Régen láttam ennyire elhibázott előzetest a moziban. Karácsonyi vígjáték egy dilis családról, és nincsenek poénok? Illetve amit viccnek szántak, azok abszolút nem állták meg a helyüket. Mivel filmfanatizmusom nem hagyott nyugodni, és még mindig hiszek a hollywoodi filmgyártásban, egy akciós mozinapon megnéztem ezt a szösszenetet.

A Stone házban összegyűlik a család: anyu (Diane Keaton) és apu (Craig T. Nelson) várja a már elköltözött gyermekeket haza. Jön Ben (Luke Wilson), a föld felett tíz centivel lebegő, szinte állandóan beszívott arcot vágó dokumentumfilm-rendező; megérkezik Amy (Rachel McAdams), a kötekedő és mindenkinek beszólogató csitri; itt van velünk Susannah (Elizabeth Reaser), a csendes, visszahúzódó, már második gyermekét váró édesanya; beállít Thad (Tyrone Giordano), a család meleg báránya, aki hozza magával fekete és sármos élettársát; végül, de nem utolsósorban Everett Stone (Dermot Mulroney), a jól öltözött és jól szituált üzletember, aki barátnőjét, Meredith-t (Sarah Jessica Parker) szeretné bemutatni.


Hölgyeim és uraim! Ez nem egy hagyományos értelemben vett vígjáték, amelyben mindenki keresztülesik háromszor a karácsonyfán, leborul a tetőről az égőfüzér felrakása közben, illetve odaégeti a hátsóját a kandallónál, miközben a zokniból bányássza ki az ajándékot. Igazából nincs is lineáris története, ezért sokan unalmasnak is találhatják. Apró szituációk összességéből áll, és köszönhetően a kiváló színészeknek, továbbá a nagyon jól eltalált párbeszédeknek, engem meghatott az alkotás, mely egyszerre volt csodálatos és lélekkel teli, valamint szomorú és elgondolkodtató.

Michael Giacchino nevét vélhetően még nem sokan hallották. Ez valószínűleg a jövőben változni fog, hiszen korunk egyik legtehetségesebb zeneszerzője a fiatal generáció tagjai között. Felfedezését – mint sok mindenki más esetében is – Hollywood egyik uralkodójának, Steven Spielbergnek köszönhetjük. Annak idején a fiatal Michael a DreamWorks stúdió játékrészlegénél dolgozott, és néhány zenei demót juttatott el a Mesterhez. A rendezőnek nemcsak, hogy megtetszettek a zenéi, hanem azt javasolta, hogy klasszikus nagyzenekarral és élő kórussal legyenek felvéve (korábban a számítógépes játékok csak mesterséges úton előállított zenei aláfestést kaptak). Az első ilyen játék az 1997-es The Lost World: Jurassic Park lett. Innen beindult Michael karrierje, és sorra kapta a munkákat: Medal of Honor-széria, Call of Duty és más játékzenék, valamint elkezdtek szállingózni hozzá az álomgyár felkérései is, így az Alias és a Lost – Eltűntek című tévésorozatokhoz, melyet A hihetetlen család, és hamarosan a Mission: Impossible III. követtek.
​

A Kőkemény család score-jára teljes mértékben illik az "aláfestő zene" kifejezés. Mivel a film sok párbeszédet tartalmaz, ezért meglehetősen kevés zene szól alatta. Teljes mértékben klasszikus hangszerekkel felvett muzsika, mely a karácsonyi csilingelő és játékos dallamokat ötvözi a szomorúbb, lassabb, zongorán előadott tételekkel, miközben felfedezhetőek benne barokkos jellegű, keringőszerű motívumok is. Ami zavaró lehet, az az összetettség mellőzése, egy jó főtéma hiánya, illetve a film jellegéből adódóan a score elkerülhetetlen háttérbe szorulása. Egy szónak is száz a vége: nem emiatt lesz nagy zeneszerző Michael Giacchino, de a feladatát itt is remekül ellátta.