Barry Levinson, aki többek között az Esőember, a Jó reggelt, Vietnam! vagy később A gömb című filmekkel írta be magát Hollywood legnagyobb rendezői közé, egy megtörtént eseményeken alapuló drámát alkotott a Sleepers – Pokoli leckével. Négy utcagyerek egy buta baleset folytán megöl egy embert, s emiatt javítóintézetbe kerül. Itt aztán szadista őreik és nevelőik közbenjárásával megismerkednek a megaláztatás és megszégyenítés fogalmával, s a tragikus események okozta lelki törésektől még felnőtt korukra sem bírnak megszabadulni. Egy különös véletlen folytán ismét összekerülnek: kettejük felismeri és megöli fő kínzójukat, s ezért bíróság elé állítják őket. Két másik társuk, akikből addigra ügyvéd, illetve újságíró lett, megtesznek mindent, hogy túljárjanak az igazságszolgáltatás e fura működésén, s két bajba jutott társukat megvédve talán mindörökre túltegyék magukat a történteken. A film pazar szereposztással készült olyan nagyágyúkkal, mint Brad Pitt, Robert De Niro, Dustin Hoffman vagy Kevin Bacon (természetesen mint a szadista főparancsnok).


A rendezőről nem lehet azt mondani, hogy szeret ugyanazzal a komponistával dolgozni, a film 1996-os bemutatójáig Randy Newman (Őstehetség, Avalon), Hans Zimmer (Esőember, Játékszerek) és Ennio Morricone (Bugsy, Zaklatás) is csak duplázni tudott nála. A Sleepers – Pokoli lecke az első (és azóta is egyetlen) közös munkája John Williamsszel, amely jóval elektronikusabb megszólalású mű lett, mint az általában a szerzőre jellemző, leginkább a szintetizátorok, basszusgitár, elektromos zongora és elektromos dobok játsszák a főszerepet. Korábbi hasonló jellegű darabjai, mint a JFK – A nyitott dosszié, a Nixon vagy az Ártatlanságra ítélve aláfestése egy egészen más Williamsszel ismertetnek meg bennünket, és jómagam pont ezeket a slágerzónán kívül született műveit kedvelem jobban. A szóban forgó drámai darab is ezek közé tartozik; remekül visszaadja a film hangulatát, a tételek között megjelenik az összes olyan érzelem, amely jellemző a filmre: gyűlölet, fájdalom, bűnbánat, remény, megbocsájtás.

A tizenhárom trackből álló album két főbb hangulatra bontható: az egyik a jelen, a visszaemlékezés drámaisága, mely általában csendes és melankolikus szerzemények által jelenik meg, a másik oldalon pedig a múlt borzalmai, amit vészjósló, gyors tempójú és fenyegető jellegű hangszerelés jellemez. Utóbbi többségénél jelentkezik a könnyűzenei háttér, de a dob, a basszusgitár és az elektronikus hangok kiváló összhangban vannak a klasszikus zenekari szólamokkal, mint például a végig igen hangsúlyos fuvola, a kürt vagy a hárfa. Az első trackben megismerhető főtéma egyszerre emelkedett és kaotikus, ezen mély tónusú, sötét és vészjósló hangulatra pedig további példa a szintetizátoralapú "Trip To Wilkinson", a dühös "Revenge" vagy a popzenei hangszerelésű, mégis hátborzongató és horrorisztikus "Learning The Hard Way" is (melyben meglepő módon konga is megszólal).


A második "Hell's Kitchen" a legjelentősebb darabja az albumnak, a fuvolaalapú központi témák fokozatosan követik egymást, s a tétel egy lényegesen kisebb zenekart megmozgató, de összhatásában mégis nagynak tűnő, monumentális erejű zenévé kerekedik ki. Zaklatottsága mellett végig ott bújkál a reménysugár egy-egy harmóniában vagy rövid zenei gondolatban, mely aztán a tétel végére fantasztikus fináléban emelkedik ki – számomra minden hallgatásnál hátborzongató élmény. Ugyanakkor ez a feloldozás jellegű hangulat hamar szertefoszlik, és míg a mozgalmas, könnyűzenei dob által adott ritmus szerint haladó "Football Game" komoly akciótételként egy erős kontrasztja az album egészének, addig a már felsorolt fenyegető tételek mellett a főszerep a drámáé. Ennek egyik legjobban kibontakozó formája a fiúkórus által előadott "Saying The Rosary" vagy a legfájdalmasabb "Time in Solitary".

A film egyik legmeghatározóbb jelenetét kíséri a "Father Bob's Decision" című drámai tétel, ahol a Robert De Niro által alakított pap saját elveivel szemben hamisan tanúskodik a bíróságon, ezzel megadva az alibit a két elítélt srácnak, kiket saját fiaiként kezel. Az egész wilkinsonbeli tortúrára visszaemlékező "Reliving The Past" (mely során Morricone az Őrülethez írt zenéje is felidéződik) a múlt, a "Reunion and Finale" pedig a jelen lezárása. Utóbbi egyben az egész mű fináléja is, egy megnyugvást érzékeltető darab, amelyben a főtéma kevésbé sötét változata kap központi szerepet. Williams az egész album során fantasztikusan ugrándozik az érzelmi skálán, s a mindinkább erősödő feszültséget végül egy csodálatos zárótétellel fejezi be, ténylegesen gyomor-összeugrasztó hangulatot adva a hallgatónak. 


Akik a fülbemászóbb, lényegre törőbb zenei alkotásokat kedvelik, valószínűleg nem fognak tudni mit kezdeni a Sleepers – Pokoli lecke aláfestésével. Azonban úgy gondolom, nem véletlenül jelölték Oscar-díjra 1996-ban, mint legjobb drámai filmzene (az egyébként nem túl erős mezőnyben végül Gabriel Yared nyert Az angol beteghez írt score-jával). Nagyon nyomasztó, mégis reményteli zene ez, John Williams drámai kompozícióinak egyik legjobbja, amelyben megfelelően keverednek az elektronikus hangszínek a nagyzenekarral, és úgy gondolom, aki érzékenyen reagál az erős érzelmi vihart kavaró filmzenékre, annak egészen biztosan meghatározó élmény lesz ez a mű.