Karácsony estéjén a botcsinálta betörő (Denis Leary) rossz lóra tesz, amikor az eseménytelenségbe süppedt kertváros egyik milliomosának értékeit próbálja megfújni, ugyanis a házban nemcsak egy sziréna a riasztórendszer része, hanem egy rosszkedvű rottweiler is. Miután némi sérülés árán kiszabadul, kétségbeesésében túszul ejt egy házaspárt (Kevin Spacey, Judy Davis), akikkel elkísérteti magát a házukba. Azonban nem számol azzal, hogy az éppen kapcsolatuk lezárása felé haladó duó civakodása lassan felőröli idegrendszerét, nem is beszélve a szokásos éves vacsorára érkező antipatikus rokonok seregéről. A kellemetlenné váló társaságtól való szabadulás pedig nem is megy olyan könnyen, ha az ember azzal szembesül, hogy a töketlen helyi zsaruk helyett az állami rendőrség emberei járják végig a betörés következtében útlezárással és kijárási tilalommal sújtott környék házait, a tettes után kutatva.


Valahol ironikus, hogy Ted Demme a halála előtt pont Johnny Depp Betépve című drogmoziját rendezte meg. Az Egy híján tússzal viszont egy jóval könnyedebb műfajba látogatott el, még azokban az időkben, mikor a producer, Jerry Bruckheimer (ekkor még Don Simpson társaságában) látványos robbanások nélkül is el tudta képzelni adott moziját. Hiszen filmünkben semmi látványos nincs, hacsak nem vesszük azt annak, hogy a frappáns párbeszédek folyamatosan látványos vigyorgásra késztetik a nézőt. Az alkoholista Télapóval súlyosbított produkció ugyan első látásra a szeretet ünnepe ellen beszél, ám a valóságban az álságosságot veszi célba. Hiszen nemcsak celluloidon létezik a jelenség, miszerint rég kihűlt vagy az év többi részében majdnem ellenséges családi kapcsolatokat csak a kötelező ünnepi összejövetel tart félig-meddig életben, amikor is mindenki átadja a nyakkendő-zokni-dezodor-sapka-kesztyű-sál valamelyikét a másiknak, hogy aztán egy évig nyugalom legyen, ez pedig remek filmtéma egy rendező számára.

Három főhősünk egy olyan történet részese, melyben természetesen mindenki rájön arra, hogy ki is az igazán fontos számára, így a produkció maradéktalanul eléri célját: az üzenet sikeresen át lesz adva. A hárpiától a papucsférjen át a hisztérikáig felvonultatott valamennyi mellékszereplő kiváló választás, ahogy Kevin Spacey és Judy Davis is nagyszerű zsörtölődő házaspárként. Az igazi ász viszont Denis Leary, aki napjainkra a Ments meg! főszerepével kapta meg az igazi lehetőséget, amit már rég megérdemelt. Tárgyfilmünk csak egy lépés az ehhez vezető úton, de az ír származású színész itt is elemében van. Utánozhatatlan például, ahogy pechsorozatát követően hosszú ideig csak vihog, miután cimborája telefonon közli vele, hogy adódott még egy kis gond... A kevésbé ismert Egy híján túsz kiváló választás lehet, ha az ünnepek idején nem akarjuk sokadjára újranézni a Culkin kölyök és a betörők küzdelmét, de attól még jól szeretnénk szórakozni másfél óráig.


A nem szokványos történet egy nem szokványos zeneszerzőt kívánt. A választás pedig a Golden Globe- és többszörös Grammy-díjas David A. Stewart lett, akit "lánykori nevén" bizonyára sokkal többen ismernek: ő Dave Stewart az Annie Lennoxszal közös Eurythmicsből. Ez volt a szerző első, mozifilmhez készült zenéje, amit később a Robert Altman-féle Cuki hagyatéka, illetve Paul Verhoeven sokat szidott Showgirls-ének zenéje is követett (utóbbi egyik betétdaláért egy Arany Málna-díj kevésbé büszke tulajdonosa is lett Stewart). Jelen munkájában a The London Metropolitan szimfonikus zenekar és kórus, valamint bevált zenésztársai mellett ő is közreműködik gitáron.

Már (a Songs of Suburbia alcímű) lemez nyitánya egy fricska. Kellemes szimfonikus trillázással és egy kisfiú énekével kezdődik, mintha egy hagyományos karácsonyi film hagyományos főtémája lenne. Ám aztán becsatlakozik a ritmusszekció, egy basszusgitár pedig folyamatosan lüktet, és popzenévé válva az egész immár közelebb kerül mondjuk Mike Oldfieldhoz, mint egy átlagos filmzenei témához. Azért megkapjuk lassabb, csak szimfonikus verzióban is ("Happy Families"), mely e melankolikus formájában viszont elférne akár a Csendszimfónia Michael Kamen szerezte score-jában is.


Az album egyedisége, hogy nem a szokványos formában prezentálja a score-t, hiszen a filmben még ennél a bő félórányinál is kevesebb zene szól, és ami felbukkan, az is rövidebb időtartamban. Valószínűleg a szerzemények kiegészített változatai kerültek a lemezre (nem ez lenne az első példa arra, hogy egy zenészt jobban megihlet egy produkció, mint amennyire igény van, és az eredményt nem hagyja elveszni), de az sem kizárt, hogy a végül kimaradt anyag nem a kukában végezte. Szokatlan az is, hogy némelyik track tulajdonképpen egy-egy filmbeli, eredetileg aláfestés nélküli párbeszéd, amelyek alá azonban a CD-n zenét kevertek. Erre példa a "Friends Alone", ami a fent már említett rossz hír közlése utáni röhögést is tartalmazza, jazzes-bandukolós-kórusos kísérettel színesítve, vagy a hasonló (mínusz a jazz) "Tie Me Up, Tie Me Down", amiben Kevin Spacey dühöng egy jót – a képsorok alól teljes mértékig hiányzó zenére. Régi idők film noirjainak szellemét idézi meg a szaxofonos "Murray on Ice", míg a klarinétot központi szerepre késztető "Suite Judy Davis" című kikacsintós vallomáshoz talán nem is kell magyarázat. A legszínesebb felvétel a thrilleresen nyitó "Stuck in the Suburbs", amiben a karácsonyra utalást is megtalálni, de mégis a játékosság az erőssége.

Két és fél betétdalt kell még megemlítenem, és meg is ismerkedtünk a teljes albummal. A "Broken Circles" (mely az egyedüli, amit nem Stewart szerzett), valamint a "Welcome to the Suburbs" egy-egy hallgatható, és a képből ki nem lógó, viszont elég átlagos muzsika (ének: Ke Grivois, illetve Shara Nelson) - ezek akár az évekkel később megalakuló De Phazz repertoárjába is beleférnének. A "fél" betétdal a virtuóz zongorázással tarkított, szövegét tekintve csak refrénből álló "Family Ties". Ugyan fülbemászó mivolta révén ezt kedvelem legjobban a soundtrackről a főtéma mellett, kicsit mégis olyan hatású, mintha valami Whitney Houston-dal felpörgetett karaoke verziója lenne.


Elég sajátos színfoltot képvisel David A. Stewart műve, amely átértelmezi a filmbeli párbeszédek lemezre emelését a maga zenei kipótlásaival, és a stílusok is kavarognak benne. Ugyan azt sosem szerettem, ha egy filmzenealbumon párbeszédek is helyet kapnak (akkor most vagy a zene, vagy a film, vegyítésükre egy albumon nem sokszor vagyok kíváncsi), de itt az a helyzet, hogy ezek nélkül talán az inspirált szerzemények sem születnek meg. A szerző jól tudta demonstrálni sokoldalúságát, és ugyan az Egy híján túszból nem teljes mértékben derül ki, a CD alapján már egyértelművé válik, hogy (a feledhető pillanatok ellenére is) a komponista sikerrel vette az akadályt a pop- és a filmzene ötvözésében.