Nyilvánvaló volt, hogy a sztori egy jó rendezőt igényel, ezért keresték meg Steven Spielberget, hogy vállalja el a direktor szerepét, aki hajlott is a felkérésre, azonban a főszerepet illetően az a határozott elképzelése volt, hogy az akkoriban legismertebb gyerekszínész, Haley Joel Osment alakítsa Harryt. Azonban Rowlingnak is voltak határozott elképzelései, és bármennyire is csábítónak tűnt, hogy a világ legsikeresebb rendezője álmodja vászonra a művét, kitartott azon akarata mellett, hogy a filmben a főszerepeket csak brit színészek játszhatják – az írónő szava pedig szent volt, hiszen tőle függött az egész franchise. Spielberg után a producerek látókörébe a Reszkessetek, betörők!-kel befutott, tehát a gyerekfilmek terén nagyon tapasztalt Chris Columbus került. A rendező helyzete, bár híres regényt dolgozhatott fel, nem volt irigylésre méltó, mert a filmet a szokásosnál is fokozottabb várakozás előzte meg, ráadásul A Gyűrűk Ura – A Gyűrű Szövetsége bemutatója is akkortájt volt. Harry Potter első kalandja azonban kiállta a próbát, bemutatásának évében a bevételt tekintve a rangsorban csak a Titanic előzte meg, és azóta ugyan az ötödik helyre csúszott vissza, de sikerességével minden idők legjövedelmezőbb sorozatát indította el.

Bár megoszlanak a vélemények arról, hogy az eddigi öt Potter-film közül ez-e a leggyengébb (főként a túlzott meseszerűségét érték kritikák), azonban a folytatásokat tekintve ennél jobb kezdetet el sem lehetett volna képzelni. A filmek fokozatosan lesznek egyre sötétebbek, félelmetesebbek, ehhez pedig elengedhetetlen volt, hogy a kezdeteket megörökítő mozi sallangmentesen megalapozza a későbbiekben kiteljesedő történetet. Persze volt elhibázott elem is, főként a vizuális effektusokat érte jogos vád, hogy túlságosan egyszerűek, régiesek, korszerűtlenek. Néhány trükk tényleg eléggé idejétmúlt volt, például a repkedő szellemeknél már a nyolcvanas években is jobban kidolgozott kísérteteket vonultatott fel a Szellemirtók. Azonban a kitűnő brit színészgárda, a jól megírt forgatókönyv, a megfelelő rendezés feledteti a látvány kisebb hiányosságait.


Saját elmondása szerint John Williamst kevés felkérés fogta meg annyira, mint Harry Potter történetének első epizódja. A regény, majd a film első vágott verziója után még fokozottabb lett a zeneszerző érdeklődése, aminek eredményét legelőször az előzetes alá komponált zenében csodálhattuk meg: ez volt a Hedwig-téma, mely az egész sorozat meghatározó motívuma lett. Ez a keringő alapokra épülő jellegzetes dallam sokszor feltűnik, alapjában véve vonósok szólaltatják meg, de a legismertebb a cselesztás verziója, mely csaknem az összes részben elhangzik. Williams a szokásosnál több időt kapott az aláfestés elkészítésére, erre a minőségi zene és a hosszú játékidő miatt szüksége is volt. A score-t a zeneszeretők körében legalább akkora várakozás előzte meg, mint a film eljövetelét, a kíváncsiságot pedig csak fokozta az, hogy egy 2001-es nyári koncerten – a film bemutatóját jócskán megelőzve – a szerző a "Prologue" című tételt bemutatta a közönségnek.

Williams lényegesen gazdagabb zenét álmodott a bölcsek kövének felkutatásához, azonban állítása szerint a vágás miatt néhány téma átalakult, illetve más értelmet kapott – a Maestro emiatt nem feltétlenül volt elégedett a munkája felhasználásával. Talán ez okból, talán más miatt, de tény, hogy az első Harry Potter-muzsika lényegesen szürkébb, mint a négy folytatás aláfestése. Bár van két zseniális, John Williamshez méltó főtéma, de ezek gyakori ismétlése, valamint más emlékezetes motívum hiánya, illetve a szerző régebbi munkáiból való erőteljes átemelés, valamint a hangszerelés színtelensége sokat ront a zene összhatásán. A score legfőbb hibája tehát a történet adta zenei lehetőségek elmulasztásában rejlik, abban, hogy Williams a főtémákon és egy-két nem feltűnő dallamon kívül gyakorlatilag a Star Wars-széria, a Reszkessetek, betörők!, az Indiana Jones-sorozat vagy például a Hook zenéjét írta újra. Az első húsz perc után elég rendesen unalmassá válik a kiadvány, a zseniális főtéma miatt a lemez elejét illetően kialakuló érdeklődés jócskán alábbhagy a hallgatóban, innentől kezdve az album végéig pedig csak időnként találunk olyan részt, ami miatt dicsérni lehetne a szerzőt. Persze ez nem azt jelenti, hogy az első Harry Potter-zene rossz lenne, mert egyáltalán nem az, azonban nehéz ugyanazokat a zenei fordulatokat magasra értékelni, mi több élvezni, ha már jó pár korábbi munkájában ellőtte azokat egy komponista. Williamst gyakran éri ez a vád (mely néha igazságtalan), de jelen zenében, főleg a történetet övező fokozottabb figyelem miatt, erőteljesebben kiütközött a régebbi alkotásokhoz való visszanyúlás, amit ebben az esetben jogosan kritizáltak.