Még Amerikában, a lehetőségek hazájában is előfordulhat, hogy elromlik a kocsi, és mivel a családfő fizetése nem fedezi a mindennapos kiadásokat sem, ennek következtében kifizetetlen számlák kezdenek tornyosulni az egyik helyiség félreeső sarkában, s mindezek tetejében még a házat is jelzálog terheli. Az ötvenes években hasonló cipőben jár a tízgyermekes családanya, Evelyn Ryan (Julianne Moore) és férje, Kelly (Woody Harrelson) is, azonban a céltudatos hölgy nem hagyja, hogy elvesszen mindaz, amit eddigi életük során elértek: megélhetésük biztosításának érdekében minden lehetőséget megragad. Így esik meg, hogy az egyik cég szlogenpályázatát végül Evelyn nyeri, s a sikeren felbuzdulva egyre több ilyen megmérettetésen vesz részt, melyeken rendre első helyezéseket ér el. Mindenki csodájára jár annak, hogyan tornázza fel magukat az elszánt családanya, csupán férje érzi úgy, hogy méltóságán csorba esett...


A többszörös Emmy-jelölt Jane Anderson rendezőnő a forgatásokon való dirigálás mellett a forgatókönyvek elkészítésében is jártas. Eme két területen szerzett tapasztalatait köti össze A szlogengyáros családanyában, bár jelen esetben a szokásos kreativitását némileg beárnyékolja, hogy filmjével egy megtörtént esetet dolgoz fel. Tehát valóban létezett egy hölgy, aki csupán különféle nyeremények segítségével tudta családjának biztosítani mindazt, ami a mindennapos megélhetésükhöz szükséges volt. Történetüket egyik lánya, Terry Ryan foglalta össze a The Prize Winner of Defiance, Ohio: How My Mother Raised 10 Kids on 25 Words or Less című könyvében, mely végül Anderson drámájának alapjául is szolgált.

John Frizzellre (Dante pokla, Hivatali patkányok) hárult a feladat, hogy zenéjével nyomon kövesse a "szerencse lánya" életének ezen szakaszát. Anderson a filmjeihez szerződtetett komponistákat illetően nem túl hűséges: eddigi alkotásai során majdnem mindig mással dolgozott együtt (többek között Basil Poledourisszal, és Alex Wurmannel is), s most úgy gondolta, Frizzell lesz a megfelelő személy ehhez a produkcióhoz.


A lemez '50-es évekre jellemző hangulatát a kiadó munkatársai két betétdal ("I'm Sitting on Top of the World", "Bye Bye Blues") segítségével alapozták meg. Aki szeretné a kor Amerikájában érezni magát, az ezeket a nótákat feltétlenül hallgassa meg. A score részt indító "The Affadasies" hallatán még kérdőn vontam össze szemöldököm, de amikor a "Main Title" is ennek az enyhén countrys, bluesos könnyedségnek szellemében pörgött le, ráébredtem, hogy nincs itt semmi baj, éppen ellenkezőleg: Frizzell remekül idézi vissza a kor hangulatát, csak én nem vagyok jártas az ilyen stílusú muzsikák terén (röviden: ez az, amit kapásból kikapcsolok).

A "Tulips"-ig bezárólag semmi jel nem utal arra, hogy lényegében egy drámához íródott anyaggal állunk szemben. Sem a betétdalok, sem pedig a score-ok nem hordozzák magukban a műfajra oly jellemző stílusjegyeket. Az előbb említett tételtől kezdve azonban megtörik a jókedv: előtérbe kerülnek a család hétköznapi gondjai. A minimális létszámú zenekar segítségével olyan, számomra megdöbbentő hangulatot keltett életre Frizzell, amilyet utoljára Mychael Danna Capote-jében hallottam. A "Feet First" esetében például a fő dallamsort előadó zongora és hárfa finoman szóló vonósokkal lett megtámogatva. Ez az album egyik legszebb, és egyben legszomorúbb tétele, melyben a komponista bebizonyítja, hogy nincs feltétlenül szükség a tucatnyi síró hegedűre, a szívbemarkoló fúvósszekcióra, hiszen a kellő hatást ilyen egyszerűen is el lehet érni. A kiadó részéről komoly szerkesztési hiba viszont, hogy ezeket a drámai perceket sikerül tönkretenni a következő track, a "Ryan Family Album" úgynevezett doo wop formációjának dalolásával.


Ennek ellenére a megható dallamok prezentálása tovább folytatódik: a "Do You Ever Wish..." a minimalista hatásvadászat mezejére csalogatja vissza hallgatóját. A zongora mellett Frizzell többször teret enged a hegedűszólónak is, ami általában zavarni szokott (mint például James Newton Howard "The Village" albumának esetében), de most egész hamar megbarátkoztam vele. A kiadvány hangulatképe a szerencse forgandóságának megfelelően váltakozik: a "Rag Mop" című The Ames Brothers szám és a "Making a Break for Goshen" ismét felhőtlen perceket biztosítanak számunkra. A letörtség dallamai a "Spilled Milk" című tétellel zárulnak. A korábban említett "Feet First" mellett ez a másik, ami kifejezetten nagy hatással volt rám. Felkavaró, ahogy az egyes hangok keltette keserűség lassan elhatalmasodik rajtam.

Ha nagyon leegyszerűsíteném írásomat, akkor azt tanácsolnám, hogy ezek azok, amikért érdemes beruházni a lemezre. Persze én sem öt perc miatt veszek albumot, így eme kijelentésemet magam is erősnek tartom, ám arra talán jó, hogy érzékeltessem a rám gyakorolt hatásuk mértékét. A hátralévő hét percben újfent a felhőtlen szólamok kerülnek előtérbe, így jókedvűen, a világ felé mutatott propagandafilmek szerinti '50-es évek Amerikájának szellemében zárul a korong.


A Milan Records gondozásában megjelent filmzenealbum tracklistáját elnézve két elmélet jutott eszembe. Az egyik szerint a CD-t készítő gépbe betöltötték az összes kiválasztott tételt, mire az random-jelleggel felírta őket a score-ra. Csakis így jöhetett létre az "egy sima, egy fordított" kötésmódhoz hasonló két betétdal – három score – egy betétdal – öt score sorrend. A másik, kissé zűrösebb elméletem szerint a gyártásért felelős egyén alkoholszintje volt magasabb a megengedettnél, s ez okozta a kavalkádot. A lényeg, hogy kissé kaotikus az állapot, de a problémák azért vannak, hogy legyőzzük őket. Ebben pedig nagy segítségemre volt a lejátszóm előprogramozási funkciója...