A tengeralattjárós filmekről elmondható, hogy a háborús produkciók egy külön, speciális szegmensét képezik, s olyan, mára már klasszikusnak számító alkotások készültek ezen lopakodó harci eszközön alapulva, mint A tengeralattjáró, a Vadászat a Vörös Októberre, valamint Az utolsó esély, melyek mellett számtalan egyéb, kisebb-nagyobb volumenű projektet is találunk – például a Tűz a víz alá! című vígjátékot vagy a Merülés a félelembét. Az ilyen jellegű mozik fő ütőereje – az imént említett komédiavonal képviselőjétől eltekintve – nem elsősorban a háborús vagy katasztrófahelyzetek bemutatásában van, hanem abban, hogy miként lehet ezen a rendkívül szűk helyen fegyelmet tartani, s milyen fontos szerepe van a legénység bezártságból eredő félelmének, a kiegyensúlyozottságnak, valamint az egymásrautaltságnak. 

Hosszú kihagyás után, 2013 márciusának legelején Todd Robinson tett kísérletet arra, hogy lebilincselje közönségét a vízfelszín alatti hadviselés világával – a tévénézőkkel legutóbb az ABC próbálta meg ugyanezt a Last Resort – A belső ellenséggel, mely azonban vegyes fogadtatásban részesült. A Phantom című akció-thriller története szerint Demi kapitány (Ed Harris) legénységével együtt az amerikaiak csendes-óceáni hadgyakorlatát követi figyelemmel torpedókkal megtűzdelt tengeralattjárójáról, ám egy alkalommal nem jelentkeznek be központjuknál, így anyaországuk – félve attól, hogy egységük támadás áldozatává vált – egy egész flottát küld a nyakára. Mindeközben egy titkos terv képe körvonalazódik a kapitány előtt, akinek ezzel párhuzamosan a világ sorsa is a kezébe kerül. A hidegháború idején játszódó Phantom főbb szerepeire Harris mellett olyan ismert színészeket sikerült megnyerniük az alkotóknak, mint David Duchovny (kinek karakterét eredetileg Andy Garciával játszatták volna el), William Fichtner, Lance Henriksen és Sean Patrick Flanery.

A forgatókönyv alapjául egy 1968-as katasztrófa szolgált, melyet több évtizednyi hallgatást és tagadást követően ismert csak el hivatalosan az Egyesült Államok kormánya. A szovjetek csendes-óceáni flottájába tartozó K-129-es tengeralattjáró a hatvanas évek végén, Hawaiitól nem messze süllyedt el három nukleáris robbanófejjel a fedélzetén. Az Államok vezetése 1974-ben igyekezett mindent megtenni annak érdekében, hogy a roncsokat a legnagyobb titokban felszínre hozza, ám ezen kezdeményezésük – amely Jennifer Project néven futott – több okból is kudarcba fulladt: részint azért, mert csak az orr-részt tudták felszínre hozni, s a kincsnek számító kódkönyvek, illetve rakéták kiemelése sikertelen volt, részint pedig azért, mert a szovjet haditengerészet az amerikaiak végletekig tartó tagadása ellenére is tisztában volt törekvéseikkel. A haditengerészeti gyakorlat során máig ismeretlen okból elsüllyedt Golf II osztályba tartozó tengeralattjáró nagy része tehát napjainkban is a mintegy 4,9 kilométer mély hullámsírban nyugszik, s bár az elmúlt két-három évben számos dokumentum vált elérhetővé a K-129-essel kapcsolatban, a konkrét tények helyett mind a katasztrófával, mind pedig a titkos kiemelési kísérlet végeredményével kapcsolatban egymástól eltérő vélemények láttak napvilágot. 

A film aláfestéséről Jeff Rona gondoskodott, akivel az alkotók 2012 márciusában írták alá a szerződést. Megbízására a direktor közreműködésével került sor, aki az 1996-os Szélvihar című alkotás kapcsán találkozott először a szerzővel – az itthon egyébként Tomboló szélként is ismert Ridley Scott-moziból Robinson anno forgatókönyvíróként vette ki a részét. Annak ellenére, hogy a Szélvihar aláfestése nagyon tetszett Robinsonnak, s az elmúlt mintegy tizenöt év során számos alkalommal is összefutott Ronával, most tekintett rá először úgy, mint aktuális projektjének legalkalmasabb komponistája. Azt szerette volna, ha a komponista a Scott-filmhez hasonló színvonalon ragadná meg a történetet – természetesen a lehetséges kereteken belül, hiszen ezúttal nem a nyílt víz és egy sziget, hanem a zárt élettér, valamint a sötét és fenyegető mélység volt terítéken –, a végeredmény pedig az élő zene mellett különféle textúrákban is bővelkedjen. 

A komponista az ezen műfajon belül méltán népszerű Az utolsó esély vagy a Vadászat a Vörös Októberre aláfestéseitől eltérően nem egy hősies, diadalittas témákra építkező score-t, hanem egy visszafogottabb művet készített, s különös figyelmet szentelt Harris karakterének, aki bár jó szándékú, a múlt terhei okán korántsem tökéletes, az aktuális szituáció miatt pedig még a jövőben is bizonytalan. "A Phantom sötét és stresszes hangulatú alkotás, zenéje pedig kortársszerű, mely a helyzetből eredő feszültség mellett igyekszik a Demi kapitány fejében és lelkében lejátszódó gondolatokat és érzéseket is tükrözni" – foglalja össze röviden Rona.

A hangminták mellett alkalmazott instrumentumok palettáját részben a komponista saját gyűjteménye határozta meg, az élő zenei felvételek során pedig a Calder Quartet, valamint Alex Kharmelov is közreműködött – utóbbi muzsikus elektromos gitárt szólaltatott meg. Fontos elemét képezik az aláfestésnek a különféle fémcsövek és -hordók hangjai, melyek érdekessége, hogy nem stúdiókörülmények között szólaltak meg, hanem a forgatáskor alkalmazott tengeralattjáró szerves részeiként (hozzá hasonlóan járt el Robert Duncan is a fent említett Last Resort – A belső ellenség score-ja kapcsán). Ezen elemek bevonása egy spontán elgondolás eredményeként jött létre: "Todd elhívott, hogy nézzem meg a tengeralattjárót, amit a felvételek során használhattak. Ez nem egy díszlet volt, hanem egy valódi, kiszuperált szovjet tengeralattjáró, amely itt, a dél-kaliforniai partvidéknél dokkol. Úgy vélte, inspiráló lenne számomra, ha magam tapasztalnám meg, milyen érzés egy ilyen szerkezet belsejében lenni. Akárhova nyúltam, mindenhol szelepeket, csöveket és hidraulikákat találtam, melyek rendkívüli hangokat adtak ki. Ekkor jött a tengeralattjáró hangszerként történő alkalmazásának ötlete" – emlékezik vissza a komponista, aki nem sokkal ezután már kézi felvevővel, dobverőkkel és kalapácsokkal felvértezve tért vissza e hangok rögzítése céljából. Ezután pedig pályafutásának egyik legizgalmasabb kalandja következett: ki kellett tapasztalnia, hogy a megannyi hang közül melyek alkalmazhatóak textúraként, melyek milyen módon torzíthatóak, melyek alkalmasak ritmikus elemekként, és melyeket lehet harmóniákhoz alkalmazni. "Végtelen számú módon érhető el az, hogy az elektronikus és az akusztikus hangszerek összhangban legyenek egymással. Mindig a saját tapasztalatodon múlik az, hogy végül milyen zene születik házasításukból" – meséli.

Bár Rona igen szűkmarkúan bánt az orosz karakterek zenei ábrázolásával, és messzire elkerülte az olyan jellegzetes, ilyenkor előtérbe kerülő tradicionális hangszereket, mint például a balalajka (melyet nemrég Marco Beltrami viszont alkalmazott a Die Hard – Drágább, mint az életed aláfestésénél), inspirációszerzés céljából jó néhány, a térségre jellemző darabot meghallgatott. Közülük elsősorban a korai grúz művek ragadták meg figyelmét – különösképpen a "Shen Khar Venakhi" –, ám mindezek ellenére igyekezett mellőzni az ilyen fajta utalásokat, lévén ő nem a hidegháborút jellemző orosz-amerikai ellentétet, hanem a szituációból eredő feszültséget szerette volna kihangsúlyozni. 

Az alkotókat már a kezdetektől foglalkoztatta a gondolat, miszerint produkciójukat az instrumentális aláfestés, valamint néhány source music mellett a zárójelenet során egy hangsúlyosabb betétdallal is kiegészítsék. "Először egy grúz muzsika került szóba, de más hangulatot kölcsönzött a képsoroknak, mint amilyet kerestünk – nyilatkozta a komponista. – Ezután a készítők egy népszerű zenekarhoz fordultak, akik egy nagyszerű és rendkívül fülbemászó popdalt szállítottak le, ám az szintén elütött az elképzelésüktől". Robinsonék e két sikertelen próbálkozást követően Ronához fordultak segítségért, aki az általa készített muzsikából kiindulva állította össze a zenei alapot, majd felkereste Rachel Fannan énekesnőt, akivel annak idején egy szólólemez elkészítése révén került kapcsolatba. Kettejük kollaborációjának eredményeként született meg az "An Ocean Away", melyen a komponista egy régi, producerkedéssel és zeneszerzéssel egyaránt foglalkozó barátja, Carmen Rizzo hajtotta végre az utolsó simításokat.

Jeff Rona nem éppen hétköznapi módszerrel ötvözött munkájába a Milan Records közreműködésével a február 26-án megjelent, több mint hatvanpercnyi játékidővel rendelkező album révén kaphatunk betekintést, melyen zárótételként az "An Ocean Away" is megtalálható. A score napjaink igényeinek megfelelően a CD formátum mellett digitális változatban is elérhetővé vált, utóbbi verzió pedig az iTuneson és az Amazonon keresztül egyaránt beszerezhető.

 

Külön köszönet Jeff Ronának a közreműködésért.