Amikor Christopher Young azon korai munkáiról beszélünk, melyekkel hírnevet és elismerést szerzett magának, hamar eljutunk a Jennifer 8-hez. Ez tekinthető az első olyan darabnak a zeneszerző filmográfiájában, mely úgy vált a rajongók kedvencévé, hogy lényegesen befogadhatóbb műfajt képvisel, mint a korábbról ismert pokoli horrorzenéi. Persze szó sincs vígjátéki könnyedségről, hiszen az 1992-ben készült thriller jócskán hagyott teret az ijesztő zenekari megoldásoknak is, de a film romantikus, illetve drámai mellékszálai révén rivaldafénybe került a komponista érzelmesebb oldala is, s a filmzenékkel komolyabban foglalkozó kritikusok a Jennifer 8 főtémáját mai napig mérföldkőnek tartják Young munkásságában. Bár valóban olyan stílust és hangzást sikerült megalkotnia ezen score-ral, ami később egyéni védjegyévé vált, kicsit jobban megvizsgálva a művet érdekes dologgal szembesülhetünk.


A kétségkívül remek album különálló hallgatása során ugyanis rendre feltűnik számomra egy igen erős párhuzam egy pár évvel korábbi filmzenével kapcsolatban. Alan J. Pakula 1990-ben forgatott Ártatlanságra ítélve című filmjéhez John Williams egy saját stílusától merőben szokatlan muzsikát szerzett, félretéve a tőle mindig elvárható nagyszabású szimfonikus zenekari hangszerelést. Félelemmel és fenyegetettséggel teli, mégis gyönyörű, leginkább zongorára épülő drámai szerzeményről van szó, s a hasonlóság a két mű között nem csupán a hangulatában és zenei kíséretében feltűnő, de még a hangnem is azonos, így a főtémák egymás utáni meghallgatása még a kevésbé érzékeny fülűek számára is feltűnő lehet. Szó sincs arról, hogy mindenképp Young érdemeit szeretném csökkenteni, pláne, hogy ez volt az első, komoly stúdió számára készült produkciója, de a két score közötti valóban erős kapcsolat mindenképp árnyékot vet a Jennifer 8 általánosan csillogó megítélésére.

Magára a filmre a hazai videokölcsönzőkben komoly vadászat árán lehet csak rálelni, noha hosszúsága és relatíve összecsapott végkifejlete ellenére egy kellemes és fordulatos thrillerről beszélhetünk. Bruce Robinson saját forgatókönyvéből készült produkciója egy álmos kisvárosban játszódik, ahol különös gyilkosságsorozat tartja rettegésben a helyieket. Időről időre fiatal vak lányok feldarabolt holttesteire bukkannak, s a rendőrség bármennyire is szeretne az ügy végére járni, lehetőségeik korlátozottak, így ismeretlen tettesre hivatkozva lezárják a "Jennifer" kódnévre keresztelt aktát. Egy újonnan érkezett nyomozó, John Berlin (Andy Garcia) azonban felkavarja az állóvizet, miután értékes tanúra lel a szintén vak Helena személyében (Uma Thurman). Dolgát jócskán megnehezítik kollégái, számukra ugyanis a rendhagyó szemtanú vallomása cseppet sem meggyőző, ráadásul eközben a gyilkos elől is meg kell védenie a lányt, akibe az egyszerűség kedvéért még bele is szeret. Egy rajtaütés során társát, egyben legjobb barátját, Freddyt (Lance Henriksen) megölik, a gyanú pedig szerencsétlen módon Berlinre terelődik, s egy pofátlan FBI-ügynök (John Malkovich) mindent elkövet, hogy rács mögé dugja őt. A gyilkos utáni hajsza egyszerre versenyfutás az idővel és menekülés a vád alá helyezés elől, s végül, ha nem is az ő közvetlen közreműködésével, de elkapják az igazi tettest.


Young műve mindvégig kiváló partnere a hol esőáztatta, hol hófödte, alapvetően azonban végig szürkés árnyalatba burkolózott tájakon játszódó kriminek. A sötét tónusú, mégis olykor magával ragadó szépséget árasztó muzsika alapja a 3/4-ben megszólaló zongorás főtéma ("Jennifer 8, Main Title"), melyhez visszafogott, de hangsúlyos vonóskíséret kapcsolódik, bánatosan búgó kürttel, éles hangon felsíró hegedűvel és halkan morajló üstdobbal kiegészülve. Ez a hangzás Young számos későbbi albumán visszaköszön, egyre szebb és tökéletesebb formában (Tökéletes másolat, Briliáns csapda, A rejtélyek háza, Kikötői hírek), úgyhogy az imént felvetett Williams-zene akár egyfajta ihletadó alapként is tekinthető, főleg annak ismeretében, hogy a neves zeneszerző életművében tulajdonképpen nem fordult elő több ehhez hasonló darab.

A csendesebb trackek ("Retrograde", "What You See", "Malice Aforethought") melankolikus hangulatát helyenként szívbemarkoló csellójáték fokozza, s például a "Cello for Helena" a szerző későbbi "Murder in the First" című művének elődjeként is felfogható. Bár szinte a lemez elején található, mégis akár csúcspontként is tekinthetünk az "Eight to Nine"-ra, melynek eleinte drámaibb, majd akciódúsabb sodrása révén tökéletes feszültségteremtő. Amikor a békésnek tűnő környezetben megbúvó gonoszt kell hátborzongató zenei aláfestéssel kifejezni, Young egyszerűen a "Hellraiser" során megalkotott tökéletes káoszból merít. Vészjósló morajlások, éles csattanások, fülsiketítő hegedűhangok, valamint disszonáns harmóniák jellemzik az efféle, zeneileg kevésbé értékelhető pillanatokat. Az egymást követő "Eye to Eye", "Still Life" és "Brain Vanish" tételek csak néha-néha térnek vissza a valódi Jennifer-témához, de a "Black Winter" elektronikus dobokra épülő ritmusossága vagy a "Talking Elevator" erős szintetizátoros búgása is az album sötétebb oldalának részeit képezik. A feszült végjátékot ("Outfoxed") aztán a jól ismert főtéma ünnepélyesebb változata, az "I Remember Red" követi, amit Young előbb kürtjátékkal, majd egy eddig még nem ismert, szinte bónusztémának is felfogható dallamsorral bővít.


Két helyen szakad meg a kompozíció, Puccini Pillangókisasszonyának egy tétele, illetve a "Csendes éj" német eredetije által. Maradjunk annyiban, hogy nem potyogtak volna könnyeim, ha a Milan Records megkímél tőlük, hiszen véleményem szerint ezek meghallgatására ezernyi más forrás rendelkezésünkre áll. Az általam oly nagy tisztelettel körülrajongott modern technológia azonban lehetővé teszi ezen kínos pillanatok elkerülését, s a CD-játszó programozásából fennmaradt 36 percnyi anyag így mutat valóban teljes összképet. A csodaszép motívumok úgy keverednek a még épp elfogadható szinten rémisztgető tételekkel, hogy nem csupán Christopher Young egyik korai, szolid albumává, de a '90-es évek thrillerzenéinek egyik leghangulatosabbjává teszik a Jennifer 8-et.