" és a "Collision" témái megragadnak, annak garantált siker a további harminc perc, ezt az atmoszférát ugyanis Marianelli szinte végig megtartja. Ezen szomorkás melódiák váltogatják egymást, a vészjóslóbb pillanatokban pedig rendszerint növekszik a tempó, s belépnek mindenféle rémisztgető effektek és suhogások, valamint a zenekar is ideiglenesen letér a részletesen kottára vetett hangjegyek adta útvonalról. Ilyen horrorisztikus tulajdonságokkal bír például az "A Close Shave", ahol a vinnyogó hegedűket mély hangon folyamatos tempót diktáló zongoraalap váltja, némi feszült ritmikai effekttel és fúvóshangokkal, vagy a "The Other Woman" kellően bevezetett zenekari csattanása. A "Griff's Garage" kifejezetten a Christopher Young akciózenéire jellemző stílusban szólal meg, s ezt az üldözött állapotot kifejező zeneiséget követi a "Cornered" is.

Ezen felsorolt pontok tekinthetőek az album "ébresztőtételeinek", hiszen ezeket leszámítva gyakorlatilag a két főtéma által megalapozott melankolikus szépség uralja a kompozíciót. Ki lehet emelni a "Memory Lane" gitárral színesebbé tett variációját, a "Terry Warms Up"-ban felcsendülő csodálatos klarinéthangot, vagy az időnként felbukkanó, s különleges töltést adó duduk hangját (bár sokkal visszafogottabban van jelen, mint azt más szerzők műveinél megszokhattuk, s távolisága miatt néha hajlamos vagyok kételkedni abban, hogy egyáltalán ezt a hangszert hallom-e). Az album erejét főleg egységességében kereshetjük, és ezek a drámai tételek az erre fogékony hallgatókat egy pillanat alatt meggyőzik Marianelli rátermettségéről, és kiválóan alkalmas borongós napok relaxációi mellé.


Furcsa helyzet, de kénytelen vagyok azt mondani, hogy megérte leforgatni ezt a filmet, hiszen ki tudja, hogy egyébként milyen mű született, került volna ki a komponista kezei közül egy másfajta thriller mellé. Mindenképp hátráltatja a score sikerességét a tény, hogy katasztrofális és zsenge kora ellenére már el is feledett produkció aláfestéseként született meg, ez azonban eddig sem befolyásolta soha a filmzenerajongókat egy-egy album megítélésében (gondoljuk csak végig, Brian Tyler milyen zenéket írt hasonló műfajú filmekhez). A magam részéről gratulálni tudok Marianellinek ezért a munkájáért, és nem a témák újszerűségét és gazdagságát tekintve, hanem a stílusjegyek ilyen tökéletes alkalmazása miatt. Könnyen befogadható és bármikor újrahallgatható album, a nagyok előtti kellő tiszteletadással.