Neil Jordant sokan az egyik legkommerszebb művészfilm-rendezőnek tartják, míg mások pont fordítva, a legművészibb kommerszfilm-rendező jelzővel illetik – nehéz eldönteni, hogy melyik is az igaz. Nevéhez olyan nagyszerű alkotások fűződnek, mint az
, melyért Oscar-díjat is kapott. A Jodie Foster főszereplésével készült
ugyan nem a rendező legjobb munkája, sőt a mozik pénztárainál sem muzsikált valami fényesen, de az erős színészi alakítások és az elgondolkodtató történet miatt élvezetes, jó film. Sokan Joel Schumacher
című művéhez hasonlítják, tegyük hozzá, joggal. Schumacher filmjében Michael Douglasnek lesz elege a világból, és a maga sajátos, erőszakos módján próbálja megoldani problémáit, miközben a Robert Duvall által megformált nyomozó tesz kísérletet arra, hogy jobb belátásra bírja. Jordan művében a Jodie Foster által alakított Erica Bain életében történik olyan változás, melytől egy igazságosztó szerepét ölti fel az amúgy békés rádiós műsorvezető. Éjjel pisztollyal, nappal a mikrofonon keresztül keresi az igazságot. Szokás mondani, hogy az erőszak erőszakot szül, Erica esetében ez fokozottan igaz, mivel a másik, gyilkos én nem született volna meg, ha nem élte volna át ő is az áldozat szerepét. Saját bántalmazását képtelen feldolgozni, és mivel támadóinak felkutatását a rendőrség – a filmben jól ábrázolt – közönye jellemzi, ezért ő maga kényszerül a bíró és az ítéletvégrehajtó szerepébe. Nehéz eldönteni, hogy ő keresi-e a bajt és az erőszakot, vagy az találja meg folyton őt. Az ebből fakadó bizonytalanság körbelengi karakterét, ez egyben olyan alap is volt Foster számára, melyből egy nagyon jó színészi alakítást tudott kihozni. A titokzatos önbíráskodó lassan a rendőrség figyelmét is felkelti, a nyomozással megbízott zsarut (Terrence Howard) pedig legalább annyira nyomasztja, foglalkoztatja a bűn és a büntetés elmaradásának kérdésköre, mint főhősünket. A film kettejük különleges kapcsolata miatt működik igazán, ahogy szorul a hurok Erica körül, úgy lesz egyre érdekesebb, izgalmasabb a történet, mind a cselekmény, mind pedig a mondanivaló tekintetében.
A másik énben különleges erkölcsi játékba kezd a rendező, hiszen azzal szembesül a néző, hogy egy olyan személynek szurkol, aki látszólag különösebb bűntudat nélkül szolgáltatja a saját értékrendje szerinti igazságot. Önbíráskodása érdekes utat jár be: a jogos önvédelemmel indul, majd az előre kitervelt emberölésen keresztül a másokat is gyilkossá tevő akciójával teljesedik ki. Áldozatai is bűnösök, rablók, erőszakoskodók, gyilkosok, olyanok, akik látszólag meg is érdemlik a halált, de felmerül a kérdés, van-e joga büntetni egy olyan személynek, aki csak azért öl, mert saját támadóin nem tudja kitölteni dühét. Nehéz erre válaszolni, mert egyrészt akiket megbüntet, azokkal nem tudunk szimpatizálni, viszont ott motoszkál az emberben az is, hogy a saját kényünk-kedvünk szerint sem oszthatjuk az igazságot. Ez az ambivalens érzés mozgatja a történetet és a karaktereket, és e jól kidolgozott erkölcsi tartalom miatt lesz a film a bosszúmozik egyik kiemelkedő, élvezetes darabja.
A rendező korábbi munkáihoz általában Elliot Goldenthal szállította a zenét, összesen öt filmen dolgoztak együtt, ebből kétségkívül a legsikeresebb, mind zeneileg, mind pedig filmként az
Interjú a vámpírral volt. Az utóbbi időben sajnos nem vállal el semmilyen munkát Goldenthal, valószínűleg ezért kellett új komponista után néznie Neil Jordannek, a választása pedig Dario Marianellire esett. Nem hiszem, hogy van még egy olyan zeneszerző, aki ilyen gyorsan ért volna fel a csúcsra, mint ő. Három éve csak egy-két kisebb filmzenei munkája volt ismert, főként színpadi művekhez komponálgatott. Aztán jött Terry Gilliam, aki felfigyelt a tehetséges fiatal komponistára, és felkérte a "Grimm" zenéjének megírására. Abban az évben – vagyis 2005-ben – a
Büszkeség és balítélet gyönyörű, klasszikus hatású zenéjével Marianelli Oscar-jelölést érdemelt ki, és ezzel végleg letette névjegyét a hollywoodi álomgyárban is.
Bevallom, ezen elemzés megírására az a nem túl nemes szándék ösztönzött, hogy a zeneszerző egyik művéről szülessen egy elmarasztaló írás is. Kicsit soknak tartottam ugyanis a komponistáról különböző helyeken megjelenő rengeteg dicsérő mondatot, bár a
Vágy és vezeklés esetében nem is lehet belekötni a sok pozitív kritikába. Azonban néha megesik, hogy a kiszemelt vad térdre kényszeríti a vadászt, és az bármennyire is szerette volna, mégsem gyilkolja le kiszemelt áldozatát. Nos velem is ez történt, hiába akartam jó nagy vérengzést rendezni
A másik én zenéjéről szóló írásomban, mégsem fogok ilyet tenni, mert igazságtalan lenne a szerzővel szemben, illetve semmi sem indokolja az elmarasztalást. Ugyan nem egy kiemelkedő muzsikáról van szó, de annyira jól festi alá a filmet, hogy utána már önmagában hallgatva is óhatatlanul felértékeli az ember. A film – a bűn és bűnhődés erkölcsi kérdéskörét körbejáró – felvetései a zenében sajnos nem jelennek meg olyan egyértelműen, mint ahogyan a történetben előjönnek. Ez elég nagy negatívuma a score-nak, melynek már a kezdete is ugyanolyan komor és szomorú, mint a vége, noha a mozi elején még nem lenne oka ilyennek lenni. Főtéma vagy jellegzetes dallam nincs a zenében, inkább az egységes nyomasztó hangulata jelenti a legfőbb erényét.
A film és az album is az "Erica" címet viselő trackkel indul, mely a nyitó képsorok alatt hallható Jodie Foster-monológ miatt nem kap hangsúlyos szerepet. Ez a szép, melankolikus tétel a zongora és a gitár szólóhangszerként való szerepeltetésére épül, mindezt pedig nagyon visszafogott vonósok kísérik. A score nagy részében is főleg az utóbb említett szekció dominál, elenyésző szerep jut a fúvósoknak és a zongorának. Marianelli zenéjéből több szerző művét is kihallani, és valljuk be, ez se pozitívum, de megbocsátható, mivel nem zavaró.
A másik én aláfestése engem néhol a
Túszdráma, a
Sziriana, a
Kémjátszma, vagy a
8 milliméter egyes zenei megoldásaira emlékeztetett. A "Car Jam" című trackben a vonósok gyakorlatilag egy az egyben John Powell Bourne-zenéit idézik. Az viszont nagyon nagy erénye Marianellinek, hogyha nem szükséges, akkor nem alkalmaz szintetizátort, és a különböző elektronikus dallamokhoz is csak minimálisan nyúl, amikor igen akkor is nagyon jól. Ő inkább a szimfonikus zenekarral éri el ugyanazt a hatást, amit mások csak számítógéppel képesek előállítani – ebből a szempontból a szerző zenekarkezelése mindenképpen bámulatos. Nem vagyok azonban biztos abban, hogy a pontokban kifejezett értékelésem teljesen helytálló, vagy hogy holnap nem adnék rá kevesebbet. Azonban néhány jól sikerült track ("Erica", "The Tunnel", "Corner-Shop", "The Stranger Within", "Car Jam", "The Aftermath"), továbbá a film alatti és az önmagában történő hallgatás esetében érezhető sejtelmesen borongós hangulata miatt most reálisnak érzem ezt a pontot.
Dario Marianelli jövőbeli munkái közül egy filmet feltétlenül ki kell emelni, az év második felében ugyanis újfent együtt dolgozik Joe Wright rendezővel. Eddigi közös alkotásaik (
Büszkeség és balítélet,
Vágy és vezeklés) esetében a filmet és score-t egyaránt hatalmas elismerés és többszörös Oscar-jelölés övezte, így
A szólista című film alá jó eséllyel várhatunk a szerzőtől egy újabb remek zenét.