A kilencvenes évek során két olyan tengeralattjárós alkotás is készült, amely mind a film, mind pedig a hozzá tartozó aláfestés tekintetében maradandónak nevezhető. A Vadászat a Vörös Októberre, valamint Az utolsó esély sikerét követően azonban eltűntek a vászonról az ilyen jellegű produkciók – bár ezt követően horrorthrillernek és vígjátéknak egyaránt otthont adtak ezek a lopakodó harci eszközök – s csak az elmúlt egy év során kezdtek Hollywoodban ismét komolyabban foglalkozni azzal a témával, hogy miként lehetne izgalmas projektet alapozni rájuk. Először az ABC próbálkozott meg ezzel a Last Resort: Belső ellenségben, mely azonban vegyes fogadtatásban részesült, s tizenhárom rész után nem folytatták tovább. 2013 márciusának elején pedig Todd Robinson tett kísérletet arra, hogy lebilincselje közönségét a vízfelszín alatti hadviselés világával, ám sajnos ő is kudarcot vallott: a mintegy tizennyolcmillió dolláros költségvetésű film az első héten alig termelt vissza többet egymilliót érő zöldhasúnál – itthon pedig már be sem mutatták, és még egy esetleges DVD vagy BluRay kiadványról sincs hír.


A Phantom című akcióthriller forgatókönyvét a rendezőként is közreműködő Robinson készítette, aki egy 1968-ban megtörtént katasztrófát vett alapul, melyet ráadásul több évtizednyi hallgatást és tagadást követően ismert csak el hivatalosan az Egyesült Államok kormánya – a megtörtént esemény és az ezzel kapcsolatos titkolózás pedig két olyan húzó érv, melyre könnyen ráharapnak az álomgyárban. A kutatómunkákból származó tényeken alapulva, Robinson egy némiképp kozmetikázott történetet tett le az asztalra, melyben Demi kapitány (Ed Harris) legénységével együtt az amerikaiak csendes-óceáni hadgyakorlatát követi figyelemmel torpedókkal megtűzdelt tengeralattjárójáról, ám egy alkalommal nem jelentkeznek be központjuknál, így Oroszország – félve attól, hogy egységük támadás áldozatává vált – egy egész flottát küld a nyakára. Mindeközben egy titkos terv képe körvonalazódik a kapitány előtt, akinek ezzel párhuzamosan a világ sorsa is a kezébe kerül. A hidegháború idején játszódó Phantom főbb szerepeire Harris mellett olyan ismert színészeket sikerült megnyerniük az alkotóknak, mint David Duchovny, William Fichtner, Lance Henriksen és Sean Patrick Flanery.

A zenei kíséretről Jeff Rona gondoskodott, akivel a direktor az 1996-os Szélvihar című alkotás kapcsán találkozott először – az itthon Tomboló szélként is ismert Ridley Scott-moziból Robinson anno forgatókönyvíróként vette ki a részét. Annak ellenére, hogy a Szélvihar aláfestése nagyon tetszett Robinsonnak, s az elmúlt mintegy tizenöt év során számos alkalommal is összefutott Ronával, most tekintett rá először úgy, mint a legalkalmasabb komponistára aktuális projektjéhez. Azt szerette volna, ha a szerző a Scott-filmhez hasonló színvonalon ragadná meg a történetet – természetesen a lehetséges kereteken belül, hiszen ezúttal nem a nyílt víz és egy sziget, hanem a zárt élettér, valamint a sötét és fenyegető mélység volt terítéken –, a végeredmény pedig az élő zenén kívül különféle textúrákban is bővelkedjen.


Rona sem Basil Poledouris nyomdokát nem követte, aki a Vadászat a Vörös Októberréhez markáns, kórussal támogatott orosz-témát álmodott meg, sem pedig Hans Zimmerét, aki Az utolsó esély számára egy rendkívül fülbemászó, heroikus vezérmotívumot készített. Minthogy komponistánk elsősorban a kényes helyzetből eredő feszültséget, illetve a Demi kapitány fejében, valamint lelkében lejátszódó folyamatot kívánta érzékeltetni, a Phantomhoz egy meglehetősen visszafogott és helyenként igencsak melankolikus (mely utóbbira egyaránt jó példák a "We All Go the Same Way On A Boat", a "Like A Thousand Snowflakes" s a "Give Her A Message" című tételek) muzsika kötődik. Trombita mindössze egyetlen alkalommal, a "My Father"-ben hallatja magát, ahol csupán néhány másodpercnyi szomorkás szólam erejéig van jelen, ezen kívül azonban egyetlen rezes részlet sem csendül fel. A score leginkább hangmintákra épül, amit elektromos gitár, zongora, illetőleg a Calder Quartet játéka egészít ki, kuriózumának pedig az számít, hogy az ütőshangok egy része a forgatáshoz használt tengeralattjárón található megannyi alkatrész kopogtatásaiból tevődik össze. Ezen ötlet – melyhez hasonlót Robert Duncan is eszközölt a Last Resort: Belső ellenség esetében – akkor született, amikor a direktor Ronát egy forgatási napra invitálta, ahol a zenész hamar felfigyelt az ütögetés hatására nem szokványos hangokat kiadó szelepekre, csövekre és hidraulikus egységekre.

A muzsika végleteit az albumot indító "The Early Dawn"-ban, valamint a "This Is Not A Drill"-ben figyelhetjük meg: míg az első cím halkabb, lassabb folyású muzsikát rejt, addig a másodikban némi pörgés üti fel a fejét ütőshangok fokozódásával, melyek helyenként mély csellószólamokkal, illetőleg cimbalommal kombinálódnak - utóbbit alkalmazta egyedül Rona annak érdekében, hogy utaljon az eltűntnek hitt tengeralattjáró hovatartozására. Ezen instrumentum helyenként lassabb játékkal is megjelenik, amit elnyújtott vonósok követnek, a legtöbb érzelmet azonban annak ellenére is a zongora képes közvetíteni, hogy jobbára két-három hangjegy kerül rajta leütésre (ilyen figyelhető meg például a "Can We Be Redeemed for the Things We've Done?"-ban is). A feszültség, a taktikázás, valamint a mélységben uralkodó csend olyan trackekből tükröződik legkiválóbban, mint a "Twenty Ton Screws", a "Sending A Signal", a "Go Below", a "This Is Your Captain", az "Arming the Warhead", illetőleg az egyes pillanatában engem a Tisztítótűz Trevor Rabin jegyezte aláfestésére emlékeztető "These Goverment Drugs Are Shit".


Jeff Rona dallamaiban, az alkotástól elkülönülve, a Milan Records gondozásában megjelent album révén mélyülhetünk el, mely kiadvány egyetlen hibája a játékidő, a valamivel több mint egy óra ugyanis eléggé hosszú, ha egy ilyen, túlnyomórészt azonos hangszínen és palettán mozgó muzsikáról van szó. Bár a film témájából és helyszínéből eredően ezen megközelítés helyénvaló, jellegzetesebbnek ható korongot akkor kaphatnánk, ha cirka húsz perccel megkurtítanánk a lemezt. A végére bekövetkező álmosságérzet ellenére azonban kitartok a fenti értékelésem mellett, lévén ezúttal is ugyanarra a következtetésre jutottam, amire James Newton Howard A tolmácshoz íródott, vagy Jerry Goldsmith Az utolsó erődhöz készült aláfestése esetében: időnként jólesik meghallgatni, mindemellett pedig a neten való böngészés közben hibátlan háttérzene.