Rögtön azzal kell kezdenem az írást, hogy az utóbbi évek általam leginkább favorizált két animációs filmje közül a Némó nyomában az egyik, így valószínűleg sokkal elfogultabbnak tűnhet majd minden gondolatom a film, illetve zenéje kapcsán. A történetben szereplő összes, kiváló emberi stílusjegyeket magán hordozó állatka közül számomra Szenilla, a memóriazavarral küszködő kék halleány, illetve a halfogyasztást magától megtagadó cápa az elmúlt évek legbájosabb figurái, és az egész mozi olyan káprázatos környezetbe, aprólékos munkával kidolgozott helyszínekre helyezi az egyébként egyszerű, kedves mesét, hogy bármilyen kőszívet képes pillanatok alatt meglágyítani. Nincs határa pillanatnyilag az animációs ötleteknek, az emberi szem képtelen olyan pontossággal felfogni a milliónyi színárnyalatot, hogy első vagy második nézésre teljesen befogadja az egyes, hónapokon át finomított jeleneteket. Ezt pedig az igazi elkötelezett rajzolómesterek igyekeznek maximálisan kihasználni, és például a Némó nyomában esetében is olyan produkciót létrehozni, mely akár többszöri megtekintés során is képes lekötni gyermek és felnőtt figyelmét egyaránt.


Nem is hiszem, hogy bővebben kellene ismertetnem magát a rajzfilmet, akit ugyanis érdekelnek a hasonló alkotások, az gondolom, már jó párszor megnézte, aki pedig viszolyogva tekint mindenre, ami nem kézzelfogható, az bele sem kezdett ezen cikk olvasásába. Sokkal inkább érdekes most számunkra a film score-ja, melyet a Pixar stúdió korábbi produkcióival ellentétben nem a rekedtes hangú önjelölt countryénekes, Randy Newman követett el, hanem annak kivételes tehetségű unokaöccse, Thomas. Már a produkció bemutatóját megelőzően igen komoly érdeklődést váltott ki a filmzenerajongók körében ez a hír, egyszersmind némi aggódást is, hiszen a legfiatalabb Newman elsősorban a drámák körében fejlesztette ki sajátos zenei felfogását, és olyan muzsikákkal szerzett magának feltétlen híveket, mint az Amerikai szépség, A remény rabjai, a Halálsoron vagy a Ha eljön Joe Black aláfestése. Hogy lehet képes tehát egy drámai zeneszerző arra, hogy megfelelő score-t komponáljon egy vidám meséhez?


A válasz utólag tekintve igen egyszerű: úgy, hogy azt csinálja, amihez igazán ért. Keserédes melankóliát giccs és sztereotip heurékahangulattól mentesen, vidám játékosságot Csengettyű úr módra, elvarázsoló szépséget tompa hangú zongorával, gitárokkal (Bill Bernstein szokásos segédletével), vibrafonokkal és mindenféle tisztán csillogó húros és pengetős hangszerrel, ütős eszközökkel. Ahol kell, ott kivillantja méregfogát: dübörögnek a mély vonósok, rekedt hangon kiáltoznak a rézfúvósok. A veszély pillanatai fájdalmasak, de csak rövid ideig tartó szenvedés ez csupán, s a főszerep marad a jól ismert tökéletességé. Thomas Newman teljes zenei tárházát összefoglalta ebbe a harminckilenc tételbe, és mindent megmutat, amit a zenéről gondol. Végighallgatva a szűk egyórányi albumot, pontosan olyan érzésünk lehet, mint egy szemlélődőnek, aki egy hatalmas akváriumot vizsgál, tele ezernyi csodás színű és formájú hallal, furcsa alakú növényekkel, csiszolt élű kövecskékkel, barlangszerű vájatokkal. Pontosan azt adja nekünk hangszereken keresztül, amit Andrew Stanton és Lee Unkrich, a két rendező vászonra álmodott. Számos helyen bele lehet kötni a Némó nyomában zenéjének tökéletességébe, többek között a nagyon rövid tételek kapcsán, vagy hogy az eddig megszokott Disney-filmek muzsikáihoz képest Newman jelentősen eltérő módon fejezi ki magát. Nos, a rövid tételeket illetően az a véleményem, hogy miképp maga a film is állandó mozgásban van, az események rövid időközönként váltják egymást, nincsenek hosszan kibontott jelenetek, így a zenétől sem lehet elvárni, hogy sokáig ugyanazokat a motívumokat halljuk. A korábbi filmekhez való hasonlítgatás pedig pusztán azért bajos, mert a Némó nyomában – véleményem szerint – egyetlen korábbi Disney- vagy Pixar-produkcióhoz sem viszonyítható, ráadásul az eltérés pozitívumát csak növeli Thomas Newman Disney-kliséktől jócskán elkülönülő zenéje.

Tételenkénti elemzésének körülbelül annyi értelme lenne, mint egyesével jellemezni egy nagyobb akvárium összes halacskáját: egyrészt fennáll a veszélye, hogy az egész értéke elvész a részletekben kutakodás során, másrészt Newman zenei megoldásainak bő elemzéséhez kevés lenne pár bekezdés – arról nem is beszélve, hogy lényegében elég nehéz újat mondani a dallamairól abban az esetben, ha valaki ismer már legalább három híresebb Newman-albumot. Igazi főtémája is csak névlegesen van, a "Nemo Egg" (mely a "Main Title" alcímet viseli) zongorás motívuma csak párszor köszön vissza újra, a "Stay Awake"-ben fuvolával eljátszva; a "The Little Clownfish from the Reef"-ben lényegesen ünnepélyesebb formában; illetve a legvégén, igaz, akkor hátborzongató szépséggel zárja le a történetet. Kiemelkedő pontokat sem könnyű találni, hiszen nagyjából egyenrangú hatású az összes tétel, maximum összehasonlítgatásokba lehet bocsátkozni a szerző korábbi műveivel. Mégis a "Short-Term Dory" fürge vonósjátéka egyike Newman zseniális zenei meglátásainak. Rég hallottam már ehhez hasonló lendületű muzsikát, amely ilyen élethűen visszaadta volna egy apró termetű hal kiszámíthatatlan mozgását. Ez később kicsivel bővebb formában az "All the Drains Lead to the Ocean" című tételben is visszaköszön. A rajzolt vérszomj pazar kifejezése a "Why Trust a Shark?", mely még a szerző Stephen King-adaptációkhoz (A remény rabjai, Halálsoron) írt műveiben előforduló vészjósló tételeken is túltesz, a rajzfilm gyermekrajongói pedig valószínűleg napokig rosszul aludnának, ha végig kéne hallgatniuk. Hasonló káoszt hoz a "The Drivers", lendületes akciót a "Friends Not Food", vagy vérbeli rajzfilmes üldözést a "Jellyfish Forest".


A harminckilenc tétel olykor igen mókás pillanatokat is tartalmaz, ilyen a "Fish-O-Rama" részeges klarinétjátéka, a sydney-i akvárium lakóinak törzsi mottója a "Mt. Wannahockaloogie" elején, a bűnügyi akciófilmek jazzes zenéivel azonosuló "Foolproof", a "School of Fish" elején hallható akváriumeffekt, vagy Szenilla csacska éneke a "Time to Let Go" elején, Ellen DeGeneres előadásában. A teknősök abszolút lazaságát, egyszersmind tekintélyét egyszerre adja vissza a "The Turtle Lope", a pelikánok együgyűségét pedig jópofán kattogó ritmikai eszközökkel tarkítja a "Pelicans" esetében a komponista. Az album vége felé, ahogy az események is a végkifejlet felé közelítenek, erősödnek a zenekari megnyilvánulások ("Fish in My Hair", "Fishing Grounds", "Swim Down"), a méltó lezárást pedig az utolsó "Frondse Like These" adja meg, melyet a rajzfilm rajongói, illetve a filmzenék – azon belül elsősorban Thomas Newman zenéinek – szerelmesei szerintem egyaránt borsódzó háttal hallgatnak végig. A végére maradt egy Bobby Darin-klasszikus feldolgozása, a "Beyond the Sea" (az eredeti dal egyébként szintén feldolgozás, hiszen a francia Charles Trenet "La Mer"-jéből született), Robbie Williams előadásában. Érdekes módon ez egy olyan betétdal, melynek jelenléte egyáltalán nem zavaró, bár ez betudható talán annak, hogy szerencsésen nem az album elején hangzik el, a végére pedig már kellőképpen elvarázsolódtunk Newman zenéjétől ahhoz, hogy bármi is képes legyen kizökkenteni minket ebből.


Amint ez ebből a pár bekezdésből is kiderült, Thomas Newman Némó nyomában inspirálta munkáját csak azoknak tudom ajánlani, akik valódi szerelmesei magának a rajzfilmnek, és képesek a csapongó tételek fölött elnézve azonosulni a zene egészével. Garantálhatom, hogy minden pillanat szemünk elé idézi majd a rajzfilm jeleneteit, szereplőit, és ez kizárólag a komponista érdeme; ezenfelül a Pixaré, hogy ez egyszer megkímélt bennünket Randy Newman bohémságaitól. Egy-két hazai lemezboltnak hála, hónapok óta három számjegyű összegért kínálják megvételre a CD-t, méltánytalanul alacsony áron egyéb zenei anyagokhoz képest, de ez minket cseppet se érdekeljen, kiváló zenei kalandban lehet részünk, ha meghallgatjuk. Egyszer, kétszer, sokszor.