A politika egy olyan színtér, ahol a talpon maradáshoz a kiterjedt kapcsolatrendszerre éppúgy nagy szükség van, mint gyomorra, elszántságra és gátlástalanságra, hiszen a szembenálló felek (legyen szó képviselőkről vagy akár választópolgárokról) egymás ellen történő kijátszása és az ármány a hatalom megszerzésének és megtartásának fő eszközei. Az HBO csapata 2016-ban e finoman szólva sem úri játszmák egyikét, a kilencvenes évek elején Clarence Thomas-ügyként elhíresült esetet tárta a nézők elé
címmel. A kellően botrányos bírósági ügy viszont nem először került terítékre: erről szól az 1999-es
című tévéfilm is, és e két adaptáción kívül természetesen számtalan cikk, valamint könyv (
) boncolgatja a Thomas, illetőleg egykori munkatársnője, Anita Hill közötti konfliktust. Az eset nemcsak a feltörekvő jogász legfelsőbb bíróságba történő jelölési procedúráját nehezítette meg, hanem ahhoz is hozzájárult, hogy az Egyesült Államokban ezt követően az addiginál jóval nyíltabban és tényszerűbben kezeljék a munkahelyi zaklatásokat.
A direktori széket Rick Famuyiwa (hozzá köthető a
Házasodik a család című romantikus dráma, s előreláthatólag ő felel majd a 2018-ban érkező
The Flashért is) foglalhatta el, a forgatókönyvet pedig az
Erin Brockovich – Zűrös természetet is papírra vető Susannah Grant szállította, akinek a sztori minél valósághűbben történő visszaadásában a korabeli cikkek, illetőleg a meghallgatási jegyzőkönyvek mellett egykori politikusok is a segítségére voltak. Míg George Bush alapvetően is vitatott megítélésű jelöltjét, Thomast Wendell Pierce (
Förtelmes főnökök) formálja meg, az őt vádoló Hillt Kerry Washington (
Django elszabadul) alakítja, a további szerepekben pedig olyan színészek láthatóak, mint Greg Kinnear (
Lesz ez még így se!), Jeffrey Wright (
A mandzsúriai jelölt), Treat Williams (
Hair) és Eric Stonestreet (
Modern család). Az alkotás remekül indul, ügyesen illusztrálja, miként válik a politikai csatározás fegyverévé egy olyan nő, aki önszántából soha nem állt volna elő az őt ért szexuális zaklatás vádjával – pláne nem úgy, hogy egy tíz évvel korábbi esettel gördítsen akadályt egykori főnöke elé, aki így eskütétel helyett meghallgatásokra kénytelen járni. Sajnálatos módon azonban amint kipattan a botrány, illetőleg körvonalazódnak az erőviszonyok, a film leül, s bármennyire is érdekes a téma, nem képes újból felállni, ezért a Bizonyosság egy teljesen átlagos alkotás szintjén ragad. A műfaj tipikus csapdája, hogy amennyiben e furcsa világ szárazsága érdektelenül van tálalva, akkor a produkció befullad, s mivel itt is éppen így történt, a
Bizonyosság közel sem válhatott annyira meghatározóvá a maga kategóriájában, mint például
Az elnök emberei, a
JFK – A nyitott dosszié vagy éppen a
Frost/Nixon.
A produkció a kísérete révén került a látómezőmbe, kíváncsi voltam ugyanis, mi ösztönözte Harry Gregson-Williamst erre az egyenletes hangvételű, nem túl kiemelkedő, de mégis kellemes kikapcsolódást biztosító muzsikára, nem utolsósorban pedig látni szerettem volna, mi kell ahhoz, hogy az élvonalbeli filmekben lubickolva tévéfilmhez szerződjön.
"A Bizonyosság
egy különösen érdekes vállalkozás, hiszen az amerikai történelem hihetetlenül fontos momentumainak egyikét mutatja be. Azonnal megfogott, hogy milyen semleges tudott maradni a film, miközben megfelelő összetettséggel mutatja be Clarence Thomast és Anita Hillt a vizsgálat időszakában" – mesélte a szerző, aki az egykori Media Ventures korai érájának azon kevés tagja közé tartozik, akik a mai napig rendkívül foglalkoztatottak. Amikor először hallgattam végig a score-t,
A védelmező, a
Száguldó bomba és a
Tolvajok városa visszafogottabb tételei jutottak eszembe a szerzőtől, illetőleg az, hogy milyen magabiztosan, bár kiszámíthatóan tudja hozni ezt a csöndes, sejtelmességgel tűzdelt atmoszférát. S bármennyire is éreztem a művet az iménti alkotások score-jaival azonos síkon mozgónak, egyfajta mostohatestvérnek, folyamatosan hallgattatta magát, így időről időre kedvem támad lepörgetni – ez a fajta, a komponistára különösen jellemző hangulat éppoly szimpatikus számomra, mint például James Newton Howard thrillervilága.
"Zenei szempontból négy különböző területre kellett koncentrálnom: Anita, illetve Clarence lelki világának érzékeltetésére, az eljárással kapcsolatos archív felvételek tartalmára, valamint annak az abszurd cirkusznak a megjelenítésére, amit a botrány során az igazságügyi rendszer és a média vívott egymással. Olyan lendületet és energikusságot igyekeztem létrehozni, amiből a néző átérzi, milyen nagy tétje volt anno ennek az eseménynek" – fejtette ki Gregson-Williams, aki újfent a 2014-es
Call of Duty: Advanced Warfare videojáték muzsikájának elkészítése óta folyamatosan vele dolgozó Stephanie Economout vette magához kiegészítő komponistaként.
A visszafogott zenekari játék mellett fontos szerepe van a gitárnak, a zongorának, a trombitának és a klarinétnak, melyek kézenfekvő választásnak számítanak, lévén hogy az amerikai tradicionális, illetve katonazenei kultúra hétköznapjaiban is fontos instrumentumokról beszélünk. Tempósabb részeket a "Reporters Swarm", illetve az "Angela Wright" című tételeken kívül nem találunk, ami magának a filmnek a dinamikájából is ered, ugyanakkor ezzel a kissé melankolikus, néhol elmélázó, helyenként azonban kellő mértékben feszültséggel teli darab nagyban hozzájárul a képi világ fokozásához: a bizottsági meghallgatások során, illetve a sajtónak tett nyilatkozatok alatt elhangzó kijelentések a dallamoknak köszönhetően lényegesen karakteresebbé válnak. Az esetet szimbolizáló téma az albumnyitó "Thomas Nominated"-ben tárul elénk, ahol az elektromos gitáron történő húrpattogtatás révén a politikai élet keménysége jelenítődik meg, a második felében pedig a konfliktus motívuma csendül fel, amelyet egyúttal Thomas és Hill közös múltjának jelképeként is definiálhatunk. Utóbbi tölti be a kompozíció vezérszerepét, s bukkan fel olyan tételekben, mint a "Morning of the Hearing", a "Hi-Tech Lynching", valamint a "Confirmation".
A muzsika érdemei közé tartozik az egyenletesség, azaz hogy nincsenek kiemelkedőbb vagy álmosítóbb momentumai, ám éppen ezért bemutatni sem egyszerű. A magam részéről az első perctől az utolsóig élveztem a score-t, melynek tételei közül a "Thomas Nominated"-et, a "One of His Victims"-et, az "Allegations Revealed"-et, az "Anita Visits Home"-ot (amely nagyban emeli a hozzá tartozó jelenet mondanivalóját, erejét), a "Morning of the Hearing"-et, valamint az "Anita's Opening Statement"-et kedvelem leginkább. Véleményem szerint ezek tükrözik legjobban a szereplők belső világát, érzéseit, melyek fő mozgatórugója az egész hercehurca végkimenetelétől való félelem.
Idén Harry Gregson-Williams
Bizonyossághoz szállított kísérete és a Varése Sarabande által megjelentetett
Jesse Stone – The Ultimate Collectionre keresztelt album pörgött le legtöbbször akkor, amikor számítógépezés közben szerettem volna valami csöndes, halk kíséretet hallani. E filmzene korántsem maradandó, és nem is törekszik semmilyen űr betöltésére, ugyanakkor hibátlanul simul bele abba a zenei világba, amelyet Gregson-Williamstől az elmúlt évek során már megszokhattunk. Az élvezeti értékéhez pedig az is hozzátesz, hogy az album pont megfelelő hosszúságú ahhoz, hogy ne váljon unalmassá, hanem ellenkezőleg: még pont lekösse az embert – manapság egyébként egyre több kiadványnak tenne jót az optimális játékidő megválasztása.