Az igaz történeten alapuló sztori Mrs. Laura Henderson életének utolsó szakaszát mutatja be. A férjét 1937-ben elvesztő gazdag londoni hölgy élete kiüresedik párja halála után. Barátnői a tehetős angol özvegyek mindennapi tevékenységeit javasolják neki, vagyis gyűjtsön pénzt az árváknak, rendezzen partikat, kössön, horgoljon, vásároljon ékszert és járjon minél gyakrabban a klubba. Mrs. Henderson azonban ezeket az elfoglaltságokat legalább annyira üresnek tartja, mint jelenlegi életét. A rémesen unatkozó, de rendkívül életigenlő, kreatív hölgy az eseménytelen hétköznapokból való kiutat egy leromlott állagú színház képében találja meg, melyet nemsokára meg is vesz és felújíttat. Ugyan a színházakhoz nem ért, de hatalmas vagyonából futja egy jó rendezőre, kitűnő színészekre és táncosokra, az üzlet pedig beindul, mivel az igazgatóként alkalmazott Mr. Van Damme (Bob Hoskins) a lehető legjobb választásnak bizonyul. A baj akkor kezdődik, amikor kitör a második világháború, a nézőszám elapad, ráadásul a hatóságok is elég kötözködők lesznek. Így Mrs. Henderson bemutatja London első olyan varietéjét, melyben a főszerep a meztelenségé, erre pedig mindig van kereslet.
A kiváló brit direktor, Stephen Frears ismét igazán remek filmet hozott össze, ám alkotása körülbelül egy évtizeddel lekéste az Oscar-díjjal való elhalmozást. Ha ugyanis a film nem 2005-ben jön ki, hanem a kilencvenes évek elején, akkor minden bizonnyal féltucat kategóriában nyert volna aranyszobrot. Jelölésből így is kijutott neki kettő, ebből az egyik a címszereplőt megformáló Judie Dench-nek. A részleteiben is remekül kidolgozott, néhol igen komikus alkotás kellemes kikapcsolódást és egyben jó korrajzot is nyújt.

A zenét a rendezővel már korábban is sokszor együtt dolgozó George Fenton írta, aki a score elkészítése mellett még különböző dalokat is kellett, hogy szerezzen a táncos-énekes műsorszámokat bemutató részek alá. Ebből a szempontból meg volt kötve a zeneszerző keze, hiszen a harmincas-negyvenes évek zenei világát kellett felidéznie. Az akkoriban divat táncolhatóbb jazz és szving stílus jellemzi leginkább a felcsendülő dalokat, továbbá az aláfestőzenét is ebben a szellemben készítette el a komponista. Így az alkalmazott hangszerek között a big bandekre jellemző instrumentumokat találjuk, vagyis a szaxofont, a klarinétot, a trombitát, a harsonát, a zongorát, a gitárt és a különböző ütősöket. A drámai részeknél néha megjelennek a vonósok is, de szerepük végig eléggé visszafogott. A felcsendülő dalok egy részét nem a komponista írta, de az ő énekes kompozíciói is felveszik a versenyt a korabeli dalokkal, szerintem jobbak is azoktól. A varietézenék stílusát idéző dalok tömkelegétől a
Mrs. Henderson bemutatja egy kissé musicalszerűvé válik, néhol a
Kabaréra és a
Chicagora emlékeztető zenei megoldásokkal.
A filmben több helyen Fenton barokk muzsikákhoz való vonzódását is kihallani, ez jelen esetben kamarazenés stílusú tételekben jelenik meg. A score a szerző által írt dalok fő motívumaira épül, így vokális részek nélkül is élvezhetők az egyes témák. Ezek közül némelyik elég epikus, lendületes, némelyik pedig a burleszkek, némafilmek alá íródott kompozíciók zenei stílusát idézi. Az utóbbiak mind mennyiségben, mind minőségben jobban dominálnak, az egyik színházi jelenet alatt még a "La Marseillaise" áthangszerelt változatát is hallhatjuk. A
Mrs. Henderson bemutatja dalai és score-ja a szerző sokoldalúságának újabb bizonyítéka lett, néhol azonban annyira idegesítő Will Young korhűen kappanszerű énekhangja, hogy George Fenton érdemeinek elismerése mellett a film zenei anyaga csak egy nagyon erős közepesként értékelhető.