Akár Alan Silvestri műveinek felsorolására, akár a kilencvenes évek emlékezetesebb alkotásainak felelevenítésére kerítenénk sort, az Agyamra mész! című produkció minden bizonnyal a mezőny sereghajtóinak egyikeként végezné. Nem alakul ez másként az én esetemben sem, aki a szerző ezen kompozícióját a La-La Land által megjelentetett score-ig abszolút hanyagolható elemként kezelte, mivel a majd' két évtizedig mindössze a Selected Themes: The Film Music of Alan Silvestri album révén elérhetővé vált szvit egy pillanatra sem csigázta fel érdeklődésemet. Amikor azonban elérhetővé vált a teljes muzsika, adtam neki egy esélyt, s kezdeti elhatárolódásom ellenére mégis kellemes meglepetés ért.


A Peter Faiman (Krokodil Dundee) által rendezett alkotás címszereplője (akit a legtöbbek által Al Bundyként ismert Ed O'Neill formált meg) arra az első hallásra nem túl bonyolultnak tűnő feladatra vállalkozik, hogy hálaadásra hazavigye barátnőjének (JoBeth Williams) elkényeztetett fiát, Doyle-t (Ethan Randall). Hősünk azonban csak folyamatában eszmél rá, mibe is vágta a fejszéjét akkor, amikor igent mondott kedvesének, nem elég ugyanis, hogy a Chicagóba vezető út hosszú, még Doyle is igyekszik folyamatosan borsot törni az orra alá. Ezen összefoglaló alapján az Agyamra mész! egy road movie jellegű vígjátéknak tűnik, amely bizonyos mértékben felvérteződött a közelgő ünnep szellemével is, ám ezen kategorizálás nem egészen helyénvaló, a film ugyanis nem csak erre van kihegyezve. A két ellentétes személyiségű és korosztályú karakter története nem csupán a számunkra viccesnek ható elemekről szól, hanem arról is, miként dől le lassacskán a kettejük közé húzott fal.

Silvestri a nyolcvanas években robbant be a köztudatba, és eleinte főként a sci-fi, illetve akció/kalandfilmek terén tudott komolyabb elismeréseket kivívni magának, amit aztán a nyolcvanas évek végétől kezdve már a thrillerekkel, valamint a vígjátékokkal (mint A vasmacska kölykei, a Roger nyúl a pácban, az Alkalom szüli az orvost, az Örömapa vagy a Papa, én nő vagyok!) nyílt lehetősége tovább fényesíteni. Ezen széles mozgástér előnyt jelentett a szerző számára, mivel Faiman mozijának nem egy tipikus komédiamuzsikára volt szüksége, hanem arra, hogy (a filmhez hasonlóan) több oldalról közelítse meg Dutch és Doyle utazását. Ebből eredően különféle hangulatelemek és eltérő műfajok keverednek egymással, ami bizonyos szinten azt eredményezi, hogy első hallásra a főbb motívumok jelenléte mellett is inkább egy válogatásnak tűnik az album, sem mint egyetlen alkotás aláfestésének. Ez az első dolog, ami szembetűnik, a másik pedig az, hogy bár tele van élettel és remek, szívfacsaró dallamokkal, az Agyamra mész! zenéje számos olyan muzsikából táplálkozik, melyek lényegesen ismertebbek ennél, így elsőre könnyedén elmehetünk mellette úgy, mint egy eredetiséget magában nem hordozó rutinmunka. S ezen meghatározásomban tulajdonképpen minden benne van, amivel jellemezni tudnám e score-t, ugyanakkor egy olyan muzsikává érett a szememben, melyet bár nem tudok különösebben piedesztálra emelni, időnként mégis jólesik újra meg újra végigpörgetni a lejátszóban.


Az album a jazzes, swinges elemekkel nyit a "Main Title" és a "Party" tételek révén, a későbbiek során pedig a "Be Pathetic" című trackben köszön vissza hasonló hangulat, melyek leginkább a Roger nyúl a pácban aláfestésével rokonítható, nem mellesleg pedig tökéletesen helytállnának egy nívósabb lokál háttérzenéjeként is – írom mindezt úgy, hogy az első hallgatáskor módszeresen átlépdeltem ezen tételeket, és időbe tellett, mire megszoktam őket. A könnyedebb hallgatnivalók sorát gyarapítja többek között az általam leginkább kedvelt "Fireworks", illetve annak variációja, a "Fireworks (alternate)", amelyek a cirkuszi mutatványosok zenei kíséretéhez hasonlítanak, így inkább a porondon parádézó nagycipős, piros orrú, csetlő-botló alakokat idézik meg a képsoroktól elkülönülve, mintsem a hozzá tartozó jelenetet. Ezen tételt azonban Silvestrinek végül a direktor utasítására módosítania kellett, így jelen formájában nem került bele a filmbe.

A score-ban az iméntiek mellett fontos szerep hárult a drámai zenékre is, melyek egyik pillanatról a másikra, éles váltással veszik el a könnyed, laza hangulatot és a lehetőséget arra, hogy e muzsikát a vígjátéki aláfestések kategóriába egyértelműen besorolhassuk. Dutch a folyamatos bosszúságok mellett kezdi látni, hogy milyen ember is valójában Doyle, hogyan viszonyul az őt körülvevő, nem éppen idillikus családi háttérhez – elvált szülők, új apajelölt, és az ebből adódó kacifántos családmodell –, s mindez milyen terhet jelent számára. Hibátlanul adja vissza a kölyök belső vívódását Silvestri, aki elsősorban a zongora és a vonósok bevonásával oldotta meg az érzések kifejezését – ahogyan azt például évekkel később a Számkivetett esetében is tette. Ennek érdekében Doyle külön témát is kapott, mely a "Doyle Abandoned"-ben, illetve a "For the Record"-ban csendül fel teljes valójában, s ezen törékeny dallamsor szolgáltat alapot két zseniális tételnek, a "The Shelter"-nek (amely a csilingelések és a kórus révén ünnepi hangulatot is sugall), valamint a "Home / Foyer / I'm Staying"-nek.


Bármennyire is kellemes és színes muzsikának tartom az albumot, belátom, hogy alig több egy rutinmunkánál, amiből ráadásul Alan Silvestri számos korábbi alkotáshoz (az eddig említetteken túl még a Vissza a jövőbéhez, valamint a kórus helyenkénti énekstílusa okán A mélység titkához) szerzett kompozíciója érződik ki. Ugyanakkor ennek a meglehetősen igénytelenül sikerült körítéssel büszkélkedő kiadványnak olyan varázsa van, ami révén szépen lassan megragadt bennem, és amellett, hogy egy erős közepes besorolásnál többet nem érdemel, mégis mindig képes valami pluszt adni számomra.